Tiszatájonline | 2023. január 18.

Élettől magányig

DEMÉNY PÉTER

Mióta ide száműztek, békességben élek. Nem mondom, hogy ez nyugodalmas lenne, mindenesetre sokkal nyugalmasabb, mint ahogy képzeltem. Egész nap olvasok, s az estét a kedvenc sorozataimmal töltöm. Az NCIS-eknek, CSI-oknak, Újoncoknak és egyebeknek soha nincs vége, s ha mégis, könnyen találok valami hasonlót, amivel ismét moshatom az agyam.

A házat a szomszédok tették rendbe, kissé gúnyos szánakozással. Itt, Vitorjánban, az minősül férfinak, aki „meg tud fogni valamit”, én meg egy biztosítékot sem tudtam kicserélni soha vagy egy szeget beverni. Többnyire más került a kezembe, mint amit egy férfinak fognia kellene a néphit szerint.

Gyakran még csak kérni sem kértek semmit, bár azért így is elég sok elúszott az örökségemből. De hát másra úgysem költhettem volna, a Tábornok elég világosan megtiltotta, hogy bárhová merészkedjek innen. Aki nem tudott a Hódítóknak engedelmeskedni, az örüljön, hogy kényszerlakhelyen élhet, s nem a medvék közé telepítették.

Még azt sem lehet mondani, hogy észrevétlenül jöttek volna. Még csak épületeket vásároltak fel, iskolákat építettek, templomokat újítottak fel, de már harsányan azt kiabálták, Zerzák az övék, ez a régió idegen test Majrávia nyugati részén, valójában Kelet-Bámárhoz tartozik, pontosabban Nagybámárhoz, minden bámárok hazájához, és bár Zerzákban a bámárok kevesebben vannak, mint a majrávok, a föld azé, aki megműveli és gondozza. Látványosan gyűlölték a majrávokat, megvetően beszéltek arról, hogy „teleszülték” Zerzákot, de azért hasonló programot indítottak, „bámár az, akinek családja van”, süvítették, és hiába magyaráztam, hogy ebből a definícióból sokan kimaradnak, még meleget is ismertem, aki ennek az ostobaságnak bedőlt.

És nemcsak a meleg, hanem a barátaim is. Tíz év alatt, mióta itt élek, volt időm gondolkodni azon, hogy a Tábornok persze kíméletlenül járt el, a maga logikája szerint viszont tökéletesen, hiszen a hatalom hatalom szeretne maradni, de hogy a legjobb barátaimat mi késztette arra, hogy elbámárosodjanak, azt meg nem tudnám mondani. Természetesen bámárok voltak mindannyian, én is annak születtem, de egyre szűkebben éreztem magam a saját szülőföldemen, a Hódítók hatalomra jutása előtt még lehetett beszélgetni, sörözni, nevetni, kiröhögni a butaságot, ám ahogy a Hódítók beözönlöttek valósággal a köztudatba, a barátaim is szenvedőbbek lettek, komoly arcot vágtak, megbotránkozva és kényszeredetten nevettek, és amikor üvölteni kezdtem, mint a farkasok, magányosan és mégis reménykedve, villámló tekintettel magamra hagytak.

Például Elasztik. Valamilyen szójáték végén neveztem el így az egyik képzőművészeti táborban, ahol egy csöves kinézetű fiú Narancsidő címmel tartott performanszot: a meghámozott narancsot egy keskeny üvegcsőbe helyezte, és amíg a gyümölcs lassan, nagyon lassan csúszni kezdett benne, mi, többiek, félrészeg írók, színészek, filmesek és képzőművészek, álltunk és bámultunk, hogy lehet ilyen egyszerűen megragadni valamit, amit megragadni lehetetlen. Így lettünk barátok, és húsz éven át barátok maradtunk. A Hódítók azonban Elasztikot is tönkretették, „Kitartás!”, kezdte kiáltozni, mindenki felé, aki nem a Hódítók eszméit vallotta, gyűlölettel fordult, valósággal acsarogva, engem először finoman, aztán egyre határozottabban eltartott magától, míg végül irtózatosan összevesztünk, „Narancsidő?!”, üvöltöttem hullarészegen, „Narancsidő, bazdmeg?!”, Elasztik elsápadt, majdnem nekem ugrott, de hiába reménykedtem, vérvörösen legyintett, és elrohant.

Soha nem bántam meg, csak a barátságot, ezt valaki a pofájába kellett hogy vágja, sem az idő múlása, sem a ki tudja, milyen előítéletek és tapasztalatok felgyülemlése nem mentség ilyenkor, nem gyűlölködünk, az nincs, tilos, nem emberi, én is előítéletek között nevelkedtem, a nemzeti sértettség szent volt a családomban, mégis túllendültem rajta és mindenen, a szüleimen is, nem volt könnyű, de ki mondta, hogy könnyű lesz, hogy embernek lenni könnyű, elmúlt az az idő, amikor fel se tűnt, hogy embernek lenni feladat, és nem is akartam én ezzel dicsekedni, de azt sem akartam, hogy a barátaim gyűlölködjenek, hogy vérre vágyjanak, és azt sem tudtam megérteni, hogy a művész megőrül, méghozzá ilyen rossz irányban őrül meg, Van Gogh, Hölderlin, József Attila nem ezt tette, aki a Narancsidőt megalkotta, kitalálta, elképzelte, az ne dőljön be suttyó Hódítóknak, dögöljön meg inkább, az tisztességesebb.

Ekkor kerültem szembe először önmagammal: egész életemben azt képviseltem, hogy a tehetség kiszámíthatatlan dolog, mozgó hegyvonulat, sosem tudod, mikor borul rád, most meg mégiscsak fájt nekem, hogy egy óriási tehetség ekkora patkány, már a Narancsidőt sem tudtam szeretni, pontosabban nosztalgiával szerettem, mint a múlt végképp eltávozott részét, és ettől szenvedtem.

„Egyedül vagyok, egyedül, egyedül!”, csapkodtam a szakadt linóleumot az első éjszakán, kényszerlakhelyem első éjszakáján, amikor még úgy nézett ki a ház, mintha minden pillanatban rám akarna omlani. A vakolat nagy foltokban hullott, miközben csapkodtam, aztán ráébredtem, hogy tényleg egyedül vagyok, és abbahagytam: senki nem lesz nagyobb ellenzéki attól, hogy drámai jeleneteket produkál.

Hogy magamhoz tértem, azt a javamra írom, de végső soron igazam volt: minden barátom, osztálytársam, ismerősöm, rokonom a Hódítók rajongójává vált, és ha konkrétan nem is segítettek a hatalomnak, azzal, hogy kizártak maguk közül, nagyon is megkönnyítették a dolgát. Európa közepén és a XXI. században a legszörnyebb hatalom sem könnyen tesz radikális gesztusokat, nem gyilkol és nem vet börtönbe ártatlanokat: kényszerlakhelyem is azzal magyarázták, hogy a Covidot terjesztem, meg azzal, hogy „polgártársainkat meg kell óvni, polgártársak!” Ha a barátok mellettem maradnak, talán nem jutok ide.

Igaz, már nem is bánom, hogy ide jutottam: végre tiszta helyzet teremtődött. Mert amíg ímmel-ámmal, de mégis a közelemben voltak, addig reménykedhettem, és most, a büntetésem alatt jöttem rá, hogy a remény a felismerés legelső ellenfele, semmit nem lehet felismerni a reménytől, mert folyton szivárványokat látsz mindenütt, és ki tudja, mikről képzelegsz, pedig csak egyetlen igazság van: hogy dübörög a propaganda, és mindenki belebolondult a saját nemzeti nagyságába. Nem azért kell idáig eljutni, hogy a saját igazad hirdesd, különben is, mindenről le vagyok kapcsolva, mint a nyolcvanas években, csepütelefonon üzenek, ha valamire szükségem van, vagy egyszerűen leballagok a boltba, és megveszem, a boltos néni kisebbik fia még mindig ott árul, elbeszélgetünk a fociról, közben szánakozva néz, amolyan „én mindig mondtam” tekintettel, holott nem mondott semmit, nem is mondhatott, az előző diktatúra idején azért nem, mert kölyök volt ő is, az átmeneti időszakban azért nem, mert alig találkoztunk, most meg azért nem, mert ő is hisz abban, amiért engem ide zártak.

De azért érdekes ez a hit, talán az erősebb empátiája teszi, hogy a tekintetében csak ennek a lenéző sajnálatnak van nyoma, gyűlöletnek nincsen, már nem is gyűlöl, már gyűlölnie sem kell, a Tábornok jól számított, már nem vagyok tényező, csak egy bolond egy isten háta mögötti faluban, aki nem is az, aminek született, mert éppen abban nem hisz, amiben mindazok hisznek, akik annak születtek, aminek én, csak ők meg is maradtak a saját identitásukban.

De azt is ki mondta, ugyan ki?, hogy az identitás olyan, mint az aszfalt, egyszer megkapod, aztán ki nem bújhatsz belőle soha, mint amikor merevrészegre ittad magad, és fekszel az ágyon, mint akit bebetonoztak?! Emlékszem, elhódítósodásuk idején, amikor még reménykedtem, de hát mindig reménykedtem!, meghívtak egy konferenciára. A majráviai zőtönyök szervezték, az országban élő kisebbségek kultúrája volt a téma, s engem persze a majráv irodalomban és művészetben tett kirándulásaim okán hívtak meg. Ott hangzott el valamelyik világítótorony jóvoltából, hogy „anyanyelv csak egy van”, azaz írni csak egyetlen nyelven lehet, és hiába hoztam fel Agota Kristóf, Nabokov vagy Beckett példáját, a következő előadó ugyanazt mondta, amit az előző, csak más idézettel a tegezében.

Ez a konok önismétlés, ez ébresztett rá először arra, hogy baj van. Vagy nem is ez, hiszen hol voltak még a Hódítók, amikor kapiskálni kezdtem, hogy egy olyan régióban élek, melyben még a legjobbaktól sem lehet mindig arra várni, hogy legjobbak legyenek. Ülök a színpadon, körülöttem a szervezőknek köszönhetően kilenc bámár író, mert tíznél kevesebben persze nem tudhatunk beszélni semmiről, a kerekasztal címe Sagalomvár – az irodalom bölcsője. Részben olyanok ülnek mellettem-körülöttem, akikkel a hétköznapokban vállvetve szidjuk a város bűzös ostobaságát, provincializmusát, szűkösségét – erre a beszélgetésen mindegyik heroizálja, nagy sagalomvári neveket emleget könnyes szemmel, nem akarnak megsérteni, de tiltakoznak, vitatkoznak, bármit is mondok. Közülük legalább két embert a mesteremnek tartottam, tartok a mai napig, de már kénytelen vagyok hozzátenni a vallomáshoz, hogy „az az XY, aki az ilyen és ilyen című” kötetet írta, ez a valaki, aki itt ül, mintha azok közül lépett volna elő, akiken gúnyolódik az a remek kötet.

Nem az önismétlés tehát, és nem is a konokság, legalábbis nem önmagukban, hanem velük együtt és talán elsősorban: a mestereim árulása. Megértem a magánéleti problémáikat, nem mindenkinek adatott meg a sírig tartó szerelem, nekem sem; megértem a magányukat, a mogorvaságukat, a kedélytelenségüket, ezt azonban mégsem érthetem. Talán a diplomáciára hivatkoznának, talán a barátságra, hiszen évtizedek óta Sagalomváron éltek már – akkor sem értem. Rokonszenvesebb a végig kezelhetetlen Petőfi, Caravaggio, Ady, Glenn Gould, mint ez a törleszkedés. Victor Hugo egyik legzseniálisabb ötlete, hogy Gavroche-t lelövik.

A kerekasztalon részt vettek olyanok is, akik szüntelenül és harciasan bírálták a Hódítókat. Ez nemes törekvés, de hát mire épül a Hódítók retorikája? A dicső múltra, a katonai és adminisztratív kiválóságra, a szép emlékekre. És éppen ezt a verset mondták fel – Sagalomvár kapcsán. Isten bizony nem látom a különbséget.

A Hódítók jól számítottak: az egyik talaj, a szélesebb, tágasabb, már készen állt, a majráviai bárámok nagy része olyan traumákban fetreng, hogy le a kalappal, ezek mindent bevesznek, azt is, hogy a májrávok a legcsodálatosabb nemzet a földön, azt is, hogy a járvány nem járvány – ez utóbbit mellesleg annak ellenére, hogy a Hódítók folyamatosan az oltás mellett kampányoltak. De a csőcselék értette a célzást: nem mondhatunk mást, mégiscsak a mindegyre bírált EU tagjai vagyunk, de hát mi szavak nélkül is értjük egymást. Vagy nem is beveszi, hanem örömmel tapasztalja, hogy más is így gondolkodik. És a tömeg nyomására, a környezet szorító hatására azok is elkezdenek fundamentalistán beszélni, akik korábban egyáltalán nem voltak azok. Így és ezért lesznek uralmon, amíg meg nem halok.

A szüleim már meghaltak – jó nekik! És mi tagadás, nekem is. Nem is annyira az örökségért, bár jótékony hatását nem tagadhatom, sokkal inkább azért, mert megszűnt a velük szembeni bűntudatom. Vagy nem is szűnt meg, hiszen nappal a lelkükért imádkozom, éjjel meg azt álmodom, hogy irtózatos kegyetlenséggel véget vetek az életüknek, s ha jól sejtem, ez utóbbi többet mond el a valódi érzelmeimről, mint a nappali fohász. Megszűnt viszont az, hogy hatni tudjanak rám minden nap, minden órában, minden pillanatban, eleven mivoltukban, abban az alkoholtól és látszólagos tehetetlenségtől fülledt légkörben, amely körüllengte őket, és amely érzelmi zsarolással és hamis ártatlansággal volt tele. Maradok a múlttal, ami persze elegendő teher, de legalább nem gyarapszik folyamatosan.

A képzelet játékaként gyakran megpróbálom másként befejezni a Pilátust. Szabó Magda úgy fejezi be, hogy az öregasszony öngyilkos lesz, talán a művészi homály érdekében. Én azonban úgy is látom ezt a „regényfilmet”, amelyet magamban rendezek, hogy Iza megöli az anyját. Hideg nő, az igaz, de a bűntudat rettentő csodákra képes. Mi van, ha az öregasszony mégsem veti magát a mélybe? Ha továbbra is ott csetlik-botlik félelmetes és vádló magányával az orvosnő életében? Mi van, ha a lánya úgy érzi, jól kiszámított életét most már igazán nem engedheti a karmai közé? Éppen kiszámítottsága, rendszerezettsége tenné pompás gyilkossá.

Egy nő, akihez járogattam időről időre – a neve nem fontos, nem is érdekes, a természet szólított –, elmesélte, hogy a sógornője harminckét késszúrással végzett az anyjával. Elhiszem, s még csak nem is hüledezem. Anyám maga volt a feszültségek és tisztázások elől a szobájába vonuló, minden illemszabályt kétségbeejtően betartó, érzelmi zsarolásokkal operáló szörnyeteg, aki a fiát soha nem tudta szeretni, viszont konok következetességgel pusztította a lehetőségét is ennek a szeretetnek. Mindent szóvá tett, ráadásul nem egyszer vagy kétszer, hanem folyamatosan, ha szembesíteni próbáltam, mindig másról kezdett beszélni, ha ordítottam, a szobájába ment. Soha nem láttam sírni. Ezerszer is meg akartam gyilkolni, de mindig gyáva voltam.

Ezt a játékot két okból találtam ki, vagy tán tisztességesebb lenne úgy fogalmaznom, két okból keresett meg. Egyrészt azért, mert furcsa módon még mindig van bennem szeretet, és azt ki kell elégítenem valahogy. Másrészt, ha már bizonyos dolgokról vagy egyre inkább semmiről nem tudok mással beszélni, akkor legalább azokkal álljak szóba, akikkel szívesen beszélgetnék, ha nem lennének halottak vagy távoliak. Nem lehet félig elmagányosodni, csak egészen, és amikor kiléptem a májráv kultúrából, és csak ezt a falut hagytam meg magamnak belőle, akkor a közeliektől is eltávolodtam. A legtöbben árulónak néznek, a többiek pedig megsértődtek, hogy magukra hagytam őket. De magamat is magamra hagytam, már nem facebookozom, nem posztolok semmit, cikkeket még kevésbé írok, megutáltam azt a sanda pillantást, amely mintha azt közölné, tehetséges vagy te, de nem májráv, így hát megutáltam a könyvbemutatókat meg a kiállításmegnyitókat is, és ahogy fokozatosan mindenből kivonultam, már találkozókra vagy temetésekre sem hívnak.

A Tábornok az egyetlen látogatóm. Nem tudom, milyen rendszer szerint, de évente kétszer eszébe jutok, és már látom is, amint a fehér Toyota Yaris megáll az ablakom előtt. Betyár ugat, mint a veszett: a sofőr egyszer belérúgott, azóta őrzi szeme alatt a Tábornok ökölcsapását.

A Tábornok magas, kopasz férfi; hetvenéves, de kortalannak látszik. Szemüvege okosan villan orrnyergén, öltönyét mintha most vette volna ki a vasaló alól. Minden egyes alkalommal nyakkendőt visel – ha nem ismerném, azt hinném, ezzel jelzi a hatalmát meg a távolságtartását. Azt hiszem azonban, a Tábornok alkati okokból képtelen nyakkendő nélkül megjelenni, ahogy mondjuk rövidnadrágban is képtelen lenne. Isten tudja, hogy ez mentség-e vagy sem, mindenesetre azt hiszem, ő nyakkendősen jött a világra.

A falu legmagasabb pontján lakom, s ez azért némi elégtétellel tölt el. Hosszú, köhögős kapaszkodó vezet fel ide, még a kocsi is megkínlódik vele. A házat még a szüleim akarták megvenni, de mire hosszas mérlegelések után valóban megvették volna, mindketten meghaltak. Anyám előbb, s amit sose hittem volna, apám tulajdonképpen a bánatába halt bele: félévvel anyámat követően ő is elment. Ki sem néztem volna belőlük, hogy tudtak szeretni. Hát mindegy, engem akkor se szerettek.

Nézd, kedves Péter – kezdi a Tábornok a szokásos jónapotok meg egyéb illemizék végeztével. Én csak ráemelem a tekintetemet, ő már érti is. Amikor először szólított így, annyit feleltem: „Hallgatom, Tábornok úr”. Nem tilthatom meg a körzet fejedelmének, hogy tegezzen, de az a jogom még megvan, hogy én ne tegezzem viszont. A Tábornok nem is erőlködik. Nagyobb az ő hatalma annál, hogy azon múljon, visszategezem-e vagy nem.


És akkor elbeszélgetünk. Értelmes ember a Tábornok, s ami nélkül nem szeretem az értelmes embereket: műveltsége is van, nem is felületes. Művészettörténész volt, amikor egyetemista éveimben megismertem. Ő tíz évvel idősebb nálam, állatorvosit, majd művészettörténetet végzett különféle egyetemeken. Még tanította a legendás Professzor, aki hajlott hátával, raccsolásával, rövidlátó tekintetével, megkapó téblábolásával maga volt az előző Tábornok áldozata. Akkoriban még akadt egy-egy arisztokrata, és a Professzor az volt szellemileg is.


A Tábornokon meglátszik a hatása, ami mindenképpen a javára írandó. Két okból jelenik meg ez a „javára” olyan nyögvenyelősen a számítógépem képernyőjén: az egyik, hogy aki művészettörténésznek készül, az ne legyen politikus, még kevésbé egyeduralkodó, a másik pedig, hogy két-három ember, aki köztudottan ki nem állhatta, gyanús körülmények között tűnt el, s ez csak egyvalamit jelenthet.


Jó művészettörténész volt a Tábornok: Reneszánsz kastélyok az erdőn túli területen című kötetét minden nacionalista romantika ellenére ma is szívesen forgatom. A stílus tiszta, világos, logikus, a szerző nem művészkedik, mint annyi más művészettörténész, aki rögtön korinthoszi oszlopnak képzeli magát, amikor beleveti magát az írásba. Ha viszont képeket használ, azok lefegyverzően nemesek.


Persze, a Tábornok stílusát maga a Tábornok keverte gyanúba, amikor – Tábornok lett. Ezt ennél kevésbé paradox módon nem lehet megfogalmazni. Celine, Knut Hamsun, Ezra Pound, Mircea Eliade, Eugen Barbu, Tar Sándor – se szeri, se száma azoknak, akik ijesztő vagy szánalmas dolgokat műveltek, mégis nagy írók. De náluk megvan a halál távlata: életünkbe már nem szólnak bele, vagy csak nagyon közvetetten. A Tábornok nélkül az életem más lenne, talán jobb, talán rosszabb, nem érdekes: elvette tőlem a szabadság lehetőségét. Könyvét fejcsóváló lelkesedéssel olvasom.


Ha nem számolok figyelmesen, fogalmam sincs, milyen régen van hatalmon. De ha akkurátus vagyok, akkor tudom: pontosan huszonegy éve. Harminc éve végeztünk, és a további kilenc évben szívósan, mindent félretéve vagy legalábbis másodlagossá tolva azon dolgozott, hogy bekerülhessen a hatalomba. És amikor bekerült, akkor könyörtelenül végzett mindenkivel, aki vetélytárs gyanánt jöhetett volna szóba, köztük Elasztik apjával is, talán ez a lélektani magyarázata annak, hogy Elasztik, mintegy mandinerrel, rajong a Hódítókért, és gyűlöli a Tábornokot. Amivel persze nem sokra megy: okos fiú, nem akarja egy hirtelen megvadult kocsi kerekei alatt végezni.


Megjegyzem, a „végzett mindenkivel” fordulatot nem szó szerint kell érteni. Talán ez sem mentség: mennyivel lett volna rosszabb, ha Elasztik apját megrázza az áram, annál, hogy nyálfolyós öregként végzi, és leépülésébe Elasztik anyja beleőszül, maga Elasztik pedig gyűlölködővé válik, aki elfogadja az elfogadhatatlant?