Élet vagy halál?

ZELEI MIKLÓS: GYILKOS IDŐK

Zimándi Pius egykori premontrei szerzetes az ötvenes évektől nem gyakorolhatta hivatását, így irodalomtörténeti kutatásainak szentelte életét. Választott hőse Péterfy Jenő, a kiváló és egyedi hangú XIX. századi esztéta volt, akiről ezernyi oldal anyagot gyűjtött, majd formált kötetté, mely az aczéli kultúrpolitika tűrt kategóriájába helyezve, 1972-ben jelenhetett meg az Akadémiai Kiadónál. Ezzel a vaskos kötettel birkóztam hetek óta, mikor a kezembe került Zelei Miklós Gyilkos idők című vékonyka – tartalmában annál súlyosabb – könyve.

Zimándi évtizedeket szánt arra, hogy megértse Péterfy öngyilkosságát, mintha az egész monográfiát is ennek a kérdésnek a megválaszolására írta volna meg hihetetlen aprólékossággal. Zelei könyve ennek komplementereként nem kívánja értelmezni, hanem be akarja mutatni ki, mivel és hogyan vetett véget az életének az elmúlt hetven évben; több tucat öngyilkosságot megörökít gyógyszerrel, kötéllel, vadászpuskával. Zimándi Pius meg akarja érteni a pszichológiai hátterét ennek a tettnek, Zelei Miklós pedig számba akarja venni őket. Mindegyiket! Motivációit könyve megjelenése óta több interjúban is elárulta, tudniillik, hogy maga is érintett: kétszer is megkísérelte lezárni életét. Először kamaszként, hazaszaladva az iskolából: „A zöld konyhaasztalon áll az ivóvizes kancsó, mind abból iszunk, pohár nélkül. Kinyomkodom a celofánból az összes tablettát, néhány nagy korty vízzel mindet lenyelem, a celofánt zsebre vágom, rohanok vissza az iskolába, és várom, hogy meghaljak.” Az esemény 1957-ben történt. Abban az évben, amikor az „enyhülésnek” köszönhetően már megjelenhetnek a háború előtt alkotó íróktól is művek, például Kodolányi Jánostól a Jehuda bar Simon emlékiratai. Megdöbbentő, hogy a politikai párhuzamoktól dagadó szöveg hogyan surranhatott át a cenzorok kezei között, s egyelőre nem bukkantam annak nyomára, hogy ezt bárki vizsgálta volna, míg a későbbi nagyregény az Én vagyok rendszerváltozás előtti és utáni változatának (melynek érintetlen része maradt a Jehuda) komoly feldolgozása született. Ám nem csak úgy l’art pour l’art hoztam ide Kodolányi művét, hanem úgy is, mint az öngyilkossággal is fejbe verő remek szöveget, valamint úgy is, hogy szerzője hosszan levelezett erről Zimándi Piusszal Péterfy és a saját művei kapcsán. Zimándi finom lélekbúvárkodására nagyívű történelmi okfejtésekkel válaszolt az ötvenes években Akarattyára visszahúzódó, ha tetszik, önkéntes száműzetésbe vonuló Kodolányi, felvázolva a magyar értelmiség öngyilkos tablóját.

Mindezzel azt kívántam szemléltetni, hogy Zelei témája mennyire szervesül az elmúlt két évszázad magyar irodalmába. Művének stílusa pedig tán még szélesebb horizontot is felölel. Sokszor szürreális, ésszel fel nem fogható szövegét beégeti a szívekbe. Az olvasóban felidéződhet Hamvas Karneválja és Joyce Ulysses-e, képek és jelenetek során vezet egyre mélyebbre a tudatalatti világába. Nem értjük pontosan, amit olvasunk, mégis tudjuk, miről van szó. Inkább líra ez, mint próza, talán a ballada műfajához áll a legközelebb. Helyenként pedig abszurd bohózat. A könyv fülszövege a mű festményszerűségét is kiemeli: „A krónika mozaikszerű ikonográfiában áll össze: időugrásokkal, nemzedékek sorsának egymásra vetítésével, képtelenségükben is hiteles létmozzanatokkal.”

A falusi és kivárosi környezetben a hetvenes és nyolcvanas években játszódó történetek helyenként filmszerűen peregnek előttünk, máskor áttűnések, elfedések követik egymást a helyszínekben és az időben is. Biztosra vehető, hogy a szerző jól ismeri a Tűz van babám című cseh remeket, legalábbis ennek a filmnek a hangulata köszön vissza a téeszben előadott sztriptízjelenetben, valamint a Cseh–Bereményi dalok prózai esszenciájaként is felfogható a regénye. Az öngyilkosság mellett az abortuszokat is számba venné Zelei Miklós, ha megtehetné. Mindenesetre a Cseh Tamás-dalokon kívül kevesen beszéltek (énekeltek) ezekről ilyen kendőzetlenül. A mai fiatalok is dúdolják Bereményi szövegeit, akár a magzatelhajtásról: „Éva tegnap volt az abortusz bizottság előtt…”, akár az öngyilkosságról:

„Otthon majd kinyitom a gázt.
S ha átszólnak, hogy mit csinálsz.
Hogy értsenek, tagolva majd így szólok át.
Épp tovább rontom az öngyilkos statisztikát.

S mert napközis épp a gyerek.
Csöpp kis ágyán elheverek.
És ott idézem fel majd apát és anyát.
Kik szintén rontották az öngyilkos statisztikát.”

Az énekmondás eredetiségét, játékát nehéz a prózában megfejelni, helyette az idő és a csönd dolgozik bennünk: tovább tart, míg elolvassuk a szöveget, látjuk a félbehagyott mondatokat, s lassabban dolgozzuk fel a képeket is.

Az erőszakos halál rendre az alkohollal is jegyben jár. Zelei szövegének kovásza a metsző humor. Rövid, sokszor groteszk jeleneteiből könnyedén írhatna egyfelvonásos darabot, komédiát, tragédiát. Ezen részek olvasásakor érezzük a pálinka illatát, látjuk a szereplők arcán a fájdalmat, miközben lehetetlen röhögés nélkül tovább lapoznunk. Az egyik ilyen megkapó jelenetet így kezdi: „Szombat délután kettő. A munkaidő vége. Délután négy. Együtt a pálinkakör. Anyám. És három barátnő. Tajtékné, a gimnázium tanára. Fuscher Anni, zongoratanárnő. Dr. Dupay, tüdőgyógyász szakorvos. Az intelligencia. Az első üveg házipálinka a rózsaszín, kerek asztalon.” Néhány óra alatt három üveggel is elfogy a nedűből, miközben rúzsfoltos Fecske-csikkekkel telik meg a hamutartó. A hölgyek az ablakon át figyelik, mi történik a szemben lévő kocsma körül, s mindent elmondanak, amit a világról tudnak. Elsősorban a vadállat férjeikről, akik négykézláb járnak haza.

Az idézett részből is láthatjuk a beszélő nevekkel való játékot, ami az egész könyvre jellemző, csakúgy mint a vendégszövegek érdekes szövése Adytól kezdve Petri Györgyön keresztül angol slágerekig. A rövid, pontos mondatok és egyszavas párbeszédek tökéltesen megjelenítenek egy világot, melynek nem lehet folytatása. A Gyilkos idők paradoxona: szerzője megírta a pusztulásba vezető utat, és ezzel igent mondott az életre.

Hajnal Géza

Kortárs Kiadó

Budapest, 2020

164 oldal, 2500 Ft