Elekes Dóra: Balambér, képzelt barát meséi

Hatodik fejezet, amelyben Dettike szót fogad

Na, tessék: kezd kiderülni, hogy egy képzeletbeli barátnak a barátkozáson kívül még más fontos feladatai is vannak. Például segítenie kell Dettike istenkirálynőnek, amikor szót fogad. Általában ilyenkor, hétvégén kell a leginkább szót fogadnia, mert hétvégén nincs iskola, és a főistenek ilyenkor próbálják bevasalni rajta az egész heti adagot. Ez viszont fárasztó. Mert bármennyire is a barátom, néha azért inkább csak ülnék a kertemben, bogyót eszegetnék, és néznék ki a fejemből. Egy ilyen veszedelmes kaland után meg pláne.

Alighogy hazaértünk, megjelent a Dettike ajtajában az Anyuka.

– Hol voltál? – kiabált rá a Dettikére.

A Dettike megvonta a vállát.

– A kiserdőben.

– És mért nem szóltál, hogy csavarogni mész?

A Dettike megvonta a vállát.

– Mert ha szólok, akkor nem mehetek.

Az Anyuka erre piros arccal berontott a szobába, mint aki furcsa, hirtelen mozdulatokra készül. De aztán megtorpant. Körülnézett. Befogta az orrát. Két ujjal felcsippentett a földről valamit. Egy bugyihoz ragadt cukorkás zacskót, amin kicsiny, fekete hangyák piknikeztek. A szeme elé emelte, és azt mondta, hogy phü. Aztán meg azt, hogy: – Már megint milyen disznóól van itt, kislányom, meg kosz van itt, kislányom, tessék gyorsan rendet rakni nekem, kislányom, meg kiporszívózni nekem, kislányom, mert amíg rendet nem, meg por ki nem, addig nincs roller, nincs bicikli, addig itten se ki, se be, megértetted, naazérmondom, punktum.

És azzal rácsapta a Dettikére az ajtót, de úgy, hogy majdnem agyrázkódást kaptam, ő meg csak állt, és nézett utána, aztán meg kinyújtotta a nyelvét, jelezve, hogy kész az együttműködésre.

– Hé, figyu már! – mondta aztán. – Gyere ki, és segíts porszívózni!

– Dehogy megyek.

– De gyere.

– De nem megyek.

– Naaa! Gyere már!

– Jóvanna – sóhajtottam.

Megint kinyílt az ajtó, és az Anyuka levágta a szoba közepére a porszívót. A Dettike hátraugrott, és gyorsan úgy csinált, mintha épp a füzeteit pakolászná. Aztán az ajtó újra becsapódott, és megjelent előttem a Dettike tenyere. Átléptem rá. Már nem szédültem, és nem is izgultam nagyon – kezdtem megszokni.

A Dettike lehajolt, és ráültetett a porszívó fejére, amit biztos azért hívnak a porszívó fejének, mert bajsza van. Mindenesetre ráültem, ő meg azt kiáltotta, hogy gyia, és bekapcsolta a gépet, én meg a zúgást és berregést túlkiabálva dirigáltam, hogy merre tologassa a bajuszt, mert hol vannak a porcicák.

– Balraaaaaa! – kiabáltam túl a berregést, és a Dettike szót fogadott.

– Jobbraaaaaa! –, és megint szót fogadott.

– Előreeeeee! – kiáltottam az ágya elé érve.

Ezúttal nem fogadott szót. Megállt, a fejét vakargatta, és nem mozdult.

– Na, mi van már? – kérdeztem. Továbbra sem mozdult; riadt tekintettel meredt az ágy alá, a sötétbe. Aztán, még mindig az ágy alját fixírozva, óvatosan lehajolt, és kikapcsolta a porszívót.

– Oda nem merek – mondta. – Ott lakik a kapafogú.

– Juj, az meg ki a fene?

– Jaj, hát tudod, hát az az izé, ami éjjel leharapja az ember kezét, meg az ember lábát, ha lelóg.

– Harap? Hát akkor zombi?

– Neeem. Annál sokkal menőbb. Mert a zombik tök hülyék, és büdösszájúak, a kapafogú viszont intelligens és furfangos, csak az a baj vele, hogy leharapja, ha lelóg…

Gondolkodóba estem. Mert addig oké, hogy nem rontunk bajszostul az ágy alá, mert az ott a kapafogú birodalma, és leharapja, aki belóg. Na de és attól még? Mi lesz később? Mi lesz este? Mert rendben, hogy a porcicákat szépen bekergettük az ágy alá, a rendetlenséget szépen bedobáltuk a szekrénybe meg az íróasztal mögé, a kakaót szépen kilöttyintettük az ablakon, és akkor megint roller és megint bicikli, na de ki garantálja, hogy a Dettike éjjel, álmában, nem lesz megint rendetlen, és nem lógatja le? Hát ez para. Mi lesz most? Tennem kell valamit…

Hetedik fejezet, amelyben Balambér megszökik

Óvatosan, nehogy a Dettike észrevegye, leugrottam a szőnyegre, és beszaladtam az ágy alá. Puha, bolyhos talajra értem. Vagyis egy fenét. Ami fentről puha, bolyhos talajnak látszott, az közelebbről nézve áthatolhatatlan boholyerdőnek bizonyult, amely a kezemre, a lábamra, az arcomra tapadt, és szúrt, mint a fene. Alig tudtam benne menni. Ja, és nem voltam egyedül. Az erdőben nagy élet folyt, hatalmas hangyák, atkák, pókok szaladgáltak mindenütt. Egyik-másik időnként a lábamra taposott, és azt mondta, oppardon, majd szaladt tovább.

Egyszer csak valaki a fejemre ugrott. Ráugrott, aztán ráült. Kényelmesen elhelyezte rajtam a fenekét, a hátsó lábaival pedig megkapaszkodott a fülemben.

– Hééé!

– Mi van? – kérdezte a bolha.

– A világért sem szeretnék akadékoskodni, de ön a fejemen ül.

– Tudom – mondta a bolha. – Direkt van. Kémlelek.

– Jó, de miért pont az én fejemen?

– Csak úgy.

– Ja, az más. De akkor megmondaná legalább, hogy mit kémlel?

– A cicát – felelte a bolha.

– Milyen cicát? – kérdeztem ijedten. Eddig csak kapafogakról volt szó, cicákról nem. Ki nem állhatom a cicákat. Az egyetlen tudományuk, hogy magukhoz édesgessék a kislányokat.

– Hát a kapafogú nyanya porcicáját – mondta a bolha. – Már megint kizárták.

Mit mondott? Húha. Ez a kapafogú nyanya… ez engem érdekel.

– Figyeljen csak… – mondtam a bolhának, de a szavamba vágott.

– Tegeződjünk. Asszem, én vagyok a magasabb.

– Oké. Szóval figyu. Vigyél el a kapafogú nyanyához, lécci.

– No de… nahát… mi a fenének?

– Csak.

– Ja, oké – mondta a bolha. – De akkor cseréljünk helyet.

És azzal leugrott a fejemről, majd a tenyerembe csapott, és azt mondta, hogy szevasz. Én is mondtam, hogy szevasz. Erre ő megfordult, és odatartotta a hátát, hogy másszak fel.

– Kapaszkodj! – Felemelkedtünk a levegőbe. Egy pillanatra még láttam a Dettikét, ugyanúgy állt ott, kezében a porszívó csövével, mint az előbb. Integettem neki, de rám se hederített. Még mindig az ágy alját bámulta, dermedten, mint egy szobor.

– Landolásra felkészülni! – kiáltotta a bolha, és földet értünk. Illetve nem is földet: egy nagy porcica bundájába pottyantunk bele, ahol mindenféle színes szöszök, Dettikehajszálak, süteménymorzsák és hasonlók kavarogtak. Nagyon szép volt: a napsugár össze-vissza pattogott a porszemeken meg a hajszálakon. Kényelmesen, mint egy függőágyban, elhelyezkedtem az egyik hajszálon.

– És most?

– Minnyá jön a cúg – mondta a bolha egy süteménymorzsán billegve.

– Az meg mi?

– Hát a légvonat. A tizenkettő nulla ötöst pont elérjük. Már jön is, kapaszkodj!

Megkapaszkodtam. Odakint a szobában kinyílt az ajtó. – Ebéééd! – hallottam az Anyuka hangját, és hirtelen szél támadt, és felkapott minket, mi meg, a porcica hátán lovagolva, begurultunk az ágyalatti sötétségbe.

Nyolcadik fejezet, amelyben Balambér találkozik a kapafogúval

Egy tisztáson állapodtunk meg – vagy inkább körkörös lapályon, ahol valami kikoptathatta a szőnyeget. A közepén szép, nagy üvegpalota-szerűség állt, a fala zölden és sárgán és pirosan szikrázott, és ahogy közelebb értünk, láttam, hogy a Dettike cukorkáiból emelték és ragasztgatták össze. Lemásztunk a porcica hátáról. A palota nagy, íves kapuja fölött a következő felirat állt: ZÁRVAHÁZ.

– Mindenütt jó – mondta a bolha –, de most már beereszthetne.

– Nyaú – helyeselt a cica.

– Mért nem ereszt?

– Mittomén – mondta a bolha. – Mert fóbiás.

– Tóbiás?

– Ja, a nevét azt nem tudom. De nem szereti a porcicákat.

Megzörgettem a kaput. A cica a hangra nosztalgikusan felnyivákolt, és mindketten bebújtak a hátam mögé.

– Zárva! – kiáltotta odabentről egy rekedtes hang.

– Tudom, ki van írva… – dünnyögtem magam elé, és már húztam is volna el, megkönnyebbülve, hogy mégsem kell szembenéznem a kapafogú nyanya rémes kapafogával, de azok ott ketten elállták az utamat.

– No te csak szépen itt maradsz – rivallt rám a hirtelen színeváltozáson átesett bolha. – Te vagy a kopogtatóember!

– Nyaú – tette hozzá fenyegetőleg a porcica. Beláttam, hogy ennek fele sem tréfa, tehát jobb híján összeszedtem a bátorságomat, nagy levegőt vettem, és elkiáltottam magam: – Kezicsókolom! Balambér vagyok a kulcslyukból! Tessék engemet beengedni, mert… mert… mert… mit tudom én, mert csak!

Egy darabig csend volt, aztán kulcscsörgést, és egyenletes cipőkopogást hallottam, végül pedig kitárult a kapu. Egy kapafogú nyanya állt előttem… pontosabban a kapafogú nyanya. Nem volt olyan öreg, mint a sima nyanyák, hanem pont hogy nem lehetett tudni, öreg-e vagy fiatal, meg azt sem, hogy csúnya-e vagy szép, sőt még azt sem, hogy tényleg nő-e, vagy nőnek öltözött férfi, vagy olyan nő, aki nőnek öltözött férfinak öltözött. Mindene szabályos, szögletes volt és hatalmas, de pláne a fogai. Tátott szájjal bámultam, és azon töprengtem, mi olyan fura rajta. Aztán rájöttem. Az volt rajta a fura, hogy nem volt rajta semmi fura, semmi rendezetlen, hanem éppen hogy nagyon is rendezett volt mindene: sehol egy gyűrődés, sehol egy maszat, sehol egy odaszáradt kakaóbajusz vagy lyukas zokni.

– Kezit csókolom – mondtam.

– Jó napot.

– Szeretnék bemenni.

– Jó – mondta a nyanya, és csak ácsorgott tovább. – Akkor most mi legyen?

– Be tetszik engedni?

A nyanya riadtan pislogott. – Hogy… hogy… mármint hogy be? Mármint hogy konkrétan ide be? Mármint hogy konkrétan magát? Nem is tudom… – Kezdett egyre furcsábban alakulni ez a beszélgetés.

– Na jó, akkor bemegyek – mondtam.

– Hát, jó, izé, parancsoljon – dünnyögte, de még mindig nem mozdult.

Megpróbáltam elslisszolni mellette, miközben a bolha meg a cica továbbra is a hátam mögött sunnyogott. Ám ahogy a kapunyílásban melléje kerültem, a nyanya rémülten összerezzent. – Várjon csak. Inkább én megyek előre, hogy mutassam az utat. Jöjjön csak szorosan mögöttem!

Alul-fölül bezárta a kaput, aztán ellenőrizte, alul-fölül bezárta-e, végül pedig elindult befelé a kertbe, kockáról-kockára lépegetve a takarosan sorakozó járóköveken, a takarosra nyírt sövények között, és közben időnként hátrasandított, talán hogy meggyőződjön róla, tényleg szorosan követem. És ahogy így mentünk, szorosan, egyszer csak meghallottam, hogy magában motyog. Azt motyogta, hogy: – …rém kellemetlen ez az egész, szent egek, micsoda felfordulás, hát ez borzalom, hoppáhoppá, ez egy csík volt, le kell majd pucoválni, ki ne menjen a fejünkből, úgy ám, ki ne.

– Mit tetszett mondani? – kérdeztem.

– Oppardon, semmi, semmi, jöjjön csak mögöttem szorosan, illetve szíveskedjen befáradni – mondta, mert időközben odaértünk a palota bejáratához –, de csak óvatosan, be ne üsse valamibe a valamijét, be ne.

Hátrasandítottam, hogy ott van-e még a bolha meg a cica, de már csak a cica farkát láttam, amint eltűnik az egyik gömb alakúra nyírt, takaros bokor alatt. Szóval csak erre kellettem nekik, gondoltam sértetten, viszont legalább megszabadultam tőlük, gondoltam megkönnyebbülten, viszont mi lesz velem nélkülük, gondoltam ijedten, viszont valahogy majd csak kivágom magam, gondoltam hősiesen, és beléptem a palotába.

Kilencedik fejezet, amelyben Balambér megszelídíti a kapafogút

– Jajajaj, borzalom – dünnyögte a nyanya –, vagyis – folytatta hangosabban – helyezze magát kényelembe, húha, micsoda felfordulás, vagyis hurrá, micsoda vendégség, parancsol egy kis süteményt.

– Jöhet, köszi – feleltem udvariasan, de kényelembe helyezni magam egyelőre nem mertem: a palota fogadótermében olyan rend volt és tisztaság, amilyet még sose láttam. Nagykockás, faltól-falig szőnyeg borította a padlót, a közepén meg hatalmas, négyszögletű asztal állt, az asztal körül négy egyforma szék, a terem négy sarkában négy csillogó üveg kalicka csillogó mindenfélécskékkel, a falakon meg polcocskák, ismétlődő minta szerint elhelyezett gyertyácskákkal, mécseskékkel, bokrétákkal és képecskékkel, valamint olyan kis bigyók stószaival, amiknek nem tudom a nevüket. Voltak mind a négy falon könyvespolcok is, a könyvek gerincén olyan címekkel, mint például Aranymetszés a sövénymetszésben, Praktikus tanácsok palotatulajdonosoknak, vagy Ahol tisztaság van, ott tisztaság van.

– Akkor leülök, köszönöm – mondtam inkább csak magamnak, mert a nyanya már kiment a süteményért. Kihasználva a távollétét, levettem a polcról az egyik könyvet – Ruházkodási nagyokos úrinőknek, vagy valami ilyesmi volt a címe –, és találomra felcsaptam valahol.

Ne végy olyan harisnyát,
Amely csúszkál, s nagy is rád.

Ennél tovább nem jutottam, mert meghallottam, hogy a nyanya már közeledik is, úgyhogy inkább gyorsan visszatettem a könyvet a helyére, és leültem az asztalhoz. A nyanya letette elém az egyik tányért – egeres-májas torta volt rajta, ha jól láttam –, aztán gyorsan megkerülte az asztalt, majd gyorsan még egyszer, a másik oldalról is megkerülte, végül pedig a maga tányérkáját elhelyezte az enyémmel épp szemközti ponton, kihúzta az én székemmel épp szemközti széket, és le sem véve rólam gyanakvó tekintetét, lassan leült. Egy darabig némán meredtünk egymásra, mint akik nem tudják, mit kell ilyenkor mondani, és ennek részemről volt is némi alapja, ugyanis nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani.

– Khm… – törte meg végül a csendet a nyanya –, hogy aszondja, izébizé, mi szél hozta errefelé, szerencséje, hogy öreganyámnak szólított, vagyis egy frászt, pont hogy nem, de nem baj, nincs is unokám, jó hogy, még gyerekem sincs, jó hogy, mindent széjjelpakolna itt nekem, borzalom… Ajaj, oppardon – kapott hirtelen a fejéhez –, erről jut eszembe, majd’ elfelejtettem, le kell pucoválni! –, azzal elvett az egyik keszkenőstósz tetejéről egy keszkenőt, és nekiállt törölgetni a cipője talpát.

– Bele tetszett lépni valamibe? – kérdeztem, csak hogy életben tartsam a beszélgetést, erre azonban úgy nézett rám, mint aki valami nagyon undorító, puha dologba harapott.

– Le kell pu-co-vál-ni – ismételte meg, mintha egy dilinyóshoz beszélne –, csík volt, borzalom.

– Ahaaa, csííík… – mondtam lassan, hogy időt nyerjek a gondolkodáshoz. – …Na de miért baj a csík?

– Micsoda kérdés, már ne is haragudjon, hát nem volt magának gyerekszobája? – csattant fel a nyanya. Aztán felemelt mutatóujjal szavalni kezdett:

Ha palotád emeletes,
Legyen lépted egyenletes.
Ne gyorsulj és ne lassulj,
Ne lépj csíkra, mer az fujj.

– Ja, hogy fujj – mondtam. – Értem már.

– Ugye, hogy fujj? – élénkült fel a nyanya.

– Bizony, fujj – bólogattam. A nyanya is bólogatott. Így bólogattunk egy darabig, mély egyetértésben. Kezdtem belejönni.

– És tessék mondani, mi van azzal, ami lelóg? – szegeztem neki a kérdést hirtelen ötlettől vezérelve. A nyanya nem felelt, csak nézett rám bután. Nem érted? Na majd adok én neked! – gondoltam magamban, és hirtelen az asztal szélére húztam a tányéromat, úgy, hogy lelógjon a sarka. A nyanya megdermedt, elkerekedett szemmel nézte a tányért, aztán pedig vakarózni kezdett.

– Jujj, ne csinálja, ez csikis!

– Szóval csikis – mondtam, és kihívóan belenéztem a szemébe.

A nyanya ijedten nézett vissza rám, aztán hirtelen felpattant, ám látva, hogy ülve maradok, visszaült, és tétova mozdulattal az asztal szélére húzta a saját tányérját is, az enyémmel épp átellenesen. Ettől valamelyest megnyugodott, eltűnt az arcáról az ijedtség, mintha úgy érezné, kezd úrrá lenni a káoszon, de a vakarózást csak nem hagyta abba. Na megállj csak, gondoltam, és elkezdtem ide-oda húzogatni a tányéromat az asztal szélén. A nyanya esdeklő tekintettel nézett rám, és vakarózott, és most már tekergett is. Most megvagy! Hátrarúgtam a székemet, felpattantam, körbeszaladtam a teremben, és kihuzigáltam a polcok szélére a tárgyakat. A nyanya nem bírta tovább: kipukkadt belőle a nevetés, eleredtek a könnyei, közben meg egyre csak tekergett és vakarózott, mint akit száz meg száz tollseprűvel birizgálnak. És akkor támadt egy szuper ötletem.

Felálltam, és odaléptem az ajtóhoz. A nyanya még mindig vihogott, nem bírta abbahagyni. – Atya ég – visította –, micsoda vendégség, hihihihi, borzalom.

Kinyitottam az ajtót. Mondanom sem kell, bevált a számításom: a bolha meg a cica, akik egészen addig a kulcslyukon leskelődtek, most benyomultak a palotába. A nyanya rájuk meredt, és ők rámeredtek a nyanyára. Így maradtak egy darabig, egymásra meredve, aztán a nyanya felvisított, hogy híííííí, a cica meg a bolha pedig kétfelé szaladt, mint két elkapatott huligán, és nekiállt össze-vissza pattogni meg körbe-körbe rohangálni a teremben. A nyanya kétségbeesetten, de egyre éktelenebbül kacarászva hadonászni kezdett, leverte az asztal szélére húzott tányérját, és a finom egeres-májas torta az egeres-májas felével lefelé a földre zuhant, és csúnyán kilapult.

Megfagyott a levegő. A cica meg a bolha abbahagyta a rohangálást meg a pattogást, a nyanya pedig abbahagyta a vihogást meg a tekergőzést. A kilapult tortára nézett, aztán rám, aztán megint a tortára, és megint rám.

– Nem történt semmi – dünnyögte, inkább hitetlenkedve, mintsem elnézően.

– Nyau – mondta a porcica.

– Hoppácska – mondta a bolha.

A nyanya képe lassan felderült. – Nem történt semmi! – kiáltotta most már hitetlenkedés nélkül, a világraszóló felismerések ismerős, éneklő hanghordozásával –, de hát ez fantasztikus, tényleg nem történt semmi, micsoda vendégség, juhuhuhúúú! – És azzal, egyáltalán nem nyanyásan, hanem inkább úgy, mint egy vásott kölyök, nekifutásból keresztülhasalt az asztalon, és széles vigyorral lesodorta az én tortámat is, és vele együtt mindent – villácskát, szalvétácskát, művirágot és gyertyatartót –, ami az asztalon sorakozott.

– Juhuhúúú! – kiáltotta a bolha is, és belecsapott a porcica felemelt tenyerébe, és újra nekiálltak pattogni meg rohangálni, lelökdösve meg lesodorva a polcocskák szélére húzott tárgyakat, a nyanya vidám rikkantásaitól és egyre féktelenebb tevőleges segítségétől mind inkább nekibátorodva. Egy darabig csak álltam és néztem, hogy mi a fene folyik itt, de aztán arra jutottam, hogy végső soron tök mindegy, abból most már túl nagy baj nem lehet, ha én is tevőlegesen beszállok. Nagyon jó volt. Repültek és pattogtak a tárgyak, repültünk és pattogtunk mi is. Csík nem maradt letiporatlan, él nem maradt elvágólagos. És mire végeztünk, nem maradt könyv a polcokon, nem maradt csillogó mindenfélécske a csillogó üveg kalickákban, nem maradt gyertyácska, mécseske, bokréta és képecske a polcokon, nem maradtak stószokban az olyan kis bigyók, amiknek nem tudom a nevüket. A végén kimerülten elvágódtunk egy nagy halom mindenfélének a közepén, a porcica orra a nyanya ölében, a bolha a fejem búbján. Egy darabig csak heverésztünk így, egymás hegyén-hátán, és néztük a tágulva távolodó plafont. Végül, nagy sokára, a nyanya megszólalt: – Nem is tudom, az a csillár ott, fent, látják? Nincsen az a csillár túl középen?

A bolha nagyot nyújtózkodott. – Á, mindegy, majd holnap leverjük.

– Oké – ásította a nyanya, és mosolyogva lehunyta a szemét.

Így esett, hogy életem első magányos kalandján végül nem kóstoltam meg az egeres-májas tortát, pedig azt mondják, hogy az finom.

(Részlet a Csimota Kiadónál megjelenő meséből)