Egyre kijjebb, egyre beljebb

SZÖLLŐSI MÁTYÁS: ÁLLAPOTOK – NEGYVENÖT TÖREDÉK

„Nincs egyetlen értelmes érzés / mi felhívná magára a figyelmet” – így nyitja Szöllősi Mátyás Inopia című versét. A megállapítás azonban, ha a kötetegészre (vissza)olvassuk, legfeljebb amolyan fordított ars poeticaként volna értelmezhető, elvégre az 1984-ben született költő új, Állapotok című kötetének tétje mintha éppen valahol ekörül rejlene.

A cím-, de még az alcímválasztás (negyvenöt töredék) ugyanis a maga szürke, már-már semmitmondó általánosságában heroikus küzdelmet folytat az olvasó elriasztásáért. Már csak azért is, mivel a borítón fellelhető információkból kiindulva szinte már előre ismerhetnénk és unhatnánk is a könyvet, mivel a kortárs magyar líra regnáló divatja alapján már jócskán a könyökünkön jöhetne ki az a tárgyias, szenvtelen, „állapotjelző” és gyakran közhelyszerű versbeszéd és -tematika, melyet sugall. Mégis, ha vállaljuk a kockázatot és bele is lapozunk, a lehető legizgalmasabb (és részben ebből is következően), legpozitívabb csalódásban lehet részünk.

Szöllősi ugyanis előző kötetének (Aktív kórterem, 2010) szűkre zárt, nyomasztó, jobb pillanataiban (melyek viszont bőven akadnak) igen erőteljes hatást kiváltó versvilágát üdvösnek ható dekonkretizálással tárja ki a még belső lelki folyamatok felé. Az Állapotok így nagyobb teret, kvázi „életanyagot” járhat be, témái és érzelmi, hangulati skálája jóval változatosabb, mint elődeié volt. Líráját a körülmények (díszletek) lecsupaszításával, az egyénen belüli érzelmi, pszichológiai megfigyelések mikroszkopikus alaposságú, érzékeny vizsgálatával teszi sokszínűbbé, izgalmasabbá. Egyszóval: a személyiség egyre mélyebb rétegeire kerül a hangsúly. Mindemellett azonban nem elhanyagolható a versek formakultúrája, legtöbbször tiszta, szép rímelése sem.

S bár a versek egyencímei, a leírt állapotok latin fogalmai mintha egységes masszává (kevesebb rosszindulattal nézve: egységes, szigorúan strukturált kötetkompozícióvá) igyekeznének gyúrni a teljes korpuszt, bőségesen találunk kiemelkedő darabokat, mint a kötet élén álló Ignominia vagy az Inanitas, a Miseria („Egymásnak esünk. Ez még legalább / beosztja a másikra szánt időt.”), az Ignobilitas („Csak azért álldogálsz, hogy állj még.”), vagy az Allevatioés a Concitatio – és a sor ízlés és megítélés szerint még bőven folytatható lenne, holott ez idáig még csak a kötet első feléből (Első könyv) soroltam címeket. Ha másból nem, már e kiemelések tobzódó mivoltából is kiviláglik, milyen erős, koncentrált anyaggal van dolgunk.

Nem állítható mindazonáltal, hogy e vékonyka kötet mentes lenne minden gyermekbetegségtől. Ahogy a fogalmi elvontság helyenként a képzavar vagy a fennkölt semmitmondás tartományába billen, úgy (indirekt módon valóban a szerző jó érzékéről téve tanúbizonyságot) a nyelv is meg-megbicsaklik, ezzel agyonvágva amúgy ígéretesen induló verseket. Ennek ékes példája a Somnium című darab, ahol a versindító szituáció és a rezignált, szinte zavarba ejtően szenvtelen, higgadt hangvétel („Hat óra lehetett. A Nyugatiban álltunk / (…) / Elindultunk, felszálltunk, lélegeztünk. / (…) / újra a temető és a határ”), a hosszabb közléseket meg-megszakító, akadozó intonáció keltette feszültség a közbeékelt fanyalgó bölcselkedés, üresben járhatott, filozofikus(nak szánhatott) merengés hatására ellaposodik. Jellemzően ilyen helyzetekben éppen e döccenésekkel szinkronban ügyetlenedik el, recseg-ropog, s épp, mint a versbéli vonat, „vontatottan” döccen hozzájuk a nyelvi megformáltság is: „majd fölérünk lassan a temetőhöz, / ami mindenhol egy határt jelez”, vagy: „A vonat oldalán egy emlékmű az éjjel / (…) / Negyed kettőkor érkezik a mozdony, / ami már ok a visszavonulásra”. Örömmel summázhatjuk azonban, hogy a kötet meglehetős kevés versével kapcsolatban van módunk ilyesfajta reklamálásra.

A versek túlnyomó többsége ugyanis működik, él, s bár a szövegek nem törekednek költői bravúrmutatványok felmutatására, az olvasó meghökkentésére, ezt a hatást mégis gyakran képesek kiváltani, méghozzá erőltetés nélkül, pusztán a pontosan, vesébe látó kérlelhetetlenséggel tematizált állapotuk bemutatásával. Olyannyira, hogy az ember helyenként a kelleténél is mohóbbá válik, szívesen olvasna még földhözragadtabb, életközelibb szituációkról is, hiszen ezek esetében a leggyümölcsözőbb a momentumok nüansszerűsége és az elemzés mélysége-komolysága közti feszültséggerjesztés. (Magyarán ezek a legizgalmasabb részek.) Pláne, mivel Szöllősi második kötetével valamivel kijjebb tárt világa (feltehetően amolyan megfontolt, biztonsági játékot játszva) még mindig bőven tartogat magában megírni- és feltárnivalót. Jó hír ez a pálya egészére nézvést is, hiszen a szerző szemmel láthatóan nem durrogtatja el minden puskaporát – szófukarsága (szinkronban egyre jobban működő arányérzékével) egyszerre nyűgözi le és kecsegteti olvasóját még több feltárandó lelki tartomány, még több és még mélyebb mélyfúrás lehetőségével.

A versek pediglen szépek és – bármily idejétmúltnak tűnjék is manapság a szempont – tartalmasak, befogadhatóak, az esetek többségében bölcsészdiploma nélkül is értjük, miről van szó (igaz, ebben a címjegyzék latin fogalomtárra emlékeztető fordítása is segítségünkre van), de ami ennél is fontosabb: tudnak kapcsolódni az olvasóhoz. Vagy az olvasó hozzájuk, ahogy tetszik.

Szöllősi Mátyás, afféle vadhajtásként helyenként még kissé tudálékos, önnön merengéseibe párszor túlságosan is belebambuló lírai beszélője ugyanis megejtő hitelességgel, átéltséggel közvetít érzelmeket és lelkiállapotokat, így szemben megannyi kortárs költővel, nem csupán kielemzendő alapanyaggal látja el kritikusait, hanem emellett valódi olvasmányélménnyel is olvasóit. „És egyszer csak megtiltottam magamnak / azokat az egyszerű napokat. / Az enyhe megnyugvást vagy a nyugalmat. / És nyomban elvesztettem a találkozás / örömét. Az arcokat. (A bizalmad.)” (Solitudo) Ilyen és ehhez hasonlóan szép, letisztult versszak(asz)aiért szerethetjük immáron egyre jobban ezt a formálódó költészetet. Idézhetnénk, hiszen bőven akad még példa, s így idézek is még párat: „Megélek. Megfogalmazok. Felejtek – / mint kézfogás közben hallott nevet.” (Ignominia), vagy: „Nagyjából kétezer szál cigaretta íze / avasodik, köt meg a szádban – / ennyit szívhattál el, mióta nem vagyok.” (Toxicosis)

Hiányérzetünk tehát, bár maradt még valamelyest, de a harmadik kötethez érve egyre kevesebb. S éppen, mint az Infirmitas felütésében, mi is csak annyit várunk még a fiatal lírikustól, hogy az első három kötettel kinyitott ajtón „akár egy sereg, megállíthatatlanul” betóduljon. Kérjük, fáradjon beljebb.

(Kalligram, Pozsony, 2011. 108 oldal, 1900 Ft) 

Nyerges Gábor Ádám