Rebecca Maria Salentin (1979) német író, esszéista. Jelen írása és a kapcsolódó Catarina Sobral grafika is a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére készült.
A Kékestetőre vezető út annyira szűk, hogy szinte elvész a magasra nőtt fű alatt. A görbenövésű bükkfák csomókban sorakoznak a meredek lejtőn, mint egy elfeledett fasor a semmiben. Egy kőhalomra helyezett sötét fejfa egy szerencsétlenül járt fiatal történetét meséli. Előttem egymásba torlódnak a sűrű fakoronákkal fedett dombok, puhák és teltek, mint egy halom gyapjúgombolyag. A távolban kékesen fénylik a Mátra láncolata.
Teli palackokkal indultam útnak, ezért aránylag nyugodt maradok, amikor kiderül, hogy az első forrás ki van apadva. Úgyis lesz még három másik az útvonalon. Azért elővigyázatosságból eltekintek a tésztafőzéstől, helyette müzliszeletet és puffasztott rizst eszek.
A hőség sűrű és fullasztó, a fák árnyéka sem nyújt menedéket előle. A második forrásnál barnás pocsolya áll, négy felpuffadt hasú döglött béka lebeg a víz tetején. Ezt is inkább kihagyom. Koraestére elérek az utolsó két forráshoz. Két hatalmas fenyő között üresen áll egy erdészház, ennek két oldalán kell lennie a forrásoknak. A ház mögött sötét fák és sűrű szederbokrok közé ágyazódva egy kis rét található. A ház előtt egy meghajlott fapad és egy korhadt asztal. Hosszú ideje nem ült itt senki. Tökéletes hely a sátorveréshez. Ledobom a hátizsákom, fogom a palackokat és nekilátok megkeresni a forrásokat. Az erdészháztól nagyjából húsz méterre, a bozót közepén áll egy budi. Kinyitom az ajtót. Annyira tele van szőve pókhálóval, hogy belegondolni se merek, mikor használták utoljára. Mobiltelefonnal a kezemben kitapogatom az aljnövényzet alatt azt a területet, ahol az egyik forrásnak kellene lennie. Barna avaron kívül nem találok itt semmit. A második forrás is annyira ki van száradva, hogy ha a GPS nem jelezné, hogy épp a forrás előtt állok, nem is sejthetném, hogy itt máskor víz folyik ki a hegyből. Maradt még pontosan 200 milliliter vizem. Miközben száraz puffasztott rizst eszek és azon tanakodom, nem lenne-e bölcsebb még most felmászni a csúcsig, motormorajlásra leszek figyelmes. Körbesprintelek az erdészház körül, elfutok az erdei útig, és még épphogy, de meg tudom állítani az elhaladó terepjárót.
Nincs víz a jármű vezetőjénél, csupán egy fél üveg jeges teája van.
– Azzal is nagyon sokat tudna segíteni rajtam. Szinte semennyi vizem nem maradt, minden forrás kiapadt és csak holnap délelőtt jutok fel a hegycsúcsra.
– Itt fog aludni? – kérdezi elképedve. Nem szívesen árulom el idegen férfiaknak, hogy hol alszom, de reflexszerűen igennel válaszolok a kérdésére.
– Egyedül? – kérdezi, és már most bánom, hogy nem hazudtam.
Tudok hozni önnek vizet.
– Nem, az nem szükséges, a jegestea elég lesz nekem holnapig. Innen már nem kell hosszú utat megtennem. Köszönöm.
Miután elment, elgondolkodom, vajon nem lenne-e mégis jobb másik alvóhelyet keresni. Ugyanakkor olyan szép és idilli itt, nem szeretnék elmozdulni innen. Megiszom a jegesteát, felállítom a sátrat és megmosom a fogam. Mikor bemászok a sátorba, motormorajlást hallok, az erdészházhoz vezető utat megvilágítja egy autó, amely közvetlenül a sátor előtt áll meg. Kinyitom a cipzárt, s közben attól tartok, hogy el akar űzni innen az erdész, majd még jobban megijedek, amikor meglátom, hogy az a férfi jött, aki a jegesteát adta. Feszülten állok a fényszóró fényében és az autó felé bámulok. A férfi kiszáll. Az üléshez nyúl. Majd három üveg vízzel közelít felém. Ahogy közben néz, érzem, pontosan tudja, hogy milyen hatással van rám ez a helyzet. Messzire előre nyújtja a palackokat, a mimikáján és testbeszédén látom, hogy ő is kellemetlenül érzi magát.
– Csak vizet hoztam. Egy nő, ráadásul egyedül van úton, nem hagyhattam itt víz nélkül, akkor nem tudtam volna nyugodtan aludni.
Odanyújtja a palackokat és közben igyekszik nem túlságosan közel hajolni. Átveszem őket, megköszönöm, de továbbra is feszült vagyok. Azonnal el is búcsúzik és elhajt. Egy darabig fontolgatom, hogy mégis máshol kellene aludnom. Aztán elengedem. Egyszerűen tökéletes ez a hely. Annyira békésnek látom, hogy úgy alszom ott, mint egy kisbaba.
Egészen addig a pillanatig, amikor az éjszaka közepén a sátrat hirtelen nappali világosság övezi és rázkódni kezd a föld. Vihar zeng a hegycsúcsok között. A meghittnek vélt helyemet az erdészház előtt szabadon álló két hatalmas fenyő miatt már nem látom annyira tökéletesnek. Reszketve fekszem a sátorban, számolom a másodperceket a villámok és a dörgések között. A vihar természetesen épp felettem tombol. A két fenyő pedig messze a legmagasabb a környező fakoronák között. Arra gondolok, hogy az erdőbe menekülhetnék. De az ijedtségtől mozdulni se bírok. Mereven fekszem a matracomon, és hangosan beszélek magamban:
– A fenyők biztosan száz éve itt állnak és bizonyára többezer vihart túléltek már – próbálom biztatni magam, hiszen egyedül a sötét erdőben rohangálni nem feltétlenül tűnik biztonságosabbnak, mint a sátorban maradni.
– Minden rendben lesz, minden jól alakul majd – mantraszerűen ismételgetem ezt a mondatot, miközben a villámok ritmusában újra és újra összerezzenek.
Most is szerencsém van, mint mindig. Amilyen gyorsan felkerekedett, olyan gyorsan el is tűnt a vihar. Legalábbis néhány órára. Pitymallatkor elölről kezdődik az egész. Most az első zengésekkor lebontom a sátrat. Még épp időben sikerül összekapnom mindent, amikor erőteljesen elkezd esni az eső. A legnehezebb részét egy menedékházban ülve várom ki. Ezt követően végre nekiindulhatok a hegycsúcsra vezető utolsó kilométereknek. A Kékestetőn sírkövek, facölöpök, gyertyák, képek és szalagok emlékeztetnek többszáz szerencsétlenül járt motorkerékpárosra.
A Mátraháton elhalt fák hada mered nyílegyenesen a magasba. Sáros a lefelé vezető széles erdészút, fellágyult a viharos esőzéstől. A vastag agyagcsomók nehéz súlyként tapadnak a lábamhoz. Taposok, gázolok. Mikor egy völgymedernél az út végre szárazabb lesz, és a sár nagyobb darabokban le tud válni a cipőm talpáról, nemcsak a lépések lesznek könnyebbek, hanem a gondolataim is.
Nem marad más, csak a lépéseim és a lélegzetem ritmusa, a fák susogása a könnyű nyári szellőben. Már csak a rovarok zümmögésére, az útmenti érett szederre, egy a hegy felett köröző ragadozómadár vijjogására és a szélben ingó és hullámzó rétre figyelek. A békák a kitaposott erdei utak sáros pocsolyáiban ülnek. Akad vízisikló is, ami itt hűsöl. Ahogy árnyékom a hűvös menedékhelyük felé vetül, a hüllők elmerülnek a víz alá, elbújnak a sárban. A levegő illata, mint a moha és a nedves avar, földes, fűszeres.
Krausz Bence fordítása
