Egy szupernóva mikrotörténetei

SZÖLLŐSI MÁTYÁS: VÁLTÓÁRAM

Szöllősi Mátyás első prózakötetében olyan egységes szövegvilágot alakít ki, amelyben az egymástól látszólag független történetek azonos tematikus, motivikus és nyelvi megformáltságukból adódóan szerves egésszé állnak össze. A novellák cselekménye úgy épül fel, hogy miközben kozmikus változások mennek végbe a naprendszerben, a szubjektív terek, a mindennapi életben bekövetkező törések és azok kapcsán kialakuló vagy felerősödő belső tartalmak kerülnek előtérbe. A kötet első soraitól kezdve végig folyamatban levő csillagrobbanást az egymást követő szövegek kohézióját biztosító mozzanatként, a térjelölő fényjátékot származtató és a családi szférán belüli válságokat szimbolizáló motívumként értelmezhetjük. A létnek mint lineáris folytonosságnak a különböző pillanataiban következnek be ezek a robbanások, többek között válás, halál, visszautasítás, magány, megaláztatás, baleset, megcsalás vagy betegség formájában.

Hangsúlyos, hogy a főhős önmagát nem látja, így mások szemében és reakciójában ismeri meg a saját személyét: „(…) talán nem véletlen, hogy az ember legtöbbször nem képes látni önmagát, szinte semmilyen formában” (298). A Betelgeuse nevű csillag felrobbanásából eredő fehér fénynek köszönhető ki- és megvilágosodás az emberi lét fizikai dimenziójának az érzéki felismeréséhez vezet. A novellákban körvonalazódó élettörténetek alanyai emberi és testi, tökéletlen és véges létükben fedezik fel (újra) magukat. Következetesen ismétlődik a történetekben az érzés, hogy mindaz, ami a főszereplőket éri, a maguk testiségében érinti őket. Önnön személyük megértése a testi mivoltukban gyökerezik: öregedésben, sírásban, fájdalomban, izzadásban, zsibbadásban tükröződik vissza mindaz, amit a külső látás nem képes felfogni. A Gerely című novellában a fiú apjához fűződő kapcsolatát a testi sérüléseiben és paradox módon fizikai fejlődésében érzékeli, anyján az öregedés jeleit fedezi fel, a vágyott lány iránt táplált viszonzatlan érzelmek tudatosulása után a szégyen, a bánat, a kisemmizés érzésének a jelei tűnnek fel egész testén. A Reggeltől reggelig c. történet elbeszélője egy gyerekkori ütés nyomát, múltjának és származásának egy szegmensét fedezi fel a tükörben, a jelenbeli énjét a betegségéből és a kórházi kezeléséből származó fiziológiai és szomatikus élmények határozzák meg. Hasonlóan a szereplők között tükörszerepet betöltő kommunikáció és annak nehézsége is a kötet fontos és izgalmas eleme. A Hárman című novella zárómondata jellemző az egész kötetre, a perceptualitást és a verbalitást illetően: „Szokatlan érzés hullámzott át a hátamon és lassan pezsegtetni kezdett bennem valamit, de azt egyelőre még nem voltam képes szavakká formálni” (216). Az elbeszélő pozíció is váltakozik (többnyire első személyben szólal meg a kamasz, fiatal felnőtt, középkorú vagy idős főhős, de megszólításos második és harmadik személyű narrációval is találkozhatunk), ami az elidegenítés és a személyesség játékának a hullámzását eredményezi. Mindez egy olyan struktúrát formál, amelyben a fentebb sorolt válságos történések és törések feldolgozása frissként és autentikusként hat. Társadalmi szerepmodellek helyett szövegvilágon belüli szubjektummá válásról, identitások kirajzolódásáról szólnak ezek a történetek, amelyek köré a kitáguló és a beszűkölő tér, az adott esemény előháttere és a jelen kontextusa szab határvonalakat.

A Spirál c. novella Endre nevű főhősét érő válság fizikai súlyként való érzékelése már-már Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége c. regényében előforduló könnyű-nehéz ellentétpár alapján szerveződő egzisztencia-felfogást idézi: „(…) a dolgok nehézsége, a sajátja is, nyilvánvalóvá vált. Szinte fájt neki az a súly, ami a tárgyat nyomta, az, ami önmaga volt” (12). Szöllősi novelláinak világában látszólag nincsenek olyan külső tényezők, amelyek korlátoznák az egyén szabad akaratát, mégis a negatív töltetű könnyűség állapota dominál. Endre kétségbeesetten keresi az őt elnyomó terhet, ami a banálisnak tűnő pillanatnyi döntéseire és kapcsolatteremtéseire redukálódik. Kalandozása az épületre szűkül, útjának állomásait nem az egyéni döntései és a társadalmi meghatározottságai irányítják, hanem misztikus hatalmak vagy tudatalatti mezők (és persze a véletlenszerűség).

A novellaciklus egyik kérdése tehát a tudományos és a metafizikai, az immanens és a transzcendens területek elhatárolhatósága, illetve a határok eltolódása. A világegyetem jelenségei és az emberi reakciók mennyiben vezethetők vissza a természettudomány törvényeire, hol kezdődik a metafizikai tartomány? A Lefekvés előtt, ébredés után című novellában a vallomás a köhögéshez hasonlóan, a betegség egyik tüneteként tör elő a megöregedett apából. Inkább hasonlít a gyónás egy emberi szokások alapján sematizálódott rituáléra, mint spirituális élményre (az apának papra van szüksége, nem számít, hogy a fia még nem pap, és nem is lesz soha olyan pap). Látszólag a lelkiismerete késztette arra, hogy megbánja egykori félrelépését (vágyai egyébként idős korára sem csökkentek), viszont a vacsora végére a teste az, ami nem bírja elviselni a mohóság bűnét, ezért „mindent, amit az este folyamán, és talán előtte evett, visszaokádott a tányérba” (303). A Vendégjáték c. elbeszélésben a zenei produkció (zongorajáték) csupán a művészet szimulációja, egy estély konvencionális, szükségszerű, ám pusztán dekoratív része: „Így azt érzik, hogy művelődtek is az este folyamán, mielőtt teljesen rommá isszák meg szívják magukat” (147). A Betelgeuse című novella egy családi kirándulás látszatával kezdődik. Az elvált szülők közötti kommunikáció hiánya vezet az apának a gondolataiba való merüléséhez, majd elszunnyadásához, így lassan áttevődik a cselekmény egy imaginárius térbe, amely folyamat a baleset után teljesedik be. A testi és az agyi reflexiók függvényévé válik a jelenlevő miszticizmus, amit az elme önvédelmi mechanizmusként hív segítségül. Az érzékelési módozatok tehát nem kérdőjelezik meg a létezésnek ezt az egy és adott terét és idejét, csupán a darabok egységében adódik némi zavar, vagy a makro- és a mikrokozmikus mozzanatok ütközése során eddig még ismeretlen tartalmak felfedezése rendezi át és strukturálja újra a korábbi egzisztenciát. Némely esetekben a felhők szétoszlásával vagy a hó fehérségével zárul a válságos életfejezet, de egyes elbeszélésekben a megváltás még várat magára (amely egyébként minden esetben egy nő személyéhez kötődik vagy kötődne).

Összességében elmondható, hogy Szöllősi Mátyás novellagyűjteményének prózavilágában a naprendszerig kitágított létezési tér relativizálása, illetve a fentebb sorolt határeltolódások és perspektívaváltások adnak végig lüktető feszültséget és dinamikát. Továbbá egy-egy szövegbeli karakter ábrázolása, testi jelenlétéből szubjektummá alakulása és e folyamatnak a fentiekben ismertetett kontextusba való helyezése teszi végig élvezhetővé, prózapoétikailag igényessé, képteremtésben meghatározóvá a novellák egészét.

Ternovácz Dániel

(Megjelent a Tiszatáj 2017/6. számában)

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2016

312 oldal, 3290 Ft