Tiszatájonline | 2019. november 13.

Egy örökké zárva tartó könyvtárról

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: APRÓMUNKA EGY PALOTÁÉRT
Úgy tűnik, a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és rendíthetetlenül, csupán a maga törvényeinek engedelmeskedve gravitál az irodalmi térben, és e kikezdhetetlen alkotói szuverenitás a független gondolkodás és létezés etikáját írja bele az életmű egészébe. A periféria, a margó határvidékén történő berendezkedés nem csak a szerzői autonómia, hanem az aktuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül hagyó szövegek tekintetében is a szabadság megőrzésének egyik lehetséges biztosítéka… – SZABÓ GÁBOR KRITIKÁJA

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: APRÓMUNKA EGY PALOTÁÉRT

Úgy tűnik, a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és rendíthetetlenül, csupán a maga törvényeinek engedelmeskedve gravitál az irodalmi térben, és e kikezdhetetlen alkotói szuverenitás a független gondolkodás és létezés etikáját írja bele az életmű egészébe. A periféria, a margó határvidékén történő berendezkedés nem csak a szerzői autonómia, hanem az aktuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül hagyó szövegek tekintetében is a szabadság megőrzésének egyik lehetséges biztosítéka. Krasznahorkai tehát anarchista szerző, aki e periféria közvetítőjeként társadalmi létezésünk és személyes egzisztenciánk alapjaira kérdez rá; művei azokat a fundamentumokat kezdik ki, melyeket talán csak a leg­merészebbek mertek kérdőre vonni. Prózája a létezés drámáját úgy fordítja mondatokká, hogy azokból komor fáj­dalommal és lidérces iróniával csendül ki az elesettekkel, a kiszolgáltatottakkal történő szolidaritás felvállalása, hogy aztán ebből a sűrű etikai jelenlétből párologtassa elő az elvesztett vagy talán sosemvolt metafizikum utáni sóvár és rezignált vágyát.

És egyre inkább látható az is, hogy Krasznahorkai valójában már első, a Mozgó Világban 1977-ben megjelent elbeszélése óta egyetlen szöveget ír. Ezért aztán minden egyes regénye, teljesen következetes módon: utolsó regény, amelyet csak azért követ egy mindig újabb és újabb mű, hogy magyarázza, pontosítsa, jobban láthatóvá tegye számunkra eme Vég elkerülhetetlen szükségszerűségét, hogy ismételten rögzíteni próbálja a Krasznahorkai szövegek tulajdonképpen egyetlen tárgyát: a széthullás időtlenné dermedt pillanatának szerkezetét. A Báró Wenckheim is egy ilyen nagy, utolsó regény volt, amely után azonban már tényleg nehéz volt elképzelni bármiféle folytatást, hiszen ebben a jelentékeny műben az önfelszámolás tragikus nevetéssé stilizált gesztusával szün­­tette meg magát mind a szétnevetett műfaji hagyomány, mind a transzcendens várakozások illúziója, mind pedig maga a regény, sőt annak szerzője is.

A Manhattan terv – és ez talán csak most látszik igazán – olyan térképként, terek, útvonalak (és képek) dialógusaként született aztán meg, amely az új utolsó könyv, az Aprómunka egy palotáért világába vezetett el, ami viszont ismét ezer szálon keresztül szövődik vissza az életmű anyagába. Egyúttal pedig olyan lét- és ismeretelméleti jegyzet, amely nem csupán az eddigi művek filozófiai állványzatát rekonstruálja, hanem – Krasznahorkai egyik jellemző poétikai megoldásával – saját olvashatóságát is eme művészetbölcselet tárgyaként zárja el megismerhetőségének, általában: a megértésnek minden reményét az olvasótól. Az Aprómunka súlyos hallgatásának középpontjában, amiképp csaknem minden Krasznahorkai-írás esetében, a pusztulás nyomasztó és megkerülhetetlen jelenvalósága, a metafizikai hajléktalanság antropológiája és ennek művészi megmutathatósága, illetve megmutathatatlansága áll. Krasznahorkai univerzumában azonban nem Kant radikális gonosza jelenik meg, hiszen a Rossz nála éppúgy nem ellenlábasa valamiféle transzcendens Jó-nak, ahogyan szövegeiben általában is érvénytelenné válnak a formállogikai ellentétek: egymásba hajlik a nevetés és részvét, szatíra és tragédia, fenséges és banális, a metafizika és a fizika. Műveiben a gonosz sokkal inkább a gnosztikusok demiurgosza, aki közönyös gépiességgel őrli az univerzális létezés anyagát, aki nem csupán lényege ennek a létezésnek, hanem azonos is vele. Időnkénti felbukkanása – a Herceg az Ellenállás melankóliájában, a kocsikaraván élén utazó jeges arcú lény a Báró Wenckheimben, hogy ne is említsük most a regényeket dúsan behálózó, a folyamatos romlást megjelenítő képeket és eseményeket – csupán a létezés működésének rendjére és irányára történő közömbös figyelmeztetés, önmagára utaló üres jel.

A Cormac McCarthy regényvilágához fűződő mély filozófiai közösség mellett – gondoljunk csak Holden bíróra a Véres Délkörökből, vagy a Jogász szövegvilágában időnként váratlan és megmagyarázhatatlan módon felbukkanó gepárdok és fekete Cadillacek néma, fenyegető jelenlétének egészen krasznahorkais motívumára – Krasznahorkai gnózisa kapcsán csak azért szeretném még gyorsan megemlíteni Leszek Kolakowski A démon metafizikai sajtókonferenciájának jegyzőkönyve című szövegét, mert az nem pusztán az Aprómunka bizonyos szövegrészeit előlegezi meg meglepő pontossággal, hanem általában is jellemzi az életmű ismeretelméleti pilléreit.

Az Aprómunka egy herman melvill nevű könyvtáros jegyzetanyaga, aki az író Melville, Malcolm Lowry és az egyén helyét a folytonosan változó építészeti kontextusokban kereső építész-filozófus, Lebbeus Woods után kutatva próbál eljutni művészetük közös sugalmazásának megértéséhez, amelyet a maga részéről a romok, a háború, a rombolás, a „magától értetődően sátáni létezés” világállapotának tudatosításában és kifejezésében lát. Ahogy írja, e három géniusz tökéletesen tisztában volt azzal, hogy „a valóság természetes nyelve a katasztrófa.” A könyvtáros nyomozása így a művészet, a gondolkodás és a nyelvi formák egyetlen helyes, mert filozófiai értelemben egyedül érvényesnek vélt lehetőségéhez kísérel meg eljutni, és aligha kétséges, hogy a kutatásai során kétségbeesetten jegyzetelő férfi ennek kapcsán tulajdonképpen a Krasznahorkai-életmű művészetelméleti kérdéseinek és kétségeinek ars poeticáját fogalmazza meg. Amikor pedig Woodsszal összefüggésben azt olvassuk e jegyzetekben, hogy alkotásai nem egyszerűen az építészetről szólnak, hanem arról, hogy miképp gondolkodhatunk az építészetről, nos, akkor itt nem csupán az önreflexivitás poétikai eljárásait folyamatosan alkalmazó életmű generális önjellemzését látjuk, hanem az Aprómunka íródó szövegének talán elsődleges tétjével, a „lehetséges-e regényt írni?”, illetőleg a „lehetséges-e megértés?” hermeneutikai problémáival is szembesülünk. Hiszen minden egyes nyom újabb tévút, a Melville-ről olvasott kudarcos monográfiák éppúgy, mint a Másik életébe történő kontemplatív belehelyezkedés sikertelen kísérlete, továbbá mindezen lehetőségek és kudarcok pontos megfogalmazása is. És még egy pillanatra Woodsnál maradva, akinek apokaliptikus városképeiről a szöveg igen érzékletes leírásokat ad. Az „éppen leomló épület”, melynek „felülete már apró darabokban, de az egész még egyben”, „a szétesés előtti legesleg­utolsó” pillanat hanyatlásának rögzítése egyrészt természetesen a Krasznahorkai-univerzum önjellemzéseiként is érvényes vízió, ám óhatatlanul előhívja Petri Összeomlás című, 1967-es programversének döbbenetes képeit a támaszték nélkül maradó „én”, a „Szétesése az épített világnak” ideológiai vákuumáról is. „Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? // A nedves, duzzadó tülekedés?” – kérdezi csüggedten Petri verse, és Krasznahorkai életműve mintha az erre a kérdésre adott, hosszan kitartott, igenlő válasz lenne.

Az irodalmi túlérzékenységgel egyébként aligha vádolható Sartre írja valahol, hogy jelentős művészet képes csak a bennünk rejlő sötét rög érzékeltetése: nos, Krasznahorkai minden egyes műve épp erre tesz lenyűgöző kísérletet. S ahogy Joseph Conrad The Heart of Darkness című ismeretelméleti expedíciójának végső konklúziója a létezés sötétségének borzalomként („the horror”) történő feltárulkozása, pontosabban, az értelem feltárulkozásának lehetetlenségéről szóló tudás sötét rettenete, úgy Krasznahorkai történeteinek mélyéről is a sötétség ugyanezen hangja morajlik elő. Érdekes lenne komolyabban összevetni azt is, hogy a borgesi Bábeli könyvtárral kínálkozó kézenfekvő párhuzam a könyvtáros-hermeneuták kutakodását illetően milyen lényegi hasonlóságok mellett különbözik Krasznahorkai Aprómunkájának intencióitól. A bábeli könyvtárosok által elszántan keresett, a könyvtár egészét átlátható struktúrába rendező, a Könyvtár/Lét értelmét transzcendens középpontként magyarázó Könyvek Könyvének képzete ugyanis ott éppúgy elzárja magát a megismeréstől, s csupán hozzáférhetetlenségében mutatja meg magát, amiképp az Aprómunka könyvtárosa által tervezett hallgatag, önmagába záródó könyvtár is csak örökös távollétként van jelen. Borges alapvetően nyelvi szkepszise és Krasznahorkai alapvetően ontológiai szkepszise itt, a megismerésen túli tudás (conradi) sötétjében tárgyiasul a könyvtár-metaforában.

Az egyetlen mondatból álló mű, a könyvtáros monológja maga is e keresés tétova, tanácstalan ritmusát veszi fel, a nekilóduló szöveg minduntalan megtorpan, pontosít, visszavon, újramond, hogy rövidebb-hosszabb kitérők után visszatérjen kiindulási pontjához, s új köröket kezdjen. A kudarc reprezentációja és a reprezentáció kudarca ugyanazon érem két oldalaként jelzi a létezés és a műalkotás kikerülhetetlen elhibázottságának egymásra utaltságát. (A könyvtáros gyakorta hangoztatott lúdtalpbetegsége alighanem e hermeneutikai sikertelenség, a metafizikai otthonba való eljutás lehetetlenségének groteszk jele, s ebben az értelemben közös antropológiai meghatározottságunk szimbolikus betegségtünete.) Ahogy a könyvtáros nyomkövető próbálkozásai során minden közelítés távolodásnak bizonyul, ahogy a monológ nekirugaszkodó nyelvi szekvenciái – a Zénon-paradoxonok mintájára – sosem érhetnek célba, úgy válik egyre kétségesebbé a befogadó nyomkövetői, nyomolvasói sikere is az Aprómunka értelmezését illetően.

Woods rajzai esetében éppen úgy, mint Melville mondatainak esetében – jegyzi le a könyvtáros –, nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene.” Ez a rezignált belátás természetesen éppúgy vonatkozik a könyvtáros, mint az Aprómunka olvasójának értelmezői korlátaira. Érdekes viszont, hogy ez a mondat egy olyan oldalon olvasható, amelynek lapalji jegyzetében a Moby Dickből vett hosszabb idézetnek épp a bibliai Ábrahámot említő részlete szerepel. Kierkegaard garanciájával ezek összeolvasása a teológiai ugrást, a hitbe történő átlendülést juttathatja eszünkbe, ami egyrészt egérutat jelenthet az imént említett hermeneutikai csődállapotból, másrészt pedig, mint a nyelv feladásának, hátrahagyásának gesztusa, az Aprómunka egy másik fontos dimenzióját világíthatja meg. (A Melville kapcsán adott leírás az ember tragikus és céltalan méltóságáról pedig talán nem esik távol mindattól, amit a kierkegaardi Hit Lovagjáról képzelhetünk.)

A könyvtáros ugyanis egy ideális, platóni, Örökké Zárva Tartó Könyvtár létrehozását tervezi, amely a „létezés folyamatos katasztrófájának” idején emlékeztetőül, figyelmeztetésképp magasodna a föld fölé, a gondosan és végérvényesen befalazott ajtókon át örökre elzárva az e tudásra vonatkozó kötetetek millióit. (Ironikus, hogy ennek helyszínéül a könyvtáros, teljesen gyanútlanul, épp az NSA központját szemeli ki.)

Az önnön mauzóleumaként magába záruló Tudás a szókratészi kultúra végének dermesztő emlékműve, melynek létrehozása egyébiránt logikusan következik a Krasznahorkai-életmű előző fejezeteiből, hiszen ne feledjük, hogy e kultúra színpadáról nem csak a Báró Wenck­heim Tanára vonult ki a maga „gondolkodásmentesítő gyakorlataival”, de már az Ellenállás melankóliája Eszter Györgye is. (Itt szeretném megjegyezni, hogy az Aprómunka társadalomról leváló, majd a bolondokháza falai mögött eltűnő aszociális könyvtárosa számos, a társadalmi térből a perifériára vonuló/szoruló Krasznahorkai-figura rokona.)

Az elzárt, hallgatag tudás monumentuma, amely csupán saját létezéséről ad hírt, ám sem szerkezetéről, sem nyelvtanáról nem tudhatunk meg semmit, egyaránt emlékeztet a már sokat emlegetett nyomolvasói korlátokra, s hívja fel a figyelmet ama (kierkegaardi?) „ugrás” lehetőségére. A csupán hozzáférhetetlenségében demonstrálódó Tudás, a nyelvi határokon túli hermeneutikai menedék képzete – hasonlóan a már említett Borges-szöveg önreferens poétikai megoldásához – visszaháramlik az Aprómunka szövegépítményére: az Örökké Zárva Tartó Könyvtár (ahogy ott a bábeli könyvtár) egyfajta belső tükörként a szövegegész metaforája lesz, az íródó – számos idézettel, allúzióval, hivatkozással telített – szöveg pedig az épülő könyvtárrá válik. Amiképp azonban a könyvtáros nyomozása sem közeledés, hanem távolodás a céljától, úgy falazza el magát szinte oldalról oldalra az épülő szövegkönyvtár is a teljes megértés értelmezői lehetőségétől, s kínálja fel végső megoldásként a hallgatásba záruló tudás szimbolikus építményét. A létezés katasztrófájának eme védett zónájában ennek a tudásnak, pontosabban e tudás puszta létezéséről hírt adó tudásnak lesz őre és hírnöke a szövegbeli könyvtáros – úgyis, mint Palotaőr –, aki ezt a feladatot, a megőrzés és a híradás nehéz feladatát testálja miránk, többi könyvtárosokra, aprómunkásokra is.

Szabó Gábor

(A Magvető Caféban 2018. szeptember 25-én elhangzott könyvbemutató szövegének szerkesztett változata.)

(Megjelent a Tiszatáj 2018. decemberi számában)

Magvető Kiadó

Budapest, 2018

88 oldal, 2999 Ft