Tiszatájonline | 2014. március 18.

Egy Clint Eastwood Szegeden

SZILASI LÁSZLÓ: HARMADIK HÍD KÖNYVBEMUTATÓ
Március 6-án mutatták be Szilasi László második regényét Szegeden. A könyv sok érdeklődőt vonzott a Grand Café kissé szűkösnek bizonyuló mozitermébe. Az eseményen a kötet szerkesztője, Darvasi Ferenc kérdezte a szerzőt. A közel másfél órás beszélgetés kitért a könyv születésének különböző fázisaira, Szeged szerepére, a hajléktalanság és a szegénység témájának feldolgozására is […]

SZILASI LÁSZLÓ: HARMADIK HÍD KÖNYVBEMUTATÓ

Március 6-án mutatták be Szilasi László második regényét Szegeden. A könyv sok érdeklődőt vonzott a Grand Café kissé szűkösnek bizonyuló mozitermébe. Az eseményen a kötet szerkesztője, Darvasi Ferenc kérdezte a szerzőt. A közel másfél órás beszélgetés kitért a könyv születésének különböző fázisaira, Szeged szerepére, a hajléktalanság és a szegénység témájának feldolgozására is.

Darvasi Ferenc estindító kérdése a Szentek Hárfája hirtelen sikeréhez kanyarodott vissza, majd A harmadik híd megírásához vezető lépésekről érdeklődött. Míg az első regény könnyen íródott, a második inkább „keservesen”, bár később Szilasi ennek áthidalására sok segítséget kapott Darvasi Lászlótól, Darvasi Ferenc szerkesztőtől és Grecsó Krisztiántól. A harmadik híd  megírásának kezdetei ugyan az első regény megjelenéséig nyúlnak vissza, a szöveg valójában szigorúan véve nyolc hét alatt született. Az anyaggyűjtés és „-felejtés”, valamint a szöveg finomhangolása töltötte ki inkább a megjelenés előtti három évet.

A regény témája két élményből fakad. A szerző megfigyelhette, hogyan válik hajléktalanná egy férfi, akinek megismerkedésükkor még mindene megvolt: lakása, munkája, felesége.  Az ő esete szolgáltatta a szikrát, hogy közelebbről is szemügyre vegye a hajléktalanság jelenségét. Ezzel indult egyfajta antropológiát súroló kutatás a szegedi hajléktalanok és gondozóik életéről. A másik kiindulópont egy osztálytalálkozó volt, ahol feltűnt egy nem vár évfolyamtárs is. A két különböző kiindulópont, valamint a gyilkosság témája miatt több lehetséges műfaji besorolás legitimnek mutatkozik. Ezekből az író nem legitimált egyet sem, mivel számára az volt fontos, hogy regényt írjon, azon belül neki nem, csakis az olvasóknak lehet érdekes a besorolás. Az olvasó orientálásra viszont hasznosnak tartja ezeket, akár detektív- akár hajléktalanregénynek nevezzék is.

A történet szegénységhez, hajléktalansághoz való viszonya miatt ért kritikával kapcsolatban a szerző megjegyezte, hogy a könyv nem idealizálni kívánta ezt az állapotot. Ugyanakkor tapasztalatai szerint a szegény emberek nem borongnak a saját helyzetükön, ez számukra csupán az élet egy állapota. A regényben tehát nem sötéten és tragikusan jelenik meg a szegénység, amilyennek a móriczi hagyomány szerint lennie kellene. Szilasi Tömörkény és a korai Grádonyi antropológiai szemléletét említi mintaként. Nem leereszkedő részvéttel próbálta szereplőit kezelni.

A kiadó talán ennek a tragikus érzületnek a hiánya miatt rakott volna szívesen egy patkányt a borítóra. Ezt a szerző elutasította, helyette a jelenlegi borító egy szöveghelyet idéz fel, ami a szegedi Dómban játszódik. Ez a részlet felolvasására is került. A tulajdonképpeni kérdés az, mondta, hogy a világ, amit leírunk, hogyan látja saját magát. Borbély Szilárd egyik utolsó írásával egyetértve jegyezte meg, attól, hogy valami komorabb, még nem lesz jobb, sőt, attól sem, ha derűsebb.

Darvasi Fernec a továbbiakban a regény topológiájáról kérdezett. A harmadik híd az első komoly Szeged-regénynek nevezte Darvasi László Virágzabálók című regénye óta. Szilasi László viccesen megjegyezte, hogy ha más nem is, de a térkép legalább biztosan vonatkoztatható a valóságra. A szereplők útvonalait is először egy Szeged térképen dolgozta ki, ahová berajzolt egy harmadik hidat. Ez a térkép a könyv belső borítóján szerepel, ám azonnal feltűnik, hogy négy híd látható a térképen. A regény alakulása közben ezt a harmadik hidat áthelyezte, annak megfelelően, ahogyan a szereplők mozogtak a város különböző pontjai között.

A figurák útjának alakulásában fontos volt, hogy azok ne menjenek messzire a folyótól. Szilasinak ugyanis egy ekkora folyó közelsége még ma is különös és félelmetes élményt nyújt. Bevallotta, hogy ő maga csak felnőttként tanult meg úszni és még mindig tart a víztől. Bár a szereplők mozgását ennyiben talán korlátozta, az utcák, amiken végigsétálnak „adták magukat”. A figurák megszületése már nagyobb fejtörést okozott, szó szerint. Ami problémásnak tűnhetett, hiszen – jegyezte meg Szilasi – ez kívülről olyan, mintha nem csinálna semmit. Azután viszont egy alkalommal a Roosevelt téren „látta meg őket”, ahogyan együtt vonulnak. A szereplők száma és megjelenése ettől a ponttól világossá vált számára.

A narrátorok kiválasztásában az a furcsaság, hogy mindketten emigránsok, tehát valamilyen szinten már eleve kívül állók. A kívül-állásuk pedig pontosan az, ami miatt ők a mesélők. Csakhogy nem az emigráns életüket tekintve, hanem a hajléktalanságot tekintve. Egyikük nagyon közelről ismeri a mindennapjaikat, másikuk pedig részesévé lett, majd sikerült visszatérnie belőle egy magasabb életszínvonalra. Az ugyanis, aki benne van, és belülről szemlél egy állapotot, nem látja egészében. Erre a depressziót hozta példának, ahol csak az tudhatja, hogy a betegnek „nincs igaza”, aki már kijött belőle. E logika mentén úgy gondolta, hogy a hajléktalan életmódról is csak az tud hitelesen képet adni, aki megélte és kijött belőle.

A főszereplő, Foghorn Péter tehát emiatt sem lett narrátor, sőt igen keveset lehet róla tudni, 18-tól 48 éves koráig pedig egyenesen semmit tudunk meg, árulja el a moderátor. Darvasi hozzáteszi, hogy nem tudhatjuk meg azt sem, hogyan válik hajléktalanná. Szilasi László szerint utóbbira nincs is szükség, hiszen bárki kipróbálhatja, hogy mi történik, ha nem tud akár csak két hétig tisztálkodni. Ugyanakkor Foghorn zárkózott természetéhez sem illik, hogy mindent megtudjunk. „Ő egy Clint Eastwood”.

Az est folyamán elhangzott különös nevekről, mint például Nosztávszky, megtudhatjuk, hogy jórészt az író édesanyjának érettségi tablójáról eredeztethetők. A hajléktalanok polgári neveit pedig badacsonyi borárusoktól kölcsönözte. A Foghorn név pedig egyszerűen a ködkürt angol megfelelője, ami lenyűgözte az írót. A különböző figurák neveinek a küllemükhöz is kapcsolódnia kellett.

Annak viszont, hogy ebben a regényben már nem változtatta meg a helységnevet, egy Závada Pállal való beszélgetés az oka. Szilasi elmondta, hogy bár Grecsó Krisztián esete inkább elrettentette, Závada meggyőzte arról, hogy az ország helyeinek „megírottságát” nem lehet felmérni elváltoztatott helységnevekkel.

Az est további részében a beszélgetés elkanyarodott a regény bemutatásától. Inkább a regényben is megjelenő és a közéletben is aktuális kivándorlásról érdeklődött Darvasi Ferenc, illetve arról, hogy mennyire érez nosztalgiát Szilasi a nyolcvanas évek iránt. Az első kérdés komplexebb válasza az volt, hogy íróként, apaként és magánszemélyként máshogy látja ezt. Míg íróként nem tud elszakadni az országtól, apaként már nem tartja élhetőnek. A másodikra azonban már határozott nemmel tudott felelni, mivel a nyolcvanas évekből a fiatalság erős érzelmeit hiányolja leginkább.

A bemutató klasszikus záró kérdéseként Darvasi a következő regényről(?) érdeklődött. A szerző a továbbiakban sem szakad el a várostól és a történelem egymásra rétegződése áll az érdeklődése középpontjában. Példának azt a (képzelt) élményt említi, amikor a nagy árvíz után Szeged újjáépült vagy, amikor Móra Ferenc először szemlélte meg az új Dóm teret, hiszen minden kor azt hiszi, hogy „az idők csúcsán vágtázik”.

 Urbán Anikó