Dugonics András, Thomas S. Kuhn, egy boszorkányper és a tudománytörténet-írás

A programsorozatot a Bakonyi Géza Alapítvány és az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék közösen rendezte meg 2021. október 20-a és november 25-e között. A programsorozat célja a tudománynépszerűsítés volt, és az előadások egy részét a járványhelyzetre való tekintettel online tartották meg. A meghívott vendégek témájuk neves szakértői, bölcsészet- és/vagy természettudománnyal foglalkozó kutatók. Békés Vera tudományfilozófus, az MTA BTK Filozófiai Intézet professor emeritája november 10-én a tudománytörténet-írásról tartott érdekes ismeretterjesztő előadást.

Békés Vera kutatási területe az előadás témájához kapcsolódó filozófiatörténet, ismeretelmélet. Korábban részt vett abban a Gurka Dezső által vezetett fontos kutatásban, mely a 18. század végi és 19. század eleji tudománytörténeti aspektusokat vizsgálta. A szarvasi Tanítóképző Főiskolán tartott konferenciák anyagából a tudománytörténet iránt érdeklődők számára hasznos könyveket adott ki a Gondolat Kiadó (pl. Göttingen dimenziói – A göttingeni egyetem szerepe a szaktudományok kialakulásában, szerk. Gurka Dezső, Bp., 2010, Forma és metamorfózisok – A geológia, a filozófia és az irodalom kölcsönhatásai a 18–19. században, szerk. Gurka Dezső, Bp., 2013).

A tudománytörténet-írás a tudomány, a tudományfilozófia és a történelem perspektívájából című mostani előadás kiinduló kérdése az volt, hogyan kellene tudománytörténetet írnunk. Vagy inkább az, hogyan ne írjunk, amire az előadó szerint sok példa van. A felsőfokú tanulmányok során a választott tudományág „előtörténetét” mindenkinek szükséges megismernie, ez azonban egy mítoszokkal, szájhagyományokkal teli tudás. Békés szerint a legfőbb probléma a tudománytörténet-írással az, hogy bár mindig voltak komoly szakmai írások, de azok soha nem folytak be az oktatásba, nem képezték a tananyag részét, megmaradtak a saját köreikben. Az oktatásban a nyugalomba vonult professzorok történeti összefoglalóit tanítják a diákoknak. A tudomány elsajátításakor megtanuljuk, hogy kik voltak a szakma nagyjai, hogy mi az igazi tudás a tudománytalannal szemben. A nagyok nagyságát az bizonyítja, hogy a mai tudásunkhoz vezető úton mekkora lépéseket tettek meg. Ebben a keretben a tudománytörténészre bizonyos igazságszolgáltató feladatok hárulnak, így például előtérbe kell helyeznie vagy rehabilitálnia kell az igazságtalanul elfeledett elődöket. A tudománytörténet-írással legelőször nem hivatásos tudománytörténészek foglalkoztak, hanem a szakmájukban nyugalomba vonult szaktudósok, akik érdekesen, de történeti-filozófiai szempontból reflektálatlanul nyúltak a tudományág múltjához, így tudománytörténeti munkáikba sok torzítás került. Az előadó szerint azonban nagyobb baj, hogy a kumulativitás, vagyis a folyamatosan szaporodó tudásmennyiség mély nyomokat hagy, és hogy a szakmán kívüli történészek tényként kezelik az ilyen adatokat. Békés Vera, aki Thomas S. Kuhn paradigmaelméletének legkiválóbb magyarországi interpretátora, a tudománytörténet-írás problémáit tehát a kuhni tudományfelfogás és a tudomány nem kumulatív fejlődése értelmében vizsgálta. Ennek szellemében az előadó tanácsa, hogy ne írjunk úgy tudománytörténetet, hogy például megrögzült értékítéleteket adunk tovább. Másrészt a tudománytörténetről sokan azt hiszik, hogy befejezett – ez kifejezetten a modern tudományok jellegzetessége. Ez a szemléletmód az 1860-as, 70-es években kezdődött, és arra szólít fel, hogy a múltat el kell felejtenünk, pedig a történeti szemléletre igen nagy szükség van. 

Békés Vera hosszabbra nyúlt elméleti bevezetője után szegedi vonatkozású tudománytörténeti kutatását mutatta be: Dugonics András matematikai teóriáiról írt cikkéről értekezett, melyet – annak ellenére, hogy tanulmánya tudományfilozófiai szempontból közelítette meg témáját – egy matematikai folyóirat publikált. Békés előadásából megtudhattuk, hogy az Etelka írójának matematikai teljesítményét általában szóra se méltatták, pedig a nagyszombati (később Budára áthelyezett) egyetem matematikaprofesszora volt. Emellett pedagógiai módszertani munkásságát kortársaihoz mérve visszaesésként értékelték. Dugonicsnak azonban sem munkássága, sem a személyisége nem volt könnyen elhelyezhető a tudománytörténet-írók által kedvelt, „a sötétség a fénnyel szemben” képen. És nem lehetett elhitetni róla, hogy meg nem értett professzor volt, hiszen a tanítványai rajongtak érte. Ha csak néhány példát nézünk, láthatjuk, hogy döntő szerepe volt a magyar matematikai műnyelv megteremtésében. Ilyen szavak például a derékszög, az egyenlet, a hatszög – ezt mind Dugonicsnak köszönhetjük. E kifejezések nélkül nem lehetne matematikát az anyanyelvünkön művelni, tanítani. Békés Vera néhány anekdotát is megemlített. Mesélt Kosáry Domonkos nagymonográfiájáról, amiben a szerző azt írja, hogy Dugonics András nem szívesen végezte el tanári feladatait, hallgatói nem igazán értették a tudományt. Dugonics megítélése persze borzasztóan ellentmondásos, alakját, munkásságát, felmenőit legendák övezték. Jósika Miklós A szegedi boszorkányok c. regényében például Dugonics édesanyjáról azt írja, hogy az 1728-as boszorkányper máglyára ítéltjei között volt. A valóságban azonban nem voltak vérrokonok, az a Dugonicsné az író dédapjának a második felesége lehetett.

Az 1830-as, 50-es években kialakult vélemény szerint Dugonics András matematikai teljesítménye semmit nem ér. Békés szerint azonban valószínű, hogy Dugonics a Kästner-féle, utóbb elavultnak minősített természetfilozófiai szemlélettel közeledett saját korának matematikai problémáihoz. Ami az 1770-es években ígéretesnek mutatkozott, az az 1800-as évekre elavulttá vált. Békés Dugonics kapcsán felhívta a figyelmet a források újraértelmezésének a hasznosságára. Egy szöveg vizsgálatakor a matematikus csak magára a szövegre figyel, a filológus viszont a tartalom megformálására. A tudományfilozófus képes az összefüggések feltárására, és képes hozzásegíteni a szaktudósokat, hogy észlelhessék azt is, amik eddig láthatatlanok voltak.

Végezetül, ha a jelent nézzük, ma is sokan vannak, akik nem reflektálnak kritikával a tudományos munkákra, hanem gondolkodás nélkül, tényként elfogadják azokat. Ez a szemlélet, mint ahogy arra Békés izgalmas előadása is rámutatott, kezd egyre népszerűbbé válni a szaktudományokon belül. Sokan azt hitték, hogy a természettudomány történeti részében teljesen megbízhatunk, az elmúlt évtizedekben azonban kiderült, hogy ez nem így van. A forrásokra tehát célszerű kritikusan tekinteni, és néha újra kell értelmezni őket. 

Kulcsár Melinda