Don’t call my name

(részlet az elbeszélésből)

1.

Papp Levente Gábor keménykötésű kisfiú volt, az oviban mindenki Óriásnak hívta, de ellentétben a hirtelen nőtt vasgyúrókkal, nem volt túlsúlyos vagy golyófejű, hanem olyan volt, mint a barokk oltárokon a fiúangyalok. Izmos, arányos, szép arcú és pont olyan csendes, mint a márványfigurák. Mire nagycsoportos lett, jóval magasabb és erősebb volt kortársainál, rendezett, szép arca azonban nem a mesebeli óriásokéra, inkább a tündérekére hasonlított. Ez a név mégis rajta ragadt, talán azért, mert óriási szíve volt, nem kötözködött, viszont odaállt a verekedők közé, akik jobbnak láttak kitérni az útjából. Ritkán kellett megfognia a rendetlenkedőket, netán egymás haját tépő lurkókat ahhoz, hogy tudják, Óriásnak olyan ereje van, amivel jobb nem szembeszállni. Ha valakit mégis a földre tepert, hogy megállítsa, csak addig tartotta ott, amíg az óvónéni a tett színhelyére nem érkezett, és átvette a renitenst, aki addigra többnyire feladta a hisztit, és megadta magát.

Ez a tulajdonsága az általános iskolában is megmaradt, bár jóval visszahúzódóbb lett, nem akart hős lenni, sem a központban lenni, barátkozni sem, csak akkor lépett közbe, ha olyat látott, ami már tényleg égbekiáltóan durva, igazságtalan szemétkedés volt, akkor odament, halkan beszélt, ha kellett, megfogta a bajkeverőt, és tartotta egy ideig, amíg az le nem nyugodott. Kerülték is következetesen, aki mindenáron balhét akart, az Óriástól tisztes távolban tette. Ez nem volt nehéz, mert a kisvárosi iskolába épp elég gyermek járt ahhoz, hogy a bandák, a felsősök kis csapatai és a kicsik ne vegyüljenek túlságosan. De, mint minden iskolában, itt is akadtak olyan időpontok és helyzetek, amikor nem volt menekvés. A könyvtár előtti üres folyosón, a földszinten, a beugróban akadtak félórácskák, ahol minden feltűnés nélkül meg lehetett alázni valakit, le lehetett rendezni egy konfliktust durvább módszerekkel anélkül, hogy bárki közbelépett volna. Az épület elrendezése miatt nem ez volt az egyetlen ilyen hely, beleértve a hatalmas udvart, bokorcsoportokkal, melléképületekkel. Aki tehát akart, el tudott tűnni a figyelő szemek elől.

Óriás nem kereste a konfliktust, nem szaglászott mások után, és már hatodikos volt, amikor életében először komolyan meggyűlt a baja egy iskolatársával.

Mivel jó tanulónak számított, nem maradt tanulószobán, különórákra sem járt, mert nem érdekelte sem a csapatsport, sem a zene, főleg nem a színjátszó szakkör, ezért tanítás és ebéd után egyből hazaindult. Általában gyalog, mivel szeretett egyedül lenni. Az iskolaépület mögött kisétált a határba ahelyett, hogy a főutcán buszra szállt volna, és gyalogolt a mezők szélén nagyjából negyven percet a város túlsó végén lévő lakóparkba. Itt lakott, két bátyjával, a szüleivel és a nagyanyjával egy tágas, szép, modern házban.

A konfliktus a mezőn, pontosabban a mezőgazdasági munkagépek által használt útkereszteződésnél várta, ahol a bekötőút végeláthatatlan fasorral tart szép ívű lejtéssel a semmibe, a látóhatár széléig, ahol a távoli dombokon a következő település apró, összedobált gyufásdobozoknak tűnik.

Három lány állt itt biciklivel a kereszteződésben, hatodik bések, Óriás évfolyamtársai. Táskájuk a fűben, egyikük a bicikli nyergében, a másik kettő mellette állt. A három barátnő épp azon tanakodott a gyönyörű tavaszi napsütésben, merre induljanak tovább, megálltak pihenni, mielőtt tovább kerekeznének. Egyikük a telefonjával a másik kettőt fotózta épp, Óriásnak legalábbis úgy tűnt. Amikor elhaladt mellettük, kicsit lassított, mert már nem egészen értette, hogy mit lát. Az egyik lány valóban két társát fotózta, akik közül az egyik a másik kezét épp a bicikli kormányához kötözte fekete színű gyorskötözővel. Óriás a lábára pillantott. Az már a pedálokhoz volt erősítve. A lány sírt, de hangot nem adott. Társa alaposan meghúzta a gyorskötözőt, ami jellegzetes hangot adott, akárha egy cipzárt rántanának fel. A harmadik lány a telefonnal dokumentálta az eseményeket. Óriás agyában végigfutott, hogy az egyenes úton már jó régóta láthatják őt közeledni. Ismerik őt. Többször látták már erre. Akkor? Miért nem mentek el vagy hagyták abba ezt a dolgot?

Mit bámulsz, Hóka? Kérdezte a telefonos lány.

Óriás megállt. Senki sem merte volna így szólítani.

Itt el kell mondanunk, hogy Óriást, azaz Leventét, akit a barokk angyalok szépségével, szelídségével, melankóliájával, valamint feltételezhető határozottságával ruházott fel a természet, egy problematikusabb külső jeggyel is ellátta. Mégpedig hófehér hajjal és szinte áttetsző, szürkéskék szemekkel. Nem volt teljesen albínó, a bőre, ha megsütötte a Nap, egyenletesen barnult, de a szempillája és a szemöldöke a hajához hasonlóan tökéletesen fehér volt. Mindez nem vont le a szépségéből, de kétségkívül fura, divatfotósok szemszögéből nézve talán izgalmas, egyedi karaktervonás volt. Neki viszont teher, mert utálta, ha nézik, kerülte a feltűnést, ami így már cseppet sem volt egyszerű. Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Jegyezte meg a nagyanyja még kisebb korában, némi gúnyos éllel, mivel nem volt vallásos, Óriás anyja pedig csak nevetett.

Ugyan már, ettől csak még különlegesebb az én kisfiam! 

Óriás nem így gondolta, sőt. Szívből gyűlölte a fehér haját, amit édesanyja, engedve a kisfiú könyörgésének, majdnem kopaszra nyírt. A szempillákkal, és a szemöldökkel azonban nem volt mit tenni, de mivel az erő és a határozottság dominált, azok, akik kötözködni akartak vele, hamar megtanulták, hogy a Hóka becenév, ha mégoly találó is, nem jöhet szóba. Óriás maradt tehát, a legelvetemültebbek sem merték gúnynevén szólítani, csupán a háta mögött, mert tudták, hogy visszafogottsága menten elszáll, ha meghallja, simán a földre küldi az illetőt, és nem lefogja, hanem alaposan hasba és orrba vágja, úgy, hogy a tanároknak kell közbeavatkoznia. Egy törött ujj és néhány bevert orr után mindenki megtanulta időben lehalkítani a hangját. Az utolsó ilyen eset a távoli második osztályban történt, a fehér haj nem került szóba többet, a nyugalom helyreállt.

Nézzétek, a Hókát, már megint azt hiszi, hogy ő a legnagyobb király. Nem bírom a pofáját.

De csak halkan. És nem is sokan. Mert többnyire szerették, hisz mindenkinek segített, aki megkérte, mind a tanulásban, mind kisebb vitás ügyek elrendezésében. Úgy tűnt, Isten valóban inkább adott, mint elvett.

Ez a lány viszont, Gabi, egészen pontosan Virág Gabriella a hatodik béből, miután szakszerűen rögzítette a gyorskötözőt, még közelebb is hajolt hozzá, és úgy kiabálta.

Mit tátod a pofádat, Hóka, a kurva anyádat! Szedd a lábad, öcsém, húzzál már el innen!

Óriás nem mozdult. Gabriella majdnem olyan magas volt, mint ő, kis, pisze orra, nagy, zöld szemei és kócos, vörös haja volt. Koszos farmerben járt, lyukas tornacipőben, kinyúlt pólókban. Semmi melle nem volt, ennek ellenére Óriás több osztálytársa is szerelmes volt belé. Pedig, ha megszólalt, akkor a káromkodáson kívül csak kevés szó hagyta el a száját, Óriás képtelen volt felfogni, hogy a fiúk az osztályból mit esznek rajta. A mocskos szájú Gabi. Szikár és elhanyagolt, akár egy kóbor kutya.  

Mit csináltok?

A másik lány elnevette magát. Ő sem akarta, hogy Óriás továbbmenjen. Kihívóan felszegte a fejét.

Te mit csinálnál valakivel, aki azt mondja, hogy gyáva vagy?

Óriás megvonta a vállát. Semmit. De nem szólt.

A lány tovább nevetett, bántó, éles hangon.

Na, hát én, ha valaki azt mondja, hogy gyáva vagyok, annak megmutatom, hogy milyen a bátorság. Ez a kurva itten, – mutatott a biciklihez kötözött lányra, – szépen le fog itt karikázni, mert olyan bátor, mint a picsa! Ugye?

Azzal kiakasztotta a féket, egy rántással útirányba fordította a biciklit utasával együtt, aki felszisszent a vádlijába vágó biciklilánctól, és már majdnem elindította, amikor Gabi megállította. A lábát az első kerék elé tette. Látszott, hogy ő a főnök, aki eldönti, mikor indul a mutatvány. A lány a biciklin nyögve kifújta a levegőt, összeszorította a száját, a homlokán folyt a veríték, és most először Óriásra nézett. A szemében egyértelmű remény csillant. Kicsi, kövér lány volt, helyes arcú. Dundi karjába belevágott a gyorskötöző. Óriás látta, hogy ha elindul a lejtőn, nem fog messzire jutni. Ha rosszul esik, akár a nyakát törheti. Azt is látta, hogy a gyávának titulált lány, aki a hatodik bések kézilabdacsapatának a kapitánya, – csontos, lapos arcú, szőke hajú, sötét szemekkel, – nem viccel, és szereti, ha közönsége van. Nem ő a főnök, de küzdeni fog, hogy végig csinálhassa. Kérdés, mennyi idő van hátra addig.

Szerintem ez hülye ötlet.

Mondta Óriás nyugodtan, közben a távolságot mérte fel, ami az áldozattól elválasztotta. Néhány lépés.

Mi lenne, ha megdumálnánk ezt?

Amint kimondta, érezte, hogy valami nem stimmel. Gabi kedvesen, mosolyogva nézett rá. Már nem volt agresszív.

Rendben. De mi lenne, Hóka, ha előtte te is megpróbálnád? Bringa van. Bárki megmutathatja, milyen bátor. Akkor dumálunk.

Röhejesek vagytok.

És lépett egyet.

Ha te mondod?  

Gabi kivette a lábát a kerék elől, megfogta a bicikli nyergét, és olyat lökött rajta, hogy az, a dundi lánnyal együtt repülőrajtban átugratva egy fűcsomón, nekiindult a lejtőnek. A lány sikított, lábaival igyekezett lekövetni a pedál mozgását, a kormányhoz kötözött kezeivel kétségbeesetten próbálta tartani az irányt, markolászta a féket, amely azonban nem fogott és egy szempillantás alatt eltűnt Óriás szeme elől, nagyjából a lejtő felénél, ahol a földút enyhén elkanyarodott. A sikítás hallatszott egy ideig, aztán csend lett. Óriás ledobta a táskáját és a lejtő felé indult. Mielőtt azonban még egy lépést tehetett volna, Gabi nekiugrott, olyan erővel, hogy kicsúszott a lába alól a talaj és hatalmas puffanással a kavicsos porban találta magát. Érezte, hogy a karjáról lehorzsolódik a bőr, a szeme előtt pedig Gabi arcát látta, örvénylő vörös haját, amibe belekapott a szél. A tüdejéből az eséstől az összes levegő kipréselődött. Elkésett.

Nem azért, mert támadója gyorsabb volt nála, ilyen már megesett vele, hanem azért, mert soha nem verekedett még lánnyal. A pillanatnyi habozás miatt pedig komoly hátrányban találta magát. Amikor Gabi másodszor is ütött, addigra már dőlt a vér az orrából, de magához tért annyira, hogy elkapja a lány vékony karját. Ösztönösen csak annyira szorította, hogy megállítsa és lehámozza magáról, ahogyan kiskora óta tette ezt nála jóval nagyobb ellenfeleivel is. Földre vinni és ott tartani. Ennyi. Egy hegyes térd azonban ágyékon találta, és olyan fájdalom járta át, hogy elengedte a karját. Kínlódva összegörnyedt, és ahogy visszafordult, halk csattanást hallott. Gabi villámgyorsan a mellkasára ült, egyik kezével megragadta a nyakát, a körmeit a bőrébe vájta, a másik kezében pedig egy rugós kést tartott, melynek hegye egyenesen Óriás szép, szelíd, kék szeme felé mutatott.

Hagyjuk abba? Lihegte a lány diadalmasan. Aztán a barátnőjére nézett.

Veszed?

Az bólintott, és kicsit közelebb lépett a telefonnal.

Óriás némán bólintott. Nem félt, a szíve sem vert gyorsabban, egyszerűen nem értette, mit lát. Mintha megállt volna az idő.

Mondd ki.

Hagyjuk abba.

Mondta Óriás.

Gabi elégedetten bólintott, és a kamerába nézett.

Kedves nézőink, a Hóka vesztett. Mivel ő csak egy kis fasz, akit valahogy idefújt a szél, most békébe’ hagyjuk, de ha eljár a pofája, akkor kivágjuk a szemét. Hmm?

A hatodik bések csapatkapitánya bólintott, és egész közel tolta a telefont Óriás arcához. Gabi, a késsel a kezében leszállt róla, intett neki, hogy maradjon a földön, és hátrált néhány lépést. Felvette a táskáját, fél kézzel felrántotta a biciklijét, visszavette és kikapcsolta a telefont, miután csókot dobott a képernyőnek. Barátnője lenézett a lejtőn, majd vigyorogva ő is biciklire szállt. Mikor mindketten útra készen voltak, Gabi visszacsattintotta a pengét és rálépett a pedálra.

Na, Hóka! Menjél és kapard össze a dagadt macádat, ha maradt belőle valami. Aztán ügyes legyél!

És már ott sem voltak. Két bicikliző, nyurga lány, ahogy elteker a határban a házak felé.

Óriás úgy érezte, mintha álomból ébredt volna. Feltápászkodott, zúgott a feje, konstatálta, hogy a nadrágja és a pólója is kiszakadt, poros és csupa vér, az orra pedig valószínűleg eltört. Az egyik szeme telement homokkal, úgyhogy folytak a könnyei. A táskájához kúszott, ivott a kulacsából, kivette a telefonját. Aztán visszatette. Felállt, fogta a táskát, köhögött, és lerohant a földúton a mezők felé. A kanyar után nem sokkal, ahol a nagyobb járművek keréknyomai mély csapákat hagytak, ott volt a lány a biciklin. A bal oldalán feküdt, bal karja és lába a bicikli alá szorult, beékelődött a kerékcsapa és a partoldal közé.

Óriás nem sokat gondolkodott, hanem a táskája aljáról előkaparta a tolltartóját, abból pedig az ollót. Az olló azonban, ami rajz és technikaórára kellett, nehezen küzdött meg a gyorskötözővel. Óriás üvöltött és erőlködött, nem akart még nagyobb kárt okozni, ahogy az olló pengéjét a gyorskötöző és a lány csuklója közé csúsztatta és nyiszálta a merev műanyagot. Minden erejét beleadta, így végtére sikerült. Az olló szétesett, ő pedig alaposan belevágott a tenyerébe, de a lány kiszabadult. A lábait könnyebb volt, a félbetört ollóval is, mert a farmer miatt bátrabban dolgozott. Lerángatta róla a biciklit és a hátára fordította. Lélegzik, azt rögtön látta. Fogalma sem volt, eltört–e valamije, nem merte tovább mozgatni, csak az arcát paskolta és vizet öntött rá a kulacsából. A lány csukott szemmel feküdt, nem mozdult. Óriás elővette a telefonját, hívta a mentőket, majd rögtön utána a szüleit.

2.

Virág Gabriella és Fekete Niki, a kézilabdacsapat kapitánya megúszták az esetet. Ebben a csodával határos szerencse mellett Óriás is közrejátszott. Az első szerencse az volt, hogy Tóth Barbi, a dundi lány majdnem sérülés nélkül landolt a kanyarban. Enyhe agyrázkódást kapott, de amikor bedőlt a kerékcsapába, csontja nem tört, kisebb zúzódásokkal és egy nagyobb karcolással vészelte át a könnyen végzetessé is válható esést. Ha kő kerül az útjába, vagy nem a füves partoldal álltja meg, vagy a bicikliváz tesz benne kárt, sokkal nagyobb baja esik. A második szerencse az volt, hogy a mentő és a szülők kiérkezése előtt magához tért, és a tizenhat percet, mielőtt a villogó mentőautó lefékezett a határban, arra használta, hogy zokogva könyörögjön Óriásnak, ne árulja el, hogy mi történt.

Óriás semmi módon nem akart ebbe beleegyezni, nem azért, mert őt is megverték és késsel fenyegették, hanem azért, mert undorodott az egész esettől. Viszont annyira megsajnálta a könnyekben fetrengő poros, véres és rettegő lányt, hogy beleegyezett. Ha több ideje lett volna gondolkodni, valószínűleg nem így dönt, de már nem volt visszaút. Valamit mondania kellett. A gyorskötözőket, a törött ollót a táskájába tette, a féket visszaakasztotta, igyekezett úgy-ahogy rendbe szedni magát, és mire a mentő lefékezett a földúton, összehúzott szemmel nézett a mentős, majd a szülei szemébe. Tudta, hogy nagyon nem stimmel az egész. Ő verekszik az iskolában, majd a verekedés után gyalog hazaballagva biciklibaleset szemtanúja lesz. Igen, elcsúszott a kanyarban. Láttam, igen. Sikított, odaszaladtam. Elvesztette az eszméletét. Rögtön hívtam a mentőket.

Nagyon jól tetted, köszönjük a segítségedet. Az orvos furán nézett a szüleire, akik furán néztek egymásra. Óriás sérüléseit is ellátták, és hazaengedték, Barbit pedig megfigyelésre kórházba szállították. Barbi szülei, akik időközben szintén a helyszínre érkeztek – maga Barbi hívta fel őket –, sopánkodva és zavartan tették be a kocsijukba a biciklit, amelynek jókora nyolcas lett a kerekében, de egyben volt. Az összes felnőtt zaklatott volt, azok is, akik időközben érkeztek a helyszínre, lévén egy kisvárosban a hír terjedési sebessége az albatrosz röptéhez hasonló.

Óriás szülei jobbnak látták minél előbb hazafelé venni az irányt. Barbi szülei hálálkodtak. Barbi anyja sírt. A megkönnyebbüléstől. Mekkora szerencséje volt. Majd kocsiba pattantak, és követték a mentőautót. Bámészkodó azonban maradt bőven. Mire a kérdések, a legjóindulatúbbak is, elkezdték érinteni Óriás állapotát, hogy tudniillik miért fest úgy, mintha ő maga szenvedett volna biciklibalesetet, addigra Óriás apja már a kocsiban ült, és indította a motort. A keresztút hamarosan elnéptelenedett.

Fotó: Szilágy Lenke