Demeter Arnold versei

Szafari a bódéban 

Nekem van a legszebb lefejezett zebrám. 
Afrikából vagy Korondról. Nem mindegy? 
Ha vendégek jönnek, majd azt mondom, 
hogy egy Abasi nevű dél-afrikai fafaragó készítette 
akáciából. Majd a hatodik sör után, 
bevallom, hogy hazudtam. A legelső standnál vettem 
egy Gábor nevű embertől, akinek egy egész 
csordája van zebrából, elefántból és ha 
előre szólok, akkor oroszlánt is készítenek, 
de csak ha elegendő rendelés összegyűl. 
Egy egész szafari a bódéban. Néha belépnek
a csak magas hangon beszélő asszonyok,   
és egy-kettőre rázendítenek, 
hogy nahát, itt minden milyen szép. 
Úgy képzelem őket, mint az apácákat,
akik végre beléphetnek 
az Isten kézműves országába. 
A felesége néha oldalba döfi az eladót, 
hogy azért túl sokat ne hazudjon. 
De miért ne tenné, 
hisz a teremtés után is meg kellett 
magyarázni az angyaloknak, hogy mit 
keres a lovakon vonalkód. 
 

Istók

Istók testvére az Istennek.
Akit a kalapáccsal hirtelen 
Vallásos hangulatában 
kezére verő mesterember  
számonkér – le kellene sűríteni 
Istók bennünk lakik, de nem 
úgy, mint a lélek, mert az ha 
megunja a test sorvadását, 
akkor időnap előtt megszökik.
Hanem, mint az a kelletlen 
idegen, aki első ránézésre 
jól főz, ért az elektronikához  
és nem a drága ruhákat szereti.  
Istók a hiányzó magyarázat, 
aki a teremtésnél a csemetéket 
adogatta, miközben bátyja,  
akkurátusan elültette őket.
Hordta a vizet, de előbb megkérte
az Istent, - nem imával. 
hogy -né, teremts vedret, hozzak
vizet. S így telehordta a tengereket, 
talicskát kért a kontinensekhez, 
csákányt hegyfaragáshoz, 
szóval ott volt végig, hatnapot 
kalákáztak majd gyönyörködtek, 
hogy milyen jól sikerült ez 
a fából vaskarikát, semmiből életet,
s cserébe csak annyit kért,
hogy ha lehet ő maradjon emberi. 
 

kutyául, emberül 

Minden napra juthatna egy. 
Egy a gyereksírást figyelte, 
egy másik a gyász feketeségét 
ugatta. 
Ebről ebre járt a lánc,
annak ellenére, hogy örökölt 
hűség él gazda és állat között.
A végén süketen szaglásztak,
őrizve egy család életútját,
amelybe elfért a düh, 
nagyapám eldugott üvegei, 
s az is, hogy mama 
a szomszéddal várta a világvégét.
Úgy nőttem fel, hogy a kutya 
saját magát jelenti, és 
amiről nem tudtunk többet, 
azt az éppen történtekkel 
magyarázzuk;
hogy húsárban jár a zöldség,
és a fiatal ne szóljon bele,
amíg nem elég hangos.
Az örökséghez tartoznak 
névtelen sírok úgy a temetőben, 
mint a kertben. Néha arra várok,
hogy tavasszal visszatérjenek 
a fecskékkel együtt kétszótagú barátaim,
s ha így történne, szóra bírnám őket, 
hogy meséljék el,
milyen figyelni tehetetlenül.