Demény Péter: Jobbhátvéd

Teréz hívta fel, hogy elviszi. Ődöngött Kolozsvár utcáin, várta az órát, amikor elviszi az, akit a Blablacaron talált. Teréz hívása után lemondta a másik utat.

Terézzel jóban voltak, örült a beszélgetésnek. Tovább ődöngött. Minden sarok ismerős, mégis idegenként járkál közöttük. Az emlékek szembejöttek, sok közülük jószerével emléknek sem volt nevezhető, hacsak nem nevezünk emléknek mindent, ami pusztán hangulat. Egy olyan ember hangulata, aki Kolozsváron született, és ott élte le az élete felét. Illata, zenéje, dallama volt itt mindennek; a másik várost, ahová költözött, egyelőre hiába hallgatta.

Mint egy hajós, aki most repülni kényszerül. Talán ugyanúgy imbolyog a repülő is, ugyanolyan megfoghatatlanok a felhők, mint a víz. A víz azonban tenger, hullámzó, változó, ölelő, ismerős. Ismerős – ez a pontatlan szó a legpontosabb, a többi csak jelző. Szép ez is meg az is, jó ez is meg az is, szeszélyes ez is meg az is. De az egyikben tudja, hogy kell viselkednie, a másikban nem, ezért inkább hazamenekül a lakásba. Jó, hogy van hová menekülnie. A szerelem az otthona.

Volt még ideje, elsétált hát addig a tömbházig. Mindig eltévedt, most mégis azonnal megtalálta. Ott volt még a kis palló is a Malomárok fölött, a kis, kanyargó ösvény a tömbház mögött. Egykor, egy másik életben mennyit álldogált ezen a sarkon. Az ablakból fény tekintett a világba, de már nem ő lakott ott.

Már sehol nem az lakott, aki valamikor, és ha az, akkor is idegennek érezte. Mint amikor egyszer elment focizni a régi barátaival: a hely, a jobbhátvéd helye, melyen húsz évig próbálta megvédeni a kaput, már nem az övé volt, átküldték a másik oldalra. Belátta, hogy ő hagyta ott a helyét, de azért keserűen ment át balra.

Ilyen semmiségeken múlt a városa, illetve az idegensége is. Már nem lehetett jobbhátvéd; mintha elvesztette volna mindazt, amit húsz, harminc, negyven évig épített. Úgy építette, hogy észre sem vette – de hogy elvesztette, azt nem lehetett nem észrevenni.

Hányszor mondta pedig a gyerekeknek, hogy az élet kaland, nem szabad beleereszkedni semmibe, legalábbis nem úgy, hogy véglegesnek képzeld és akard. Ők csillogó szemmel hallgatták, de érezte, becsapja őket. Csak a kis Bányai elemezte úgy a Csongor és Tündét, hogy az elvágyódás helyett visszavágyódást mondott, aztán javított, mintha csak tévedett volna. A javításból jött rá, hogy az elemzés neki szól.

Hát visszavágyódott kétségtelenül, jól ráérzett a Pimasz. Szeretetből nevezte így magában, mint ahogy minden értelmes tanítványát szerette, de nem mindenkiben volt meg az az üde komiszság, amely Bányait jellemezte. De visszafelé nem lehet élni, úgyhogy küzdött ezzel a feszültséggel reménytelenül. A reménytelenségben az a néhány barátja volt a remény, akivel legalább beszélgetni tudott. Sétált a szülővárosában, az elveszített otthonosban, és arról ábrándozott, hogyan fog elmesélni Teréznek mindent.

Alig váltottak pár üres szót, Teréznek máris csengeni kezdett a mobilja. Először a sógornője hívta, aki valamilyen fura betegségben szenvedett, és Teréz, aki gyógyszerész volt, türelmesen válaszolgatott. A sógornő recepteket olvasott be a telefonba, egyiket a másik után, hosszan kérdezgette, mit jelent ez vagy az a kifejezés, románul sem értette, latinul végképp nem, olykor magyarul sem. De azért kérdezett tovább, mint a szú. Mikor végre letette, róla beszélgettek, hogy mennyire hipochonder, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem szenved, olyan ez, mint az üldözési mánia. Megértően bólogatott, belül meg ismeretlen rovarok ették, korhadtan hullt le mindene. Még reménykedett azért, még mindig volt vagy egy órányi út. Mikor már azt hitte, hogy végre beszélhet magáról egy kicsit, ismét csörömpölt a telefon, egy kolléganője hívta Terézt valamilyen munkaügyben. Nem tudott odafigyelni, legszívesebben megfojtotta volna az illetőt, átrepült volna hozzá, hogy vadul megölje, mint egy skandináv krimiben. Már csak a humora maradt, elkezdett hát magával beszélgetni, válaszolgatott is, a honvágy már csak ilyen, legyintett befelé, nem lehet mindenen viccelődni, intette meg a másik énje, legalább akkor lettem volna itthon, talán másként lett volna minden, dehogy lett volna más, nem múlt rajtad semmi, éppen ez az, semmi sem rajtam múlt, ő sem szeretett jobban téged, ez nem árfolyam, nekem azért szeretnem kellett volna. Már nem is figyelt az útra, meglepődött, amikor Teréz rászólt, „megérkeztünk”, alig búcsúzott, becsapta az anyósülés ajtaját.

Aznap temette el a húgát. Alkoholista volt, és valamikor szerették egymást.