Demény Péter: A színésznő halála

Szögeske megfeledkezett minden illemről. Előtte Kozma doktor állt.

Kozma doktor valóságos legenda volt Kolozsváron. Valamelyik kalotaszegi falucskából származott, de olyan régen élt itt, hogy mindenki idevalósinak tartotta. Az ortopédián dolgozott, és a kolozsvári magyarok minden lúdtalpát, bokaficamát, térdfájását ő kezelte.

Tessék – nyögte Szögeske. Megfeledkezett minden illemszabályról, még hellyel sem kínálta a híres orvost. Az azonban nem sértődött meg: ő is fontos dologban érkezett.

Kérem, nyomozza ki, hogyan halt meg Éva – mondta. És még mielőtt Szögeske közbevághatott volna, gyorsan folytatta: Persze, öngyilkos lett. De nem tehetek róla, mindig is az volt az érzésem, hogy valaki nemcsak odajuttatta, érti?! Hanem valósággal belekényszerítette.

Doktor úr…

Kérem, ne utasítson vissza, tanárnő. Eljutott hozzám első nyomozásának fényes híre. Hamarabb jöttem volna, de egészségügyi gondjaim adódtak…

Természetesen tudomásul veszem, hogy semmit nem tehet a felbujtó ellen, ön nem a rendőrségtől van, ez nyilvánvaló. De megnyugtatásomra szolgálna, ha vállalná az ügyet.

Szögeske köpni-nyelni nem tudott. Hogy nyomozásának „fényes híre” lett volna, s hogy egyáltalán „nyomozás” lett volna, azt erős túlzásnak érezte. Zolika gyilkosára szinte véletlenül, mindenesetre intuitíve talált rá, ami a matematikában talán erény, egy gyilkosság kapcsán viszont egyáltalán nem az, ő legalábbis nem érezte annak. És hát mit lehet kezdeni egy öngyilkossággal?!

De hát… Sokan már nem is élnek…

Biztos vagyok benne, hogy megtalál mindenkit, akit szükséges.

Nem lehetett lebeszélni ezt a szomorú férfit. Szögeske először nézett rá úgy igazán. Valamikor jóképű volt – ki gondolta volna, amikor bebotorkált ide? Bár ma is kellemes arcú ember. Hófehér a haja, mintha most is köpeny lenne rajta, és a kék szeméből mély bánat sugárzik. Szögeske lehajtotta a fejét.

Köszönöm szépen.

Amikor egyedül maradt, megpróbálta rendszerezni mindazt, amit a Kalló Éva-ügyről tudott. A szinte áttetszően vékony leány (talán három évvel lehetett nagyobb Szögeskénél) Marosvásárhelyről került a kolozsvári színházhoz, és hamar emelkedett a legjobbak közé. Mint minden nagy színész, önnön testi adottságait használta szerepei megformálásához: amikor ránézett az ember, fel sem merült benne, hogy a figura, akit a drámaíró teremtett, lehetne másmilyen is. Csodálatos alakításokban mutatta meg, hogy mennyi erő, humor, tragédia, mennyi fény és sötétség van a törékeny testében. Micsoda Szent Johanna volt, milyen kételyekkel, de fennen lobogó láng! Milyen konok, mégis megnyerő Elektra!

Holott a szépség, hát, hogy is lehetne ezt megfogalmazni, elkerülte. Legalábbis az a sugárzó formája, amely egyes díváknak, Szilvássy Klárának vagy Láposi Ildikónak megadatott. És mégis szép volt, csak bonyolultabban: színpad nélkül észre sem vetted, a színpadon viszont, gondolta némi elégtétellel Szögeske, aki maga is összetetten volt szép, lejátszotta bármelyik primadonnát.

És okos is volt, egyenesedett fel Szögeske a fotelben. Nem egyszerűen az a színjátszó intelligencia jellemezte, amelyet az évek folyamán megtanult elkülöníteni az értelemtől, hanem általános intelligencia is, az, amelyik a világ dolgaiban is jól tájékozódik és mélyre lát. Hányszor nyűgözték le a versmondásai a Korunk-galériák megnyitóján! Amikor megjelent a lemeze, azonnal megvette: senki nem tudott úgy mondani Cvetajevát vagy Hervayt.

A halála is ott húzódott az életében. Aki egyszer is a szemébe pillantott, azt megérintette valami különös szellő, egy nem evilági fuvallat. Vannak emberek, akiket úgy fog körül a szomorúság, mint a köd, és Kalló Éva közéjük tartozott. Nem lepődött meg, amikor az öngyilkossága hírét meghallotta.

De azért nem kellett volna a szomorúságát gyarapítani, és Darkó János egyebet sem tett. Nagydarab, rabiátus ember volt, és azt pletykálták, hogy veri a feleségét. Pedig az opera zenekarában hegedült, de hát Szögeske rég megtanulta, hogy a kultúra területén dolgozó emberek is lehetnek fenevadak.

Igaz, a Darkó élete sem lehetett könnyű: 1956-ban letartóztatták abban a mondvacsinált ügyben, és amikor kiszabadult, azt beszélték, a Szekuritáté megzsarolta. Ez a tudás pedig rátelepedett az emberre, külön edzés kellett ahhoz, hogy úszni tudjon benne. Érdekes, hogy egy annyira zárt korban, mint amilyenben 1989 előtt éltek, éppúgy mindent tudni lehetett, csak másként, mint ebben a maiban. A pletyka, az informális nyilvánosság akkor is működött, ha tulajdonképpen abszurdum volt ilyesmiről beszélni.

Akkor viszont nem kell megházasodni, gondolta. Sok mindent meg tudott bocsátani, azt azonban nem, hogy valaki verje a feleségét. Ha veri, miért vette el?! Ha elvette, miért nem uralkodik az indulatain?! Mindenkiben lehetnek szomorúságok és keserűségek, azokról viszont nem a társa tehet, és még ha tehet esetleg, akkor sem a verés a megoldás. A verés csak egyfajta száraz alkoholizmus.

Aztán azon a finom különbségtételen kezdett el töprengeni, amelyet Kozma doktor tett meg. Hogy is mondta? Valaki nemcsak odajuttatta, hanem valósággal belekényszerítette. Hát ezt hogy lehet kideríteni, egyáltalán mit jelent ez?! És hogyan induljon el egy sejtésen?!

Mégis azon vette észre magát, hogy azt sorolja, kit is kellene felkeresnie. Hát először is a Kalló Éva szüleit, ha még egyáltalán élnek. Aztán a testvéreit: volt egy bátyja, amolyan se hús, se hal ember, itt tanított a bölcsészkaron, az sajnos meghalt. De volt egy húga is, ahhoz elmehet. Bizonyára Marosvásárhelyen élnek, de hát odautazik. Egy nyomozó ne legyen válogatós.

Elmosolyodott ezen a „nyomozón”. Zolika anyja azóta is átcipelteti a férjével a zsák krumplikat, noha már két éve történt, hogy kiderítette a fia halálának az okát, és a felbújtót meg se büntette senki, bár azt, hogy azóta Takácsné szemlátomást fogy, mint Petőfi gyertyaszála, büntetésnek is lehet tekinteni; Szekrény soha nem fogja megbánni a bűnét. Ez hát az ő honoráriuma: n számú krumpliszsák. Nyilvánvaló, hogy Kozma doktor sem lesz hálátlan, talán hoz majd néhány lúdtalpbetétet. Ne légy mocsok, intette meg magát. Ez az ember szerette azt a nőt.

Elgondolkodva ment a könyvespolchoz. Minden A Hét-évkönyvet megvett, és kettő a színházról szólt. A zöld is megvolt, a lila is. Rég ismerte, többször elolvasta őket, most mégis végiglapozta mindkettőt, s közben külön figyelt Kalló Éva fényképeire. A szerkesztők nem tehettek be sokat, azt a keveset is kegyeletből tették: mikor a kötetek készültek, Kalló Éva rég halott volt. A színésznő érzékenységéről nem tudott meg többet, azt azonban eldöntötte, hogy nem a dívákhoz megy, hanem Gogolák Dezsőhöz.

Gogolák Dezső egy értelmes epizodista volt. A kis szerepeket a lehető legnagyobb alázattal és okossággal alakította, és azon a három fényképen, ami a két évkönyvben összesen megjelent, mindegyiken Kalló Éva mellett állt vagy ült. Szögeske bejelentkezett telefonon, és másnap meglátogatta.

Gogolák kedvesen fogadta, kávéval kínálta, aztán leült szemben vele, és egyenesen a szemébe nézett. Szögeske tisztelte azért, hogy nem játszotta meg a sértett vagy szerénykedő színészt. Röviden kifejtette, miért kereste meg, és Gogolák csak annyit kérdezett, mit akar most Kozma doktor. Ez logikus kérdés volt, Kalló Éva rég meghalt, valószínűleg már a gyilkosa is, már amennyiben annak lehetett nevezni.

Gogolák öt éve özvegy volt, kiválóan eligazodott a csészék és a tálcák labirintusában, Szögeske ezért is adott neki egy metaforikus tízest, meg azért is, mert értett a számokhoz, kiderült, hogy szenvedélye azoknak a könyveknek a gyűjtése, melyeknek a címe prímszámokat tartalmaz. Megmutatta a polcon Esterházy Tizenhét hattyúkját, Kaszvinov Huszonhárom lépcsőfok a halálba című történelmi munkáját, Heltai A 111-esét, Mikael Engström A végzetes tizenegyesét. Szögeske egyetlen kifogása az volt, hogy Gogolák nem ragaszkodott szigorúan az oszthatatlansághoz, a Tizenegyezer vesszőt is megpillantotta, bár nem szólt egy szót sem.

Gondolkodtam, tanárnő. Vagy nevezzem nyomozónak?

A hang alig volt ironikus, Szögeske mégis felkapta a fejét. Vele senki ne szórakozzon! De Gogolák már folytatta is.

Semmire nem jutottam. Éva nagyon rendes ember volt és nagyon kiegyensúlyozatlan lélek, de hát a mi hivatásunkban ez éppenséggel hasznos. Azt bizonyára ön is tudja, hogy néhány évig Kozma doktor felesége volt, azután hozzáment ehhez a… Darkóhoz.

Kimondhatatlan undorral ejtette ki a nevet, és Szögeske számára ez nagyon rokonszenvessé tette, bár a gúnyért mégsem tudott megbocsátani.

Nem tudom, miért szeretik a nők az ilyen Turi Danikat…

Nem minden nő szereti őket.

És azok a nők kit szeretnek?

Ez már több volt a soknál. Ha nem gondolt volna a megbízójára, Szögeske egyszerűen felállt volna, és ott hagyja Gogolákot a faképnél. Valami mégis megjelenhetett az arcán, mert a férfi gyorsan megszólalt:

Bocsásson meg, nem akartam udvariatlan lenni.

Mégis sikerült.

Ezt már nem tudta lenyelni.

Gyakran vagyok így.

Szünetet tartott, és annyira Szögeskébe nézett, hogy az már ismét gorombaságnak tűnt. Majd hirtelen:

Azért lenne valami. Az utolsó évében nem tudott az anyjáról beszélni. Addig se mesélt sokat, de nem is futotta el a szemét a könny, ha szóba hozta. De akkor többször is nekifutott, és mindig sírva fakadt.

Hát ez vagy jelent valamit, vagy nem. Megköszönte a kávét és a segítséget a „tanú úrnak” – ezt semmi pénzért nem tudta volna kihagyni! –, és elbúcsúzott. A férfi szomorúan kísérte ki:

Egy jó tanú mindig jól jön – szólt utána.

Szögeske már leereszkedett a Pata utcán, és még mindig Gogolákkal vitatkozott gondolatban. Turi Dani, hogyne! Honnan tudja ez a pojáca, hogy ő kit szeretett?! Amiért mindig azt mondta, amit más pontosan megfogalmazott, azért még nem tud ő mindent!!! Majd megemlegeti még!!! Aki a Györgyfalvi negyedben lakik, az még nem félisten, művész úr!!!

Csak a Széchenyi téren nyugodott meg. Gyönyörű volt a nyári délután, egészen kimelegedett. Holnap elmegy Láposi Ildikóhoz, gondolta. Ahogy belépett a házba, már ki is kereste a számát, már tárcsázta is. A színésznő dívai hangon töprengett, hogy mikor lenne jó neki, Szögeske mosolygott. Aztán azt válaszolta, fél hat éppen jó lesz.

Hálistennek ilyenkor az RMPSZ sem működött, nem kellett beosztania a napjait. Az egyik unokahúga örökölt egy kis házat Szentkirályon, azt kipofozta, Szögeske oda ment olykor vakációzni. Az unokahúg soha nem ment férjhez, jól megértették egymást. Ez azonban később lesz, addig még végére járhat ennek a valaminek.

Néhány perccel előbb érkezett a Király utcába, sétálgatott a konzervatórium körül. Pontban fél hatkor becsengetett, és Láposi Ildikó olyan arccal nyitott ajtót, mintha azt akarná mondani, hogy „sajnálom, most a saját cselédem vagyok.” Szögeske bólintott.

Bent viszont már úgy viselkedett, mint egy igazi úrnő, kávéval és Garronéval kínálta, amin ő nagyon megrökönyödött, Láposi pedig hahotázva felnevetett. Arisztokratikus mozdulattal mutatott helyet egy óriási fotelben, Szögeske méltóságosan belesüppedt. Köröskörül képek álltak a falon különböző előadásokból, Láposi Garronét ivott, mellé kávét, és cigarettájával óriási köröket írt le a levegőben, miközben magyarázott.

Nézd csak, nem tudom, mit mondhatnék, Évával nagyon jóban voltunk, és biztosíthatlak felőle, hogy nem én gyilkoltam meg, huhuháháháhá! Még csak féltékenynek sem kellett lennem rá, abban a szerepben Szilvássy Klára tündökölt vagy inkább intrikált. Éva viszont nagyon jó kolléga volt, megértő, együttérző, elegáns, egy bizonyos szerepkörben nagyon tehetséges, huhuháháháhá!

Szögeske meg akart szólalni, Láposi azonban csak egy nagy kört rajzolt a cigarettájával, máris folytatta:

A jó Kozma doktor nagyon szerette, de hát a nőknek a rossz fiúk tetszenek igazán, nem? Huhuhuhu!!! A rossz fiúk pótolhatatlanok, mint ahogy itt is látszik! Soha nem pótoltam, mindig csak használtam őket! Huhuhuháhhá!

Újabb kör:

Őrzök tőle egy levelet, bizony! Gogolák súgópéldányából esett ki, én pedig megtaláltam, huhuháhá! Elviheted magaddal, ha már így a szíveden viselsz egy régi történetet. Akkor még szép volt a lábam, huhuhu!

Szögeskének zúgott a feje, miközben a hőségben hazafelé ügetett. Ez az elviselhetetlen nő is micsoda színésznő volt! Csodálatos Rozika az Úri muriban, feledhetetlen Noémi A kőszívű ember fiaiban, Tünde a Csongor és Tündében, Zilia A néma leventében, Ofélia a Hamletben, Lisbeth az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, később pedig, amikor már nem úgy használhatta a szépségét, Ranyevszkaja a Cseresznyéskertben vagy Kurázsi mama! Még román darabokban is játszott, mint mindenki, például a Névtelen csillagban. És egyáltalán nem a szépségétől volt tehetséges, nem: a szépsége csak pótolta, kiegészítette, megbolondította a tehetségét.

De mit írhatott Kalló Éva Gogolák Dezsőnek?!

Otthon aztán megtudta. Majdnem eltépte a borítékot, holott már nyitva volt. Soha még nem olvasott ilyen levelet:

Kedves Dezső, régóta látom már, mi van a tekintetében. Higgye el, ha nem lennék ilyen szerencsétlen, talán meggondolnám a dolgot, hiszen talpig úriembernek látszik, és úgy is viselkedik. Nekem azonban még férjem is van, ezért írom ezt a levelet is a színházban. Tudom, hogy meg fogja érteni. Kérem, ne gondoljon úgy rám, mint egy elszalasztott lehetőségre – inkább úgy, mint egy szép álomra. Nekem az élet hazudott, és nem hiszem, hogy valaha is kikászálódom ebből.

Nem mondom, hogy felejtsen el, de felejtse el, amiről azt remélte, hogy lehetséges. Ismeri a mondást: nem ismerünk lehetetlent. Nos, én már csak a lehetetlent ismerem.

Kolozsvár, 1976. október 8.

Egy héttel az öngyilkossága előtt! Abban a szent percben elrohant Gogolákhoz. A férfi ajtót nyitott, Szögeske pedig valósággal rárontott:

Ezt miért nem mondta?!! Vagy azt hitte, nem tudom meg?! Azt hiszi, játszadozhat velem?! Azt hiszi, csak maga szenved?! Én tisztességes, független nő vagyok!!!

Gogolák elmosolyodott, és halkan mindössze annyit mondott:

Ezt nagyon remélem.

Istentelen csend lett, ilyent Szögeske még a Szekunál sem tapasztalt annak idején. Egy hosszú perc múlva Gogolák helyet mutatott, és elkezdett beszélni:

Szerelmes voltam belé, igen. Azért nem mondtam, mert nem találtam meg a megfelelő pillanatot. Bár már megtanulhattam volna, hogy nincsenek megfelelő pillanatok. Meg aztán azt sem sejthettem, hogy Ildikóhoz megy tőlem.

Honnan tudja…?

Éva elmesélte, hogy elvesztette a nekem írt levelet, Ildikó pedig egész életében a bohémet játszotta, és végig kofa volt. Utólag eljuttatta hozzám a levelet, a levéltitkot azonban nem tartotta tiszteletben.

De hát…

Nyugodjon meg, kérem. Elhiszem, hogy abban élt sokáig, hogy a színészek amolyan félistenek, ez azonban nem igaz. Vagy ha úgy jobban tetszik, félistenek csak a színpadon vagyunk. Még én is.

Hát ez már…

Sok mindent eladnék egy poénért, de azt, akit szeretek, semmiképpen.

Ez majd elválik!

Szögeske búcsú nélkül távozott. Teljesen összezavarodott. Érezte, ahogy a szerelem pillangói villódznak előtte, de félt is az érzéstől. Egyszer már megadatott csalódnia, tapasztalatnak éppen elég volt. A nyomozás mindenesetre kockázatmentesebb.

Arról viszont nem tehetett, hogy hitt a férfinak, és úgy érezte, nem az elfogultság miatt. „Mind megöljük, akit szeretünk” – jutott eszébe a Wilde-sor, itt ellenben nem az az eset állt fenn. A levelet természetesen megőrzi, most azonban a családot kell felkeresnie. Gyula úgyis régen nem utazott.

Hazaért, és ebédet főzött. Már útközben eldöntötte, hogy ma telefonálgatni fog. Mikor elkészült, felhívta Kovács Magdát, az egyik marosvásárhelyi matektanárnőt, akivel baráti viszonyba került a különféle továbbképzőkön, még 89 előtt, és azóta is találkoztak egyszer-kétszer. Magda megörült a hangjának, szeretettel hívta, azt mondta, a férje már régen kíváncsi Szögeskére. Kalló Éva családját nem ismerte, de jóban volt Vajnár Domokossal, az elismert színikritikussal és egyetemi tanárral, aki többször emlegette „szegény Kallóékat”. Magda hangja enyhén ironikussá vált, amikor Vajnárról beszélt, és Szögeske máris kíváncsi lett.

Vajnárról Szögeske is hallott, olvasta írásait, ha olykor eljutott hozzá az Új Élet. Nem látta a marosvásárhelyi színház előadásait, a cikkekből ellenben azt olvasta ki, hogy egyformák lehettek. Az keltette a kellemetlen érzést az olvasóban, hogy nem tudta eldönteni, vajon az előadások voltak egyformák csakugyan, vagy Vajnár stílusa ilyen se hús, se hal. És ha ez a kétség egyáltalán felmerült, abban a Vajnár stílusa is szerepet játszhatott.

Megegyeztek, hogy szerdán várják Szögeskét. Kedden elvitte Gyulát az autójavítóba (hálistennek semmi baja nem volt), alaposan lemosta, ajándékokat vásárolt, tett valami harapnivalót magának és egy palack ásványvizet.

Magdáék Marosvásárhely Kornisa nevű dombján laktak, egy eléggé félreeső helyen, egy blokk ötödik emeletén egy háromszobás lakásban. A férje csendes, ősz hajú kis emberke volt, mint egy pulikutya, úgy kísérte dinamikusabb feleségét. Okos tekintetében megértés és szelíd gúny csillant, Szögeske azonnali rokonszenvet érzett iránta.

Meglehetősen elfáradt. Nagyon ritkán vezetett, olykor hónapokig nem hozta elő Gyulát a garázsból. Régi Dacia volt, kellemesen szürke, tizenöt éve használta, és még semmi komolyat nem követtek el egymás ellen. Az út különben nem okozott gondot, a rettenetes utakat már megszokta, gyakorlottan kerülte a gödröket, és nem lett ideges, ha egyikbe-másikba belehuppant, Gyula pedig mindent kibírt. Egy aranyosgyéresi benzinkútnál félrehúzott, megette a szendvicseit, aztán folytatta az útját.

Magda aranygaluskát készített. Valósággal elomlott a szájában ez az édes, csodálatos eledel, melyet az édesanyja is annyiszor készített annak idején. Magda közben mindenfélét kérdezett, Feri (mint kiderült, így hívták) csak evett, figyelt és hallgatott.

Vajnár Domokossal másnap kellett találkozniuk, Magda már megbeszélte vele. Aznap már csak sétáltak egyet a környéken, találkoztak egy baráti házaspárral, a férfival Feri is hosszan társalgott, és kiderült, kellemes fekvésű, enyhén remegő tenorja van. Magda gyakran letorkollta, ez nem tetszett Szögeskének, bár az igaz, hogy a férfiakkal tudni kell bánni, mert mindegyikben ott lappang a vadászösztön. Hazatértek, aztán beszélgettek, és most már Feri vitte a szót: mindent tudott a színházról, és Szögeskének az volt az érzése, hogy sokkal mélyebben látja az összefüggéseket, mint a felesége. Szégyellte magát ezért a meglátásáért – mi lesz így a női szolidaritásból?! Szégyenében hirtelen felállt, fáradtságára hivatkozott, és aludni ment.

Másnap elindultak. Az út lefelé vitt, elég hosszan, mert a Teleki téka felé kanyarodtak, Szögeske rég nem látta. Csak az után jutottak a városközpontba. Átmentek egy átjárón, és az egyik utcába bekanyarodtak. Egy Emma nevű vendéglő állt ott. Bementek a kapun, és le néhány lépcsőn. Szögeske felszisszent: beverte a fejét.

Talán ezért, talán másért, mindenesetre Vajnár Domokos olyan benyomást keltett, hogy vakarózni lett volna kedve, és ha nem tartotta volna szem előtt a kötelességét, hát feláll és elmegy. A férfi szemében az a fény villant, amelyet Szögeske magánhasználatra „az elismerő lefektetésvágy szikrájának” nevezett. Holott már ő sem volt fiatal, legalább hatvannyolc lehetett. Lankadt bajuszát hetykének képzelte, borzas haját bizonyára bohém zuhatagnak, gyűrött ruháját Szilágyi Domokosra emlékeztető hacukának. Szögeske szigorúan leült vele szemben, Magda pedig az asztalfőre, bár inkább padnak nézett ki.

Úgy értettem, ismeri Kallóékat – kezdte Szögeske az obligát kedveskedések után.

Ó, hogyne, nagyon jól. Az édesapja sajnos már követte a lányát, Irénke azonban él még. Miért is érdekli a kedves tanárnőt?

Szögeske megborzongott.

Felkeresett Kalló Éva első férje, Kozma doktor – válaszolt hivatalosan. – Szerinte Évát bizonyos értelemben meggyilkolták.

Á, mindjárt láttam, hogy egy Miss Marpléval állok, illetve ülök szemben – humorizált Vajnár, de Szögeske lecsapott:

Mikor tudna elvinni hozzá?

Nos, hát… előbb meg kell beszélnem, ugye…

Valóban. Várom a hívását.

Csendben lépkedtek egymás mellett. Általában mindketten gyorsan jártak, a kínos jelenet azonban lelassította őket.

Nem rossz ember… – kezdte Magda, de Szögeske egyetlen pillantásával elnémította. Aki ennyire férfiatlan, az jó ember nem lehet.

Eszébe jutott, hogy azt meg sem kérdezte, mi van Kalló Éva húgával. Magda azonban mintha megérezte volna, mire kíváncsi, azt mondta:

Aztán megkérdezhetjük, mikor visz el Katihoz.

Szögeske hálásan pillantott rá. Értékelte, hogy Vajnár nevét meg sem említette.

Otthon Feri azzal fogadta őket, hogy Vajnár már telefonált, Kalló Irénhez másnap ötre kell menniük. A tanár célzott valamire, ezt Szögeske meg tudta állapítani a férfi tekintetéből. Ez a pillantás viszont nem volt szemrehányó vagy huncut. Mintha inkább azt mondta volna, „tudok róla, és nagyon is megértem önt”.

Különben is nagyra becsülte ezt a férfit. Egyetlen pillanatig sem erőszakoskodott, hogy ő is velük jönne akár az Emmába, akár Kallóékhoz. Megértette, hogy ő ebben a helyzetben persona non grata.

Szüksége volt valamilyen kikapcsolódásra. Ebéd után behúzódott a szobájába, és a tökéletes számokkal bíbelődött. A 33 550 336-ot osztotta el, majd az osztókat összeadta, és amikor kijött a 33 550 336, úgy örült, mintha nem tudta volna, hogy ez lesz a végeredmény. Elnyúlt az ágyon, és azon gondolkodott, mégiscsak a matematika az egyetlen, amelyben az ember minden körülmények között megbízhat, az soha nem csapja be. Örömében elaludt.

A délutáni beszélgetést követően az új operafilmet nézték meg. A Don Giovanni csodálatos volt, leginkább persze Polgár Lászlónak köszönhetően. Bármilyen jó volt Rodney Gilfry, és valóban jó volt, Leporellóval nem vehette fel a versenyt. Hiába, a magyarok mindenütt megállják a helyüket! Egy román énekesnő is játszott benne, de hát Zerlinát akárki el tudja énekelni.

Mozartot senki utol nem érheti. Kristálytiszta és szellemes, mint Bolyai. A történet pedig, mint mindig, mélységesen megbolygatta. Haragudott magára, hogy ennyire meg tud szeretni egy kétes alakot pusztán a zseniális zenének köszönhetően. Bármennyire is igyekezett, hogy ezúttal a Kormányzóval tartson, végül ismét Don Giovanni életéért remegett. Szégyentelen férfiak!

Az esti beszélgetés éppen jól enyhítette a Don Giovanni felkavaró hatását. Képeslapokat nézegettek: Feri nagy képeslapgyűjtő volt, már több könyve megjelent. Elegánsan, kulturáltan, levegősen beszélt róluk, bár olykor látszott az arcán, mennyire büszke egyik vagy másik szerzeményére, például arra, amelyik az aradi tizenhármat ábrázolja – a forradalom ötvenedik évfordulójára nyomták, és utánnyomása tilos volt. Magában mosolygott ezen az emberen, aki tökéletesen boldognak tűnt a feleségével és a képeslapjaival. Némileg irigyelte is, ha van önzetlen irigység a világon.

Másnap ötkor bekopogtak Kalló Irénhez. Vajnár a tegnapi kedéllyel várta őket a sarkon, és ez csak növelte Szögeske ellenszenvét: hogy valaki ennyire ne érzékelje a hangulatot! Néhány szerencsétlen vicc után végre Kalló Irén előtt álltak. Töpörödött, nagyorrú nénike tessékelte be őket, szólt a lányának, hogy készítsen kávét. Közben gyanakodva figyelt, látszott, hogy nem örül a látogatásnak, csak viselkedik, mint minden jólnevelt ember.

Szegény Évikém… – csiripelte. – Mindent megtettünk érte, igaz, Katikám? De hát ember tervez, Isten végez…

Kati arcán átsuhant valami, de fegyelmezetten leplezte. Szögeske most már megértette, miért nem kellett külön beszélni róluk: egy házban éltek. Az anya felfalta a nagyobbik lányát, a kisebbiket pedig most fogyasztja, immár három évtizede legalább.

Ez a gondolat természetesen igazságtalan, gondolta szégyenkezve. Éva rég Kolozsváron élt, ilyen távolból nem lehet felfalni senkit. És még ott van Darkó, és ki tudja, ki még: volt mi felfalja bőven.

Várjon közben idétlenkedett, ám szemlátomást sem az öregasszony, sem a lánya nem örült túlságosan annak, hogy itt van. Nemsokára kifogyott sületlen vicceiből, és valamilyen ürüggyel elbúcsúzott.

Úgy tudom, Darkó Jánossal nem éltek a legjobban.

Tudja, Évikém nagyon érzékeny lány volt. Már gyermekkorában, igaz, Katikám? Nem véletlenül lett színésznő belőle. Jó magyarnak neveltük szegény áldott férjemmel.

Kati arca most már sokkal merevebb volt, már semmit nem lehetett leolvasni róla. Az anyával azonban tisztába jött: a lánya haláláért a lányát tette felelőssé, senki mást. Ettől ugyan nem fog többet megtudni, mert azt a stratégiát választotta, hogy ha már nem kergetheti ki őket a házból, hát akkor nem mond semmit. Magdára pillantott.

Van néhány fényképük Éváról? – kérdezte. – Szeretném látni magánemberként, ha önök is beleegyeznek.

Az öregasszony megenyhült ilyen kifogástalan udvariasság láttán.

Katikám, kikeresed azt az albumot, tudod, hol van.

Az asszony kiment a szobából, Magda pedig elkezdett az öregasszony férjéről beszélni, aki tanára volt a Bolyaiban, nagyon szerette, senki nem tudott úgy oroszt tanítani, de hát úgy hallotta, a világháborúban orosz fogságba került, bizonyára ott tanult meg olyan kiválóan. Áradt a szó belőle, egyik emléket a másik után vetette be, Szögeske pedig át tudott menni a másik szobába, Kati után, aki éppen akkor jött kifelé. Összeütköztek, az albumból kihullott egy csomó fénykép, Szögeske szabadkozva segített, hogy összeszedjék. Az egyik fölött megremegett Katinak a keze.

Ez a halála évében készült. Látja, mindhárman rajta vagyunk. Akkor… akkor járt itt utoljára.

Jössz már, Katikám? – hallatszott a csiripelő hang, és az asszony újra magára öltötte azt az áthatolhatatlan álarcot, amely mindent elleplezett.

Ravaszabbnak kell lennünk – mondta Szögeske, amikor már hazafelé tartottak.

Azt mondta, szombaton szokott a piacra járni.

Másnap korán reggel a piacra sétáltak. Ezúttal Ferit is magukkal vitték, ne érezze túlságosan rosszul magát, amiért semmire sem használják. Most jó ürügy lehet. Bóklásztak az asztalok között, beszélgettek a portékájukat kihordó vidékiekkel, dicsérték a paprikát meg a paradicsomot, olykor vásároltak is valamit. Istenem, ezek a férfiak! – szólalt meg hirtelen Magda. – Semmi sem elég jó nekik! Szögeske felpillantott. Kalló Kati ott volt tőlük két asztalnyira, a vinettát mustrálgatta. Nemsokára véletlenül belébotlottak.

Nahát, milyen öröm! Elhoztam Jutkát is erre a piacra, hadd lássa, milyen, a férjemmel úgyis ide szoktunk járni olykor. Gyere, Ferikém, arrafelé egész jó krumplit láttam.

Úgy alakult, hogy kettesben maradtak. Szögeske dicsérni kezdte Kalló Éva alakításait. Hozzátette, mennyire sebezhetőnek látta mindig. De hát nem csoda… Ki tudja, mire vágyott, és mi adatott meg neki… Kati arca merev maradt, de látszott rajta, hogy szabadulna már. Talán az idegesség miatt árulta el magát.

A konokságot is szerelemnek nevezte.

Aztán feleszmélt, és sietve elbúcsúzott. Szögeske azonban belécsimpaszkodott:

Nézze, hallgasson meg. Nem térhetek vissza ahhoz az emberhez válasz nélkül. Higgye el, szerette a nővérét. Talán csak ő szerette.

Már régen volt. Már minden régen volt.

Többet nem lehetett kiszedni belőle. Szögeske nagyot nyelt. Így kell hát visszatérnie, dolgavégezetlenül.

Kedvetlenül sétáltak haza. Szögeskének étvágya sem volt, szomorúan turkált az ételben. Jó érzékkel a házaspár sem szólt semmit.

Annál jobban meglepődtek, amikor vasárnap fél tizenkettő körül beállított Kati. Csapzott volt, szeme a hajába lógott, lihegett.

Édesanyám a templomba ment, azt mondtam, nagyon fáj a fejem, elértem egy 23-ast. / Éva terhes lett, azért látogatott meg 76-ban. Gyötrődött, nem akarta a gyermeket, de el nem vétethette, tudják, a dekrét… / Azt hiszem, megnyugtatásért jött, de… látja, én nem mentem férjhez… / Édesapám már nagybeteg volt, édesanyám pedig… Édesanyám… / Rálegyintett. / Te kerested magadnak, fiam. Valami ilyesmit mondott. / Tudják, édesanyám azt sem akarta, hogy színésznő legyen. Azok mind kurvák, azt mondta. Tudta, hogy Éva nem rosszféle, de már… / Másnap sírva mentem a gyárba. / Édesanyám nem sírt. Az Éva… akkor se sírt… / Akkor se sírt.

Szögeske alig tudott megszólalni.

Köszönöm.

Kati legyintett, mintha elhessegetne valamit.

Segítenem kellett volna rajta, de hát… De hát… Sietek.

Mindhárman sokáig hallgattak. Szögeske azon gondolkodott, a rendeletet 1966 őszén vagy telén hozta-e Ceaușescu. Azontúl nem lehetett terhességmegszakítást végezni. 1976-ban tehát már rég nem. Az 1976 távolról sem tökéletes szám.

Az anyja nem bocsátotta meg, hogy férjhez ment.

Nem. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy kihez.

Otthon, már Kolozsváron, Kozma doktor is döbbenten hallgatott. Hosszú csendet követően szólalt meg:

Azóta sírok, hogy elhagyott.

Szögeske értette ezt a mondatot. De csak bólintott, mint aki tudomásul veszi.