Daytripper

Klisés lenne azt írni, hogy Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes, 2010-es képregénye az életről, és annak megértéséről, megbecsüléséről, komplexitásáról szól – pedig ez a helyzet. De már csak azért is problémás ez a megfogalmazás, mert a szerzők mindenféle olyan klisét távolról elkerülnek, amire ezekből a témákból asszociálni lehetne. A Daytripper nem egy könnyfacsaró melodráma, nem az élet misztériumának bombasztikus, önjelölt kalauza, és főleg nem valami Coelho-féle közhely- és giccsgyűjtemény. A Daytripper a 2000-es évek egyik legszebb képregénye – egyelőre maradjunk ennyiben.

A tíz rész mindegyike egy teljesen kerek, egyértelmű és egyenes sztorit mesél el – de a legvégén ezek összeállnak egy új, lenyűgöző egésszé. A főszereplő egy Brás de Oliva Domingos nevű férfi, aki Brazíliában él, és nekrológokat ír – méghozzá nagyszerűen, óriási empátiával, de azért ennél mégis többre vágyik. A Daytripper trükkje az, hogy mindegyik rész a más-más életkorában lévő Brás halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár értelmetlen gyilkosságról, akár valamiféle sorsszerű csapásról. A koncepció ellenére ez nem egy rejtély, ami kibogozásra vár. Moon és Bá (akik egyébként ikertestvérek) számára ez csak egy katartikusan megnyilvánuló írói eszköz a történet és a mondanivaló aláhúzására.

A képregény fantasztikusan ragad meg hétköznapi élethelyzeteket, egyszerű embereket és normál problémákat. Minden rész után egyre többet tudunk meg Brásról, arról, hogy milyen ember ő, hogy mi hajtja, hogy mik a vágyai, a hibái és a motivációi. Állandó halála, a lezártság illúzióját keltve, egyrészt minden epizódot kerek egésszé formál, másrészt kiszámíthatatlanságról és a fontos pillanatok megragadásának szükségességéről regél – elegánsan, stílusosan és megkapóan.

A teljes, kronológiailag megkavart sztori kirajzolja előttünk Brás életét: évtizedeken átívelő barátságát Jorge-val, kapcsolatát író apjával (az apaság a mű egyik legfontosabb, legtöbbet citált témája), ambícióját, hogy ő maga is regényíró legyen, és a házassághoz vezető párkapcsolatait, amik mindegyikétől egy kicsit több lesz. A jó megélése, a rosszal való szembenézés, a meghatározó momentumok és a család: a szituációk, a konfliktusok hétköznapiak, és ritkán látott spontaneitással, érzékenységgel, hitelességgel ábrázoltak. Olyanok, amilyenek a valóságban. Sosem érezni úgy, hogy valamiféle nagyotmondási szándékból vagy álságos dramaturgiai szükségszerűségből Moon és Bá kompromittálja a történet természetes folyásának koncepcióját.

Ezért fogod majd úgy érezni, hogy a Daytripper rólad szól. És a testvéredről. És a szerelmedről. És az apádról. És a barátodról. Mindnyájunkról, rólunk, emberekről.

A képi világ pedig nem marad el a forgatókönyvtől. Moon és Bá (akik az írói és a rajzolói teendőket is közösen végezték) vizualitása – Dave Stewart csodálatos színeivel – lehengerlő, és nem csak élettel és érzelmekkel, de döbbenetes részletekkel is teli. Minden helyszín, legyen az egy zsúfolt városi utca, egy kellemes lakás vagy egy kies pusztaság, aprólékosan kidolgozott, így fantasztikus hangulatot teremt, néha pedig (pl. a főszerelő otthonának bemutatásával) egyes karakterekre is plusz rétegeket von. A realizmus mellett azonban van a képekben egy nagy adag lazaság és könnyedség, vagy ha úgy tetszik stilizáltság is, amitől minden szebb és elegánsabb, nem utolsósorban pedig sokoldalúbb lesz.

Amikor valaki „felnőtt képregényről” beszél, azzal az adott művet általában a népszerű szuperhős-történtektől és a comic stripektől igyekszik megkülönböztetni. És nagyon sok ilyen képregény attól „felnőtt”, hogy szabadosan ábrázolja a szexet és az erőszakot. Legyen akkor a Daytripper nem csak felnőtt, hanem „érett képregény” is – olyasmi, mint a Blankets vagy az Ordinary Victories, vagyis ami szenzációhajhász megoldások nélkül, őszintén és mélyen mesél az emberről. Olyasmi, ami minden túlzás és kiegészítés nélkül besorolható a szépirodalom kategóriába.

És miután végigolvastad, egy nagyon erős és határozott érzés fog elönteni: örülni fogsz, hogy élsz.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=422]