Csősz Gergő balatoni származású szabad rádiós, slam költő, ködgazdász, hexameter-szelídítő.
kígyós-békás
már csak üvöltesz, meg sírsz ott, fura pózban előttem, rátekeredve a karfájára a széknek, a könyvek széthajigálva, miért tetted velem ezt?! – kiabálod egyre utánam a lépcsőházban, hajnali kettő, senki sehol, lent állok az utcán, várom a taxit, hét emeletnyi sötétség tátong bent a fejemben, elkezdett az eső cseperegni, szivárgok el én is innen. Lomha, nyüszítő fékpofa áll meg az úton, sárga, akár az irigység írisze, majd a hatalmas mentőangyalom orra alatt azt dörmögi éppen, mint én néhány perccel előbb, ellenben a téma most jobb első ajtaja csak: sikerült az egészet úgy elbaszni, esélytelen ügy, kár is feszegetni!
akamanah
attól még, hogy paranoid vagy, nem biztos, hogy nincs a nyomodban a démonod újra. néha elfeledkezel róla, ám ekkor felbukkan a látótér peremén, egy facebook-posztban, partyfotókon, pont ott és akkor, hova téged is annyira vártak, véletlen csak, motyogod, bár hallod körmeinek kopogását, ott szuszog egyre a lépcsők alatti homályban, szomszédnak rendszeres ordításaiban, vagy elbambulsz a pirosnál kicsit, gázt adnál, de eléd lép, ott áll, morzejelek közt, mögötted már kígyózik a sor, rükvercelni hová nincs, sem térben, sem időben. megszállottad elől meddig terveztél már-már megszállottan menekülni? nézz a szemébe, mondd neki meg, hogy többé már nem hiszel ebben a mondavilágban!
kanagawa
két órával később vette csak észre magán, hogy mennyire kész van. mintha lebénult volna az arca, homloka ráncai kérdő boltívben merevedtek meg, pont, mint a japán hullámok a kockanyomatra. talpától feje búbjáig bizsereg, kicsi tűkkel bökdösik egyre, pedig nincs senki se más a szobában. laptopjának a képernyője sötét, koszos, és azt tükrözi vissza, ahogy belezsibbadt otthon a székbe. jó, hogy nem csak a bal kar - nyugtatná le magát, megpróbálva a zúgást túlkiabálni fülében. megbillent az egyensúly, ez cunamit kelt, szeizmikus érzések közelítenek egyre a parthoz, s árasztják el az agy nyúlványait, így lesöpörve sokszáz év guanóját, restaurálva a sziklát. viszlát, fosszilitás, viszlát, unalom, szia élet, itt az esély, hát kezdjük elölről most az egészet! ámultan jön rá, hogy mindez az ő mosolyától; vad násztáncot lejt odalent a hasában a lepke, ebbe talán az egész univerzuma is beremeg majd.
