Borsi Bálint költő, műfordító, tanár, 1992-ben született Budapesten. Rákospalotán él, számos folyóiratban és antológiában publikál. A Móricz Zsigmond-ösztöndíjat első önálló kötete munkatervére kapta, mely 2024-ben jelent meg, Itt majd más lakik címmel.
csak, mint a nyárfahab
céltalan, csak, mint a nyárfahab,
hullámozva jár a szembogár,
egy-egy rezzenésre rátapad,
megpihenget, lassan exponál.
büféablakok felé mezítláb
bácsik futnak, ottmaradt a tárca,
kicsit szép a nyár, kicsit rezignált,
strandkorlát lepattogó zománca.
Beengedsz
1.
Erkélyen állok.
Január van.
Az ember reflektálgat, áttekintget.
Gégében, ujjbegyben, kapuzárban
már megint nemek meg már megintek.
Az utcán lent dacolva olvad épp el
egy lassú felfogású hórakás,
mint meglódult szövegben formakényszer,
mint forró fejben hideg jótanács.
Nézem, amit ismerek.
A nap alja a háztetőket éri.
A lépcsőházban huhog egy kisgyerek,
a negyediken megrémül
egy férfi.
Macskaszempár villan, mintha vakuzna,
a felső szomszéd áll, futárra vár,
dér ül kukákra, autókra, kapukra,
telefonál, nyomkod, utánajár.
Egy kirakat az utca lent.
Belerendeződtünk szépen, precizen.
Tudom, melyik nesz mit jelent,
mikor a szemetet leviszem,
hogy a nap a kukák közt, a kapunál
még megáll, nejlonzsákja dugig van,
öt óra harminc perc, január.
Félhomály egy bezárt butikban.
2.
Az arc ilyenkor túlírt, ronda szócikk.
Pózok, kényszerek, ócska trükkök.
Az év kezdődik, az ember folytatódik,
bámulom a tócsatükröt.
Fénycsík villog rajta, mintha kurzor,
utcalámpa zümmög, ébredez,
mint akit kelni vekker hangja unszol,
egyre inkább vagyok tényleg ez.
Ismerkedem a lényegemmel.
Lassan leolvad minden jelmezem,
ha hívsz, a telefont egyre inkább én veszem fel,
és egyre inkább felveszem.
Sofőr dudál. Nagyot fékez. Rászól
egy srácra, míg az úton átszalad,
rám csukod az erkélyajtót. Fázol.
Fogalmazódom általad.
3.
Rendet csinálsz.
Próbálom szokni.
Ritmust kap a laptopon a nyomkodás,
csendélet lesz a sarokban a zokni,
az asztalláb, ha belerúgok, csontkovács.
Mindennek helye lesz és dolga.
Lassan rendszerbe idomul
a lepedőre hulló morzsa,
és a kávé, ha kiborul.
Dolgozol.
Halkan, mint a vasaló az ingen.
Szelídül bennem a sok engedetlen
gyűrődés, ránc. Pályára áll minden,
és megnyugszik a rendszeredben.
4.
Hat óra.
Az árnyékok a falakra
mintha hallgatódzni, rásimulnak,
egy úr a zsebeiben matatva
tüzet keres egy másik úrnak.
Minden csupa türelem.
A szél zacskókat ereget,
redőnyök csúszkálnak egy-egy üvegen,
mint a fagyott tócsákon
a gyerekek.
Lassan kiürül a flaszter.
Bent lámpát kapcsolsz, a papucsod keresed,
közben teregetsz, vizet raksz fel,
felveszel valamit, ami leesett.
Látom az erkélyekről felszálló karikákat,
hallom, hogy a villamos csenget,
a gondolatok lassulnak.
Feléd gravitálnak.
Megágyazol bennem a csendnek.
5.
Elmúlt hat óra.
Az árnyékok nyúlnak,
mint a szívverések közt a hézagok,
az este ráérősen pakolja,
amit a nappal széthagyott.
Táp zörög. Macska fut.
Erkélyen állok. Kilégzek.
Még látom a padokat, a vaskaput,
a lábnyomok közt mintha a tiédet.
Alakokat, formákat.
A játszótérből egy-egy körvonalnyit,
pár fényszórót, szemben a sorházat,
a konvektor mögöttem fölmorajlik.
Tévék kapcsolódnak.
Január.
Minden adón ez az egy hír van.
A jég a kukákon, a kapunál
a lámpafényben megcsillan.
Az utca butik, ha felmossák.
A szobában ülsz. Mindjárt meleg lesz.
A lehelet száll, mint a nejlonzsák.
Fázom. Kopogok.
Beengedsz.
(Mellékdal)
Elmentél, és most tesz-veszel,
Kisállatboltba, aldiba.
Mehettünk volna ketten el,
de itt maradtam. Nagy hiba.
Az otthon persze marasztal,
de tévedésből, gondolom,
te vitted sajnos magaddal
a házunkból az otthonom.
