Tiszatájonline | 2015. február 20.

Borbáth Péter: Sündör és Niru

– Nekem tovább kell mennem – kezdett pakolászni vacsora után Niru –, meg kell találnom Sündört.
– De nem tudod, merre menj – vakarászta a fejét Bocskoján. – Átviszlek Zazilhoz, tudod, ő egy feltaláló, neki mindig, mindenre van ötlete. – Azt mondjuk nem említette Bocskoján, hogy Zazil az ötleteit általában megtartja magának, és hogy olyan mogorva, mint két lópokróc […]

KILENCEDIK RÉSZ

Kérdezzük meg Zazilt!

Mivel nem tudják, merre kell menniük, átmennek Zazilhoz, a feltalálóhoz

– Nekem tovább kell mennem – kezdett pakolászni vacsora után Niru –, meg kell találnom Sündört.

– De nem tudod, merre menj – vakarászta a fejét Bocskoján. – Átviszlek Zazilhoz, tudod, ő egy feltaláló, neki mindig, mindenre van ötlete. – Azt mondjuk nem említette Bocskoján, hogy Zazil az ötleteit általában megtartja magának, és hogy olyan mogorva, mint két lópokróc.

Zazil kőbunkere tökéletesen volt álcázva: műmohával, műfenyőkkel volt beborítva, hogy soha senki se találjon rá. Bocskoján odaállt egy műmohával befuttatott kőkúp elé, nagyot dobbantott a lábával. A kőkúp rögtön felpattant, és Zazil kicsire aszott arca bukkant elő.

– Mi az, mit akartok? – súgta hangosan.

Bocskoján egészen összezavarodott, ahogy Zazil apró, éles szemébe nézett:

– Egy őőő…, egy villámcsapdát, vagyis egy fénysündört egy… egy… egy… Sündörcsapdát keresünk…

– Kifogyott, elfogyott, nincs raktáron! – tűnt el a lecsapódó tető alatt Zazil.

– Most próbáld te – tolta előre Nirut Bocskoján.

– De én… – motyogott, aztán dobbantott egyet.

– Mi az, ki az, te meg ki vagy? – pattant fel a kőkúp alól Zazil.

– Niru vagyok. Eltűnt a barátom, Sündör, fényekre vadászott, villámcsapdát épített, és most nem találom.

– Add föl, menj haza, ne keresd! Aki villámra vadászik, nem él sokáig! – és megint eltűnt a tető alatt.

Bocskojánt erre elfutotta a méreg, feltépte a kőkúpot, és Zazil után mászott.

– Segítened kell, Zazil! – kiabált. – Zazil! Várjál meg, hé! – visszhangzott Bocskoján hangja. – Zazil!

Bocskoján alig fért át a nyíláson, a folyosó is elég szűk volt neki, préselődve, nagyokat szusszanva nyomult előre.

– Hogy az a…! – morgott.

A folyosó végén rézszín fény derengett, végre odaértek, jókora terem volt. Zazil egy terepasztal mellett elmélyülten vizsgált egy üveg alatt motozó mágnesbogarat. Amikor Bocskoján megragadta Zazil vállát, aki úgy nézett rá, mintha akkor látta volna először.

– Mi az, mit akarsz?

– Zazil, meg kell találnunk Sündört.

Zazilnak a létező minden bajra volt valami gépezete.

Ott volt például a köldökkoszkiszedő: a páciens beül egy alaposan kipárnázott székbe, egy vékony kis fémkar széthúzza hasán a ruhát, majd egy másik fémkarra szerelt karolópók benyúl a köldökbe, és akár a legmakacsabb koszgöböt is eltávolítja onnan. Zazil és a karolópók boldogan vigyorogtak össze ilyenkor.

Vagy ott volt a szagtartósító bevonat: Zazil környezetében sok baj származott abból, hogy egyes lényeknek egy kiadós fürdő vagy zápor után hirtelen elillant a jellegzetes szaguk. Például a kistermetű, halovány göcsejek látása szinte elhanyagolható, csak és kizárólag szag alapján ismerik meg egymást. Korábban egy gyors nyári zápor után az ázott göcsejek tanácstalanul ténferegtek egymás között, a göcsejgyerekek nem ismerték meg a szüleiket, a férjek nem találták meg a feleségüket, egy-egy ilyen zivatar után újra kellett rendezni a családi viszonyokat. Ám Zazil feltalált egy olyan kencét, amivel a szag tartós marad, nem mosta le semmiféle fürdő, semmifajta eső.

TIZEDIK RÉSZ

Zazil bunkerében

Zazil fénytérképe alapján rájönnek, merre lehet Sündör

Zazil mogorva volt, legszívesebben a találmányaival töltött minden időt, most mégis megsajnálta Nirut.

– Kérem szépen – ropogtatta meg ujjait –, kit is, mit is keresünk?

– Egy fényvadászt, Sündörnek hívják. Most úgy tűnik, villámra vadászik, és eltűnt, és már több napja nem találom – hadarta Niru.

– Na, akkor – tette fel hajszálvékony szemüvegét Zazil –, megnézzük, mit tehetünk.

Niru elővette a Villámcsapda-füzetet.

– Ezt…, ezt találtam nála.

– Villámcsapda, hogy aztán agyoncsapja szerencsétlent – lapozott bele gyanakodva Zazil. – Egy villámcsapda – hümmögött, egész belemerült, egyre izgatottabb lett, olvasott, mint a meszes. – Hát ez, hát ez! – kiáltott fel időnként, miközben az ábrákat, levezetéseket olvasta. – Mindenre gondolt, hát ez zseniális! Nagy ember ez a te barátod! – szorongatta meg Niru karját Zazil –, micsoda elme!

Zazil odalépett a terem egyik falába épített fénytérképhez, ami a körzet összes fényjelenségét összegyűjtötte. A fények mozgását a hőérzékelő és a fényerőmérő alapján szinte percre pontosan nyomon lehetett rajta követni. Alapos tanulmányozás után a nagy testű, alkonyi fények vonulási útjától a hajnali kisfények fészkelési zónájáig mindent le lehetett olvasni róla.

– És milyen fényekre szokott vadászni ez a Sündör? – kérdezte Zazil, miközben összeszűkült szemmel vizsgálta a térképen mozgó jeleket.

– Hát mindenfélére. Alkonyi, hajnali fényekre. Meg a napra. Igen, a napot akartuk egyszer hálóval levadászni!

– A napot? Minek az neki? Az bizony a villámnál is veszélyesebb!

Niru tanácstalanul állta Zazil szúrós tekintetét.

A térképen közben folyamatosan változott a fények helyzete. A Tupa-hegy hágójában fölsejlett, majd kihunyt egy testesebb fénypászma. Zazil jegyzetelt, Bocskoján meg kíváncsian téblábolt a találmányok között.

– Iiigen – követte ujjával Zazil egy kisebb csapat menekülő fénypetty útját: egyszerre két-három petty is elsötétült. – Ez itt fényvadászat lesz, már csak azt kéne megtudni, hogy…

– Jáááááj – bődült Bocskoján –, szedd ezt le rólam, Zazil!

Mert Bocskoján közben véletlenül bekapcsolt egy gépet, ami Zazil korai munkái közé tartozott: egy kezdetleges masszírozó fejgerebent. A két masszírozókar satuként szorította össze Bocskojánt, miközben a gereben határozott, erős mozdulatokkal kapott bele Bocskoján sűrű bozóthajába. Zazil nagyokat ciccegve lépett oda és kikapcsolta a gépet.

– Na, működik ez még – simogatta meg büszkén a masszírozó fejgerebent, Bocskoján pedig bosszúsan rendezgette ruháját.

– Már csak azt kell megtudni, hogy innen merre mozdult tovább ez a fényvadász barátod.

A fénytérképen ekkor hirtelen elhalványult a Kánon-hegy nyugati oldala, egyre hunytak ki a fények.

– Nagyon gyors – mondta Zazil –, rettentő gyors!

A nyomok a Villámzónába vezettek.

Kép: Paulovkin Boglárka

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru