tiszatáj | 2013. november 24.

Borbáth Péter: Fényvadászat, zajgyűjtés

   
 
 
 
 
 
 
Niru és Sündör szomszédok voltak, apró erdei házakban éltek. Az erdő szélén, nem messze az otthonuktól magas drótkerítés húzódott. A drótkerítés nyílásain át spirál alakba merevedő fémforgácsok törtek elő, és összefonódtak az élénkzöld erdei fűszálakkal […]

Niru és Sündör szomszédok voltak, apró erdei házakban éltek. Az erdő szélén, nem messze az otthonuktól magas drótkerítés húzódott. A drótkerítés nyílásain át spirál alakba merevedő fémforgácsok törtek elő, és összefonódtak az élénkzöld erdei fűszálakkal. Egy délután bábavargánya szikkadt kalapját hajigálták egymásnak, Nirunak nagyon erős volt a fonákja, Sündör meg folyton cifrázta, hol hátrafelé, csukott szemmel dobta a gombakorongot, hol fáról pattintós hajításokkal mozgatta meg Nirut. Ám egy alkalommal olyan erősen pördítette meg a bábavargányát, hogy a gombakorong átröppent a kerítés fölött, és valahol a susnyás mélyén landolt. Átmászni  egyiküknek sem akaródzott, elindultak hát a kerítés mentén, és nemsokára mély gödröt találtak  alatta. Ahogy átkúsztak, hirtelen ismeretlen, tágas birodalomban találták magukat.

Felmásztak a kerítés mögött emelkedő sárgafém-dombra, ahonnan végtelennek tűnő tájakra láttak rá. A sárgás fémdomborzatokon túl tekervényes acélhuzalmezők, a déli lankás paladombokon penészvirágrétek terültek el, elszíneződött cseréphalmok között apró tavak csillantak. Mikor a felhőket szétfújta a szél,  elláttak egészen a távoli vashegyekig, a hegység nyugati oldalán lezúduló patakig. Sündör elnevezte a tájat a Csillanó Fém Birodalmának.

Attól kezdve minden nap átkúsztak a drótkerítés alatt, kóboroltak a Csillanó Fém Birodalmában, a paladomb mélyén hosszan elnyúló járatokban mászkáltak, a vashegy gyomrában hatalmas, öblös termeket találtak. Niru nagyon szeretett kódorogni, bambulni, néha eltévedni.  Sündör mindent gondosan megtervezett, térképeket rajzolt, bejelölte az ösvényeket, titkos barlangokat, járatokat, dombokat, megtervezte a következő utat, számításokat végzett.

Sündört lenyűgözték a fények, kiskora óta fényekre vadászott. Eleinte a patak felszínén hancúrozó apró csillanásokat fogta össze sűrű szövésű snecihálóval, később hosszú fénynyalábokat cserkészett be alkonyatkor. Aztán vágyakozni kezdett a reggeli nap fényére.

Hajnal előtt indultak fénylesre, amikor még olyan sötét volt a táj, hogy Niru csak Sündör szagát követve tudta, merre kell mennie. Sündör egy egészen apró mécsest kötött a homlokára, alig világított a pici láng, Niru lépten-nyomon beleakadt a vasdombból kiálló rézcsövekbe, de meg se mukkant, szuszogva mászott tovább.

A vasdomb tetején összehordott szemétből tákolt kis torony emelkedett, szűk nyíláson keresztül kellett magukat bepréselni a toronyba.

– Vizsgálószék – súgta jelentőségteljesen Sündör, ahogy a fémszemétsámlira mutatott. Beült a fővizsgálói székbe, Niru lezöttyent a kis sámlira.

Sziszegve tapogatta talpát, álmosan pislogott, Sündör pakolt, helyezkedett, a homlokára kötött lángposzadék végre elemében érezhette magát a torony fémes falai között. Tükröződött, illegette magát egy-egy simára csiszolt alumíniumlap előtt. Úgy kellett betuszkolniuk egy pléhpohárba, ahonnan már csak néha derengett fel a narancsfény.

Niru elbóbiskolt a sötétben, feje neki-nekikoccant egy rozsdás kuglófformának. Sündör azonban egy percre sem vette le szemét a távolban emelkedő hulladékhegyekről: már a derengés is egészen lázba hozta, az égbolt vörhenyes színe. Aztán mikor a hegyhajlatban áttört az első éles fénysugár és végigbotladozott a roncsautók hepehupáin, Sündör úgy nézett vissza, mintha az egészet ő találta volna ki.

Mindent felírt a fényekről, szigorúan magyarázta Nirunak, melyik fényt miként kell hívni, mit kell megvizsgálni rajta. Ilyeneket írt fel magának:

reggelfény – mindent beterít, mint egy hatalmas lepedő – kérdés: hogy lehet összehajtogatni? – feladat: megkeresni az összehajtogatott reggelfényt, amikor éjszaka van

csigafény – nyálkafény, összemázgálja a vasat – kérdés: a csigában benne is ott van? – feladat: szétszedni egy csigát, megnézni, hogy honnan jön ki belőle a nyálkafény 

sparherdfény – az olyan fény, ami a sparherdből mászik elő – kérdés: miért nem szabad bemászni oda? – feladat: Nirut beküldeni, hogy megnézze a sparherdfényt közelebbről, mert engem nem engednek  

Niru az egyik fényvadászaton újra elbóbiskolt, elnehezült feje lekoccolta a kuglófformát, a koccanás zajára felriadt. Már épp visszaszunnyadt volna, amikor észrevett valamit a vizsgálószék alatt, kicsiny, furcsa lény ficánkolt ott. Bizonytalanul nézte, hátha valami új fényfajta, amiről meg kell kérdezni Sündört, aki azonban megfeszült testtel leste a távoli hulladékhegyeket. Szólni se mert hozzá.

Niru kinyújtotta a tenyerét, az apró lény befészkelte magát a szurtos kezébe, akkor jött rá, hogy ez itt egy kis zajgyerek, az előbbi koccanás zaja, büszkén nézte a markában szuszogó koccanást. Olyan izgatott volt, hogy csak ímmel-ámmal ülte végig a fényvadászatot, alig tudott figyelni Sündör lelkes szóáradatára, titkon bele-belelesett a tenyerébe.

Ahogy Niru hazaért, a ház mellett apró vackot ásott a kis zajgyereknek, dróthálóval fedte le a vacok bejáratát. Ez a koccanás volt az első a zajgyűjteményben, innentől kezdve gyűjtőedényekkel felszerelkezve kísérte el Sündört a fényvadászatokra.

Amikor az idő hirtelen melegre változott, halk pendüléseket gyűjtött. Dermedt, téli délutánokon, mikor csendes pihenőre vonultak a nagy testű zajok, csipesszel gyűjtötte össze a rozsda lassú, alig hallható marásának hangját.

Kis táblákat helyezett az odúk elé, hogy ne keverje össze a zajgyűjtemény tagjait. A táblákon a feliratok: csusszanás, darapergés, esőkoppanás, szikrapattanás, pittyegés, zördülés, rozsdamarás, szörtyögés. Reggelente szabadon engedte a zajokat, hogy sétáljanak kicsit a ház körül.

A zajok alapvetően békés jószágok, de néha összekülönböznek. A darapergés jól érezte magát az odújában, de a fogság egy idő múlva ingerlékennyé tette. A reggeli séták során csak úgy pergett jobbra, pergett balra, kimutatta a többi zajnak a foga fehérjét. Nirunak úgy kellett rendet teremtenie, amikor egy reggel a darapergés akkorát taszajtott az egyik kistermetű pittyegésen, hogy az majdnem leszédült a ház melletti lankás területről.

Sündör a kerítésre támaszkodva nézte őket – nem lesz ez így jó, Niru, nem odú kell ezeknek, hanem ketrec, doboz! Ő fémdobozban tartotta a becserkészett fényeket,  sosem nyitotta ki a dobozokat, hiszen a fények azon nyomban elillantak volna. Az udvar végében hatalmas acélkonténer magasodott, szinte kinyomta a kerítésléceket. Sündör abba a konténerbe akarta befogni a felkelő napot.

– Ki kell ismerni a szokásait – súgta Niru fülébe – mikor ébred, mit eszik, mikor eszik, mikor megy pisilni – miközben beszélt, fél szemmel folyton az eget pásztázta – és akkor kell lecsapni rá, amikor elfordul, amikor egy pillanatra nem figyel.

A vizsgálószék folyamatosan fejlődött, Sündör hosszú fémcsöveket irányított az égre, a csövekbe kormozott üveglapkákat vágott, azon keresztül figyelte a nap útját, aprólékosan lerajzolta a foglyul ejtés menetét. Aztán hetekre eltűnt, amikor újra előkerült, hatalmas fémhuzalhálót vonszolt maga után.

– A Tupa-hegynél csapunk le rá – mutatott a tervrajzra – ott a legálmosabb, akkor kell elkapni, amikor még rózsaszín. Készülődj, Niru, készülődj. Három nap alatt érünk oda, sötétben ébredünk, mögé lopódzunk, én ráhajítom a hálót, te meg lefogod a másik végét, alaposan megmarkolod, aztán hazavonszoljuk!

A készülődésből kivette a részét a zajcsapat is. A csusszanás komótosan szelte a kenyereket, a kössöntyűkencét két kis termetű pittyenésre bízták, akik nagy viháncolás közepette több kencét kentek a környező levelekre, mint a kenyérre. A szörtyögés meg a szikrapattanás együttes erővel töltötték a kulacsokat, a hálózsákokat a duzzogó darapergés hajtogatta olyan kicsire, hogy beférjen Niru hátizsákjába.

Az indulás pillanatában Niru még mindig a zajodúk körül matatott. Sündör a felgöngyölt háló súlya alatt egész meggörnyedt, mégis olyan tempót diktált, hogy alig lehetett követni. Nappal vándoroltak, éjszakára bevackolták magukat a vasdombok mélyén meghúzódó járatokba. A Tupa-hegy hajlatába három nappal később, az éjszaka kellős közepén másztak fel, az egyre erősödő szél távoli fémek szagát hordta feléjük. Sündör kiteregette a hálót, megbújtak egy érces kitüremkedés mögött és lélegzetvisszafojtva várták, hogy felbukkanjon a nap.

Niru kezéből ki-kicsúszott a háló, meregette a szemét, el ne aludjon. A derengés észrevétlenül érkezett, Sündör szíve a torkában dobogott, szinte hallotta a nap szuszogását a kitüremkedés mögött. A távoli sárgafémdomb egyre fényesebb lett, de a nap még mindig nem akart előbukkanni a Tupa-hegy mögül. A fényesség erősödött, szájuk összetapadt az izgalomtól, aprókat araszolva közelítettek a kitüremkedés széléhez, mekkora lehet? – vetődött fel Sündörben – lehet, hogy nem is elég hozzá a fémháló. A fény tovább erősödött, most már biztos itt van a közelben, a hálót remegő kézzel hajította a fényesség irányába, megragadták a két végét, és húzták, ahogy csak tudták, de tapodtat se mozdultak. A háló egy sziklába akadt. És akkor messze, nagyon messze a lapályos fölött meglátták a nap pengevékony sarlóját.

Sündör egészen összeszottyadt a szomorúságtól, úgy ült ott a hegygerincen a ragyogó fémcsúcsok között, mint egy aszott körte. Niru csak téblábolt körülötte. Aztán hazaindultak, Sündör egy szót se szólt, vonszolta magát a dombokon át.

Ahogy hazaértek, Sündör lezöttyent a fémdobozok közé, szurtos kezével még mindig a hálót markolta, úgy meredt maga elé.

Most mintha moccant volna valami, Niru megdörgölte a szemét, közelebb lépett, és igen, megint, a háló több helyen felpuporodott.

– Gyere, gyere csak! – vonszolta magával Sündört. A hálóban egészen kicsi, gömbformájú lények fénylettek, ezernyi apró tüskelábukkal próbáltak kievickélni a szemek közül – Napállatkák – suttogta döbbenten Sündör – napállatkákat fogtunk!

Ragyogó arccal nézték a vashegyek fölött vöröslő napkorongot.

(Részlet a Csimota Kiadónál megjelenő kötetből)

Remsey Dávid képe Borbáth Péter meséjéhez