tiszatáj | 2014. február 10.

Borbáth Péter: Bonszáj

Vasárnap késő délután, a soron már csak mi voltunk nyitva. Az üzlet előtt cigiztem, amikor Fehér odalépett.

Fehérnek nagyon magas robothangja volt.

– Te szereted a virágot?

– Mi a? Ja, jó napot! – próbáltam tovább cigizni.

– A virágot szereted? – lépett közelebb Fehér.

– Persze. – Fehérnek felfelé szélesedő homloka volt.

– Az öcsém. Tegnapmekhalt.

– Hm?

– Mekhalt az öcsém. Maradt utána két üvegház. Két teljes üvegház növény.

– Sajnálom.

– Nézd ezt. – koszos szatyorban két növényt mutatott. – Nézd.

– Igen, nagyon szép. Nagyon szépek.

– Ez egy száztízéves bonszáj.

– Aha.

– Az öcsémé volt. Még van neki legalább nyolcvan ilyen.

Mentem volna vissza, bent szólt a telefon, de Fehér nem tántorított.

– Ez egy Betula pendula. – tolta még közelebb a szatyrot. – Egy bonszáj.

– Figyelj, most mennem kell.

– Jövő héten bejövök hozzád.

– Jó, inkább ne.

– Holnap kirándulni megyek, de jövő héten újra eljövök hozzád.

Két nap múlva Fehér ott állt a pultnál. Csuklóján friss, fehér géz.

– Megígértem, hogy visszajövök.

– Igen.

– Tudod mit hoztam neked? Egy ileksz szerrátát. Egy korall magyalt.

A pultra tette.

– Nagyon szép.

– A tiéd.

– Figyelj, nekem ez nem kell, köszönöm, de nem.

– Az öcsémtől van. Tegnap mekhalt a kiránduláson. Leesett a Rám-szakadékban. Lelöktem.

– Mi van?

– Két üvegház maradt utána. Két teljes üvegház. Én most szétosztom, ami maradt.

A magas robothang betöltötte az üzletet.

– Az öcsém is azt szerette volna. Hogy hozzád kerüljön ez a százhuszonöt éves bonszáj. Te alkalmas vagy. Te alkalmas vagy rá.

– Nem, tényleg, kösz, de nem, légy szíves vidd el, nekem nem.

– Holnap Berlinbe repülök. Egy hét múlva visszajövök. Mikor vagy? Levitől már elkértem a beosztást, úgyis tudom, mikor vagy.

– Nem, figyelj, ne gyere, nem leszek. Ezt meg vidd el, jó?

Fehér szemérmesen mosolygott, visszarakta a szatyorba az ilex serratat. Este zártam, másnap reggel újra én nyitottam, három bonszáj állt a pulton. Fehér a vécé felől közeledett.

– Gondoltam, megleplek.

– Mi van? Húzzál kifelé innen. Hogy jutottál be?

– Holnap sajnos el kell menjek, három bonszájt küld neked a bonszájkutató elnöke, aki az öcsém. Az öcsém.

– Figyelj ide! Menj innen, vidd ezeket a bonszájokat, és ne gyere vissza ide. Értesz?

– A jövő héten kapsz tőlem egy levelet.

– Ne küldj levelet, menj innen.

– A bonszájkutató elnökétől. Szervusz.

Egy hét telt el, Fehér nem jött, levél sem érkezett, vasárnap kora este volt, az üzletsoron már csak mi voltunk nyitva. Záráskor a kasszában lila borítékot találtam.

– Basszameg. – nyitottam fel a levelet.

Te szeretnél lenni a bonszájkutató elnökének barátja Fel tudnál nevelni egy százhúsz éves vagy annál idősebb bonszájt Te lennél az öcsém barátja Az öcsém mindjárt meg fog halni Az öcsém ötéves Az öcsém agyrákban fog meghalni agysztrókban agyvérzésben fog meghalni az öcsém Lennél a barátja

A pulton ott állt egy bonszáj, alatta pici, rózsaszín boríték: Így gondozd az Acer Palmatumot.

A leveleket borítékostul, Acer Palmatumostul hátra vittem a kuka mellé. Ahogy visszaértem, Fehér már a pultnál könyökölt nagyon zord arccal.

– Eljöttem.

– Menj el. – az idegességtől elvékonyodott a hangom.

– Olvastad a levelemet?

– Igen.

– És megértetted a kérdéseket?

– Figyelj, húzz el innen. Húzz el. – markoltam meg egy biciklilakatot.

– És lennél az öcsém barátja?

Hirtelen nagyon nagy lett a csend az üzletben.

– A választ a szemeden látom. Nem kell mondanod.

Elindult az ajtó felé.

– Vannak egyébként hatékonyabb eszközeim is, tudod? Hallottál például az átokról?

Mosolygott. Nagyokat szuszogva kapaszkodtam a lakatba. Az ajtóban még mormogott valamit, aztán kilépett.

Nem jött többször.