tiszatáj | 2021. november 27.

Boldizsár

BODA MAGDOLNA

Baromira rosszat álmodtam. A tánti élettelenül feküdt egy keskeny ágyon vagy asztalon, feje felpárnázva jobb kezem felől, bő, ráncos szoknyája lelógott, és kilátszott fehér alsószoknyájának bordürcsipkéje. Néztem a tántit. Halott volt. Halottabb már nem is lehetne. Egy pap szorgoskodott körülötte; én pedig kezemben evőkanállal és egy apró bádogtányérral, benne krumplistarhonyával igyekeztem a tántit megetetni, de a pap a kezével nemet intett. Az evőkanállal a kezemben elrohantam, és egy kávéskanállal jöttem vissza, hátha a tánti már nem bír a nagy kanállal enni.

Felébredtem. 

Ekkora hülyeséget már rég nem álmodtam.

Kimentem a konyhába, ittam egy pohár spájzhideg szódát és visszafeküdtem.

Ezután Boldizsárral találkoztam. Boldizsárnak egy kis műhelye vagy boltja vagy nemtudommicsodája volt, homályos, szürke utcában egy homályos, szürke lyuk. Ablaka olyan piszkos volt, hogy nem lehetett belátni, mert a hamuszürke függöny legalább fél méter távolságra esett az ablaküvegtől. (Álmomban még téglából volt a ház.) Ez a vastag fal távol tartotta Boldizsárt a világtól. Írni ugyan nem tudott az öreg, de beszélni annál inkább, ráadásul azt gondolta, hogy urakat utánzó beszéde egyenesen művelt emberré tette, és erre fenemód büszke is volt. Meg kell hagyni, hogy a nyelvtani elméleteket, szabályokat igen jól ismerte. Kijavította a süksükölőket, de néha maga is elpöttyentett egyet-egyet – leginkábbis, ha egymaga volt –, és még így egymagában is elszégyellte magát. Ismerte a tagolást is. Ezért történhetett, hogy úgy diktálta le a szomszéd Palinak, hogy „összetűzést vessző széccsavarozást vállalok”. Az meg gondolkodás nélkül így is írta le. Nem kételkedett, hiszen Boldizsár tudja, mit akar. Mindig is tudta.

Fogalmam se volt, miféle dolgokkal foglalkozott Boldizsár, de az ablakba akasztott táblától röhögő görcsöt kaptam, és nem is tudom, melyik volt a vicces, az-e, hogy összetűzést vállal, vagy hogy széccsavarozást. 

Most nem a történet bizarrsága ébresztett fel, hanem az, hogy nevethetnékem támadt. Még sosem ébredtem arra, hogy nevetnem kell, csak arra, hogy ébrednem kell, de betudtam e fura malőrt az előző este bevett Xanaxnak. Ez a kellemes pirula segít azóta, mióta Árpád lelépett. Gyakorlatilag egyetlen kérdés mocorgott bennem reggeltől a Xanaxig, mint egy véget nem érő refrén, melyhez már régóta nem tartozott nóta, a kérdés pedig csak annyi volt: miért?

Nem értettem, hogy mit talált bennem, amit nem kellett volna, és mit nem, amit pedig keresett. Tudtam, ha erre a kérdésre a simára borotvált pázsitfűben sem lelek választ, akkor ezt is beírhatom a meg nem válaszolt kérdések gyűjteményébe. Ha még egyáltalán belefér. 

Rádöbbentem, hogy Boldizsárral és a tántival könnyebb kezdeni a napot, mint érthetetlenül véget ért szerelmekkel, amelyek az érintés halovány, de mély intenzitású édes élményével zavarják meg az önsanyargatás vicsorgó emlékképeit. Összetűzést vállalok. Csak összetűzést. Magammal. Erről szól ez az egész, az egész lényemet betöltő pro és kontra. Egy non-stop dialóg. Az eszem és a szívem között. Boldizsár széccsavaroz részeimre, és akkor így nézek ki: lábak széccsavarozva, terpeszben, befogadásra készen. Karok széccsavarozva, mintha ölelnének. (Az ujjak között kávéskanál. A kávéskanálban krumplistarhonya.) A szív széccsavarozva egy bársonnyal bélelt ékszeres dobozban (vagy virágos bonbonosban), rátekerve a kis és nagy vérkör piros-kék huzalai. A fej széccsavarozva: mosolyog, és ha a koponyát felnyitjuk, tele „nem baj, hogy nincs Árpád”, „jobb is így” gondolatkupacokkal. Meg Xanaxszal. Az asztalon a bonbonos doboz melletti vázában tulipánok. Voltak. Vörös szirmuk körbepárnázza a vázát. A virágok szárai a semmibe döfnek, mint békeidőben a lándzsák. Nem Árpádtól kaptam.

Boldizsár mégis széccsavarozta. Nem lesz rossz a kedvem. Miért is lenne? Tudom, Boldizsár összetűzi majd, jahhh, hisz összetűzést is vállal a halál ellen is (tántit majd a figyelmébe ajánlom).

Ha lehetne egy kívánságom, én minden éjjel Boldizsárral álmodnék. Meg a tántival és a krumplistarhonyával. 

Belenézek a tükörbe. Arcomon megjelenik az első miért. Az első Árpádos gondolat. Próbálom hinni, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Az Isten mondta, hogy „na most aztán már elég”, mi csak megcselekedtük. Arcomon a miért most már bold, italic és underlined.  Mind összesen.  

Ordít rólam a kétségbeesés. Kávét iszom, hogy térjek már végre észhez, aztán mégis lehúzom a redőnyt és visszabújok a takaró alá, hátha visszatalálok a homályos szürke utcába, a homályos szürke házba, Boldizsárhoz.

Boldizsár sohasem létezett, de most meg kell őt találnom, életre kell őt keltenem – nem bánom, a tánti lehet halott, ha annyira akarja. A homályos szürke utca már megvan, de azt a bizonyos házat nem lelem. Minden ház egyforma. Ráadásul minden ház ablakában van egy tábla: „összetűzést vessző széccsavarozást vállalok”. Éppen úgy, mint az Ali baba mesében, ott vannak a jelek az ablakokban.

Meg kell találnom Boldizsárt.

Döntök. Be fogok kopogni minden kapun. Hirtelen krumplistarhonya illatát érzem. Kilép egy házból a pap. Nemet int. Egyáltalán nem lepődök meg. Folyton az van, hogy nemet intenek. Kérdem, hogy van-e kiskanál. Nincs. Boldizsár széccsavarozta. Vessző van. Hát az én tántim nem kínai, hogyan tudna ő pálcikával enni, mikor már nagykanállal se bír?

Végre megtalálom Boldizsárt. Nem is vártam meg, hogy behívjon, azonnal a nyakába borultam és kértem, hogy csavarozzon össze. Mutatom szétterpesztett lábam, ölelésre kész karom, a kék és piros huzalokba gabalyodott szívem, a fejem Árpádtalan gondolatokkal és Xanaxszal tele. 

Azt mondta, nem lehet, hogy abszolút ki van zárva, és a kiírásra bökve szótagolva mondta: ösz-sze-tű-zést vesz-sző és szécs-csa-va-ro-zást azt igen, de összecsavarozást azt nem. Kértem, tegyen kivételt, próbálja meg most az egyszer. Végtére is reggel van, most kezdődik a nap. Nemet intett, mint a pap.

Arcomon megint ott volt a kérdés, hogy miért. Nyilván el is maszatolódott, mert Boldizsár a kabátujjával letörölte. 

– Van élet Árpádon túl is – mondta és mutatóujjával megérintette az orrom hegyét.

Lábaimat keresztbe téve ültem, és vártam.

A konyha felől halk duruzsolást hallottam. Azt hittem, hogy valamilyen black&decker, vagy összetűző és széccsavarozó szerszám. Tévedtem. Boldizsár egy apró bádogtányérban krumplistarhonyát hozott, másik kezében két kanalat szorongatott, egy nagyot meg egy kicsit. Arcán kérdés volt. De ez egyáltalán nem hasonlított az én miértemre.

Én mosolyogtam, és a tántimra gondoltam. Árpád papruhában ácsorgott az ajtófélfának támaszkodva, és mosolyogva nemet intett. De hát miért?