Bojan Savić Ostojić versei
a füzet üres, ki kell használni szakszerűen, bárhol megsejtem, bárhol nem lesz, feljegyzem, bárhol váratlanul felbukkan, bárhol megérzem, megkívánom, hogy most tűnt volna el, jelet hagyok magamnak, mindig feketével, jelről jelre, lehet, hogy fekete háttéren szembetűnőbb lesz, vagy láthatatlanabb […]
*
Vajon a kéz tulajdonába kerül-e egy dolog, csak azért mert megérintette? A kéz
ideiglenes. Az ingujj van megbízva a botlásokért, a (ki)vonásért!
Sehogysem áll a kezünkre az adakozás.
Senki, még kézből, sem akar. Nem is kínálják senkinek.
Jobb, ha állandóan, részvétel nélkül ad, mint hogy folyamatosan kínálja magát.
Amikor meghúzott az ingujjamnál fogva, csak akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányoltam eddig.
Minél kíméletlenebbül, türelmetlenebbül húzott, annál nagyobb szükségem volt rá!
| *
a füzet üres, ki kell használni szakszerűen, bárhol megsejtem, bárhol nem lesz, feljegyzem, bárhol váratlanul felbukkan, bárhol megérzem, megkívánom, hogy most tűnt volna el, jelet hagyok magamnak, mindig feketével, jelről jelre, lehet, hogy fekete háttéren szembetűnőbb lesz, vagy láthatatlanabb: de ha rajta hagyok jelet? lelkiismeretesen fogok jegyzetelni, a tett előtt háromszor ellenőrizni, figyelmesen, makacsul, mint amikor valami hasztalan munkához fogunk, olyas reményekkel; * bizalmas konzultánsaim, miután elvettem tőlük a ceruzát, azt a feladatot kapták tőlem, hogy előttem nézzék át a füzetet. mindenkinek sorban úgy tűnt, hogy valami hiányzik. nem tudták megmondani sem: mi? se: hol?, az egyik, meggyőződéses pozitivista szerint, kiszakítottak egy lapot, elveszett, és felesleges beavatkozni, meg kell békélni azzal, hogy a füzet egy töredék, hogy az egész helyrehozhatatlan; de, válaszoltam, az egész viszont elképzelhető, (ergo?), levezethető (ergo?): létrehozható; hajthatatlan, kirántottam a füzetet a kezéből, egy mozdulattal, az egészet: rövidlátó szemeivel csak pislogni tudott; |
*
nyolc órát ütött az insa a nemzeti takarékpénztár manzárdján,
(másodpercre ugyanakkor, mint a kupolában lévő harangok)
előttem vetkőztél,
nem szégyelltem magam.
gyerünk haza, szóltál meztelen,
de különböző utakon,
besötétedett:
kialudt a megvilágítás,
a lélekjelenlét elillant.
gyerünk, egyeztem bele,
csak áruld el, hogy hol is van az a mi házunk.
(gyanakvón)
te pedig úgy, félmeztelenül, szemérmesen válaszoltál:
ahol majd legközelebb véletlenül összefutunk
ott építjük fel otthonunk
(köhögés)
elválásunkkor pedig leromboljuk vissza.
csak egyszer pillantottál még rám, mielőtt elszaladtál volna.
mindenekelőtt, sötét volt. mindegy, úgy döntöttem,
rád hallgatok.
utánad mentem,
azt színlelvén, hogy tőled szökök.
csakis ezáltal tudtunk összetalálkozni.
*
a metró irányába siető statiszták közül, megáll egy apa a kolaracnál
és az 1600 káplár utca napos oldalán elhelyezi a babakocsit a gyerekkel
majd a látványt ugyanabból a szögből többször
lefényképezi,
hogy megörökítse, szakralizálja a látszatot.
biztos, az apa mind biztosabb, keze által érintve, a babakocsi sötétséggel körülvett
látványa mind valóságosabbá, mind megalapozottabbá válik.
de amíg az apa nem tér vissza a fényképésztől, ahol rögzíteni fogja akaratát, önkényét, az ott hagyott kisgyermek, a babakocsi, de még az utca,
sem létezik.
noha látszódik.
és a következők úgyszintén:
ahogy egyenlőtlen lépésekkel közeledik egy angolkóros, szellemileg sérült alak,
kilopakodván a sorfal mögül.
és azt viszont, hogy a babakocsi nem is annyira valótlan, az is sejteti, hogy az elmebeteg reszkető kezeinek – az előítéletek becslése szerint – sikerül
megérinteni, elmozdítani.
és hogy a kisgyermek felsírt.
ökölbe szorított kézzel török magamnak utat a statiszták folyamatos sorfalában,
akik ebédszünetükre sietvén nem hallanak semmit.
A-bból hogy a gyermek megállás nélkül, és mindig ugyanúgy, sír.
utolérem a beteget, összeszedem a bátorságom, elkapom a kabátjánál fogva, enyhén kellemetlen érzés kerülget a lágyékom tájékán:
megfordul, zavart tekintettel, a kabátja alatt csíkos, tiszta, pizsama, elkiáltom magam:
uram!
a teljes sorfal megáll. leállítva, elnémultan.
az 1600 káplár utcában felkel a nyugágyából az apa,
a filológiai egyetem makettje árnyékot vet az arcára, a megafonján
válaszol:
„uram”!
forgatás közben vagyunk!
visszhangzik, beleremeg a díszlet.
a szöveg feliratozva, villog a kivetítőkön is, ha esetleg süket lennék;
minden oldalról, résztvevőkként, kamerák bújnak elő.
a jelmeztervező megigazítja a babakocsiban fekvő baba masniját.
leáll a gyermeksírás felvételét játszó loop station.
a színész, sznob-szerű sértődésében, kiszabadítja magát a kezemből.
az utca, a babakocsi és a kisgyermek képét ablakkeretbe fogva
kilép a díszlettervező a fényképésztől
festőállványt és ecseteket tart a kezében
szünet. valaki
elsötétítette a holdat.
és lám, a hold valóban nincs ott az égen,
de minden ablaküveg a holdfényt tükrözi vissza.
a visszaverődés
és a századfordulóról származó képeslaptömb
alapján,
a díszlettervező pedánsan körülnyalja a szája szélét,
és a hold rekonstrukciójába kezd.
Lenkes László fordításai
Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában
