tiszatáj | 2013. december 6.

Bódis Zoltán: A család titka

Mesei szövegek vizsgálata során feltűnő, hogy sok esetben épp a titok és a család fogalma kerül egymással szoros kapcsolatba. A mesék visszatérő elme, hogy a mesei családok valamilyen oknál fogva nem teljesítik be szerepüket, hiányzó gyermekáldás, elveszett/kitagadott gyermekek, eltűnt férjek/feleségek bontják meg a család bensőségességét […]

A titok a filozófiai hagyományban

A filozófiai hagyomány a titokról nem szívesen beszél. Az európai kultúrát ugyan behálózza a hermetikus filozófia, amely titkos tudás ígéretét hordozza, mégsem vált a titok jelensége a filozófiai gondolkodás központi elemévé. Platón már Akadémiájában jól elkülönítette a profán, mindenki számára nyitott tudást, az exoterikus irányvonalat, a belső kör, a kiválasztott tanítványok ezoterikus képzésével szemben, mégsem jelenik meg dialógusaiban a titok problémaként. Majd csak a középkor alkimista világa éleszti fel azt a titkos tanításokat rejtő szemléletet, amely a Hermes Trismegistos szövegein alapuló „hermetikus filozófia” alakjában ölt testet. A hermetizmus periférikus, nehezen ellenőrizhető jelenségként azonban inkább az archaikus világ zavarba ejtő emlékeként jelent meg, semmint a filozófia egy lehetséges ágaként. Számos képviselője akadt ugyan a hermetikus gondolatnak, a titkos tudás művelői azonban nem reflektáltak magára a titok jelenségére. Később a felvilágosodás épp a „homályos hermetikus gondolkodásmóddal” szemben hirdette meg az ész világosságának uralmát, amelynek hatása egészen a 20. századi teológiai, természettudományos demitologizáló tendenciákig terjed. (Igaz, ezzel szemben egy ellentétes irány is megfigyelhető, ugyanis a szabadkőműves mozgalom titkos szervezetei, szertartásai máig ható izgalomban tartják a titokzatosságra vágyókat.) A változást a 20. századi filozófia hozza meg, amikor – ha nem is a filozófiai gondolkodás centrumában – egyfajta meghatározó marginalitásként jelent meg a titok megértésének igénye. Heidegger aletheia-fogalma az igazságot olyan el-nem-rejtett jelenségként értelmezi, amelynek kiegészítő párja a Verborgenheit, az el-rejtettség, amely implicite magában hordozza azt, hogy a világ már eleve titokként, el-rejtettségében tapasztalható meg: „A λóγος „igazléte” mint άλήθεύειν azt jelenti: a létezőt, amelyről szó van, a λέγειν-ben mint άποφαινεσθαι-ban rejtettségéből kiemelni, és mint nem-rejtettet (άλήθές) láttatni, felfedni.”[1] Ráadásul abban a pillanatban, amikor a titok feltárul, megragadhatatlanná is válik, mert nem titok többé. A titok megsemmisíti önmagát, ha többé nem titkos.

Kétféle módon értelmezhető Heidegger nyomán a titok jelensége: vagy úgy, mintha a titok valami helyén állna, ami már nincs jelen, vagy úgy, hogy valami helyén áll, ami még nincs jelen.[2] Ez a kettősség, a jelenlét helyett álló jel, a jelenség helyén álló hiány az, ami a titokban magát a nyelvet engedi látni. A nyelv önmaga jelenlétét adja kölcsön múlt- vagy jövőbeli dolgok számára, elveszítve így saját jelenvalóságát. Akkor válik csak jelenlétében megtapasztalhatóvá, ha valamiféle zavar támad ebben a folyamatban, amikor önmaga válik fontossá: a szójátékban, az összecsengésben, s azokban a nyelvi jelenségekben, amelyek kibillentik puszta közvetítő szerepéből. Megmutatkozva elfed, és feltárulva eltűnik – egyszerre, egy időben. Ez az, ami a titok jelenségével is összekapcsolja, mert ameddig a titok titokként áll előttünk, nem tapasztalható meg, őrzi a múlt, vagy a jövő valamely jelenségét, ám ha zavar támad működésében, ha a titokra fény derül, s jelenvalóvá válik, akkor nem képes többé betölteni funkcióját.

A titok ugyanakkor a megértés paradoxonával is szembesít bennünket. Erre mutat rá Peter Szondi, amikor a hermetikus költemények titokzatosságának megértését sajátos hermeneutikai feladatként mutatja be: „mindig újra bekattanó lakat, amit az értelmezés nem akarhat felfeszíteni.”[3]

Ez a mozzanat pedig újra a nyelv felé irányítja a figyelmünket, hisz a titok jelenségében újra egyfajta sűrített és sarkított nyelvértelmezéssel állunk szemben. Mert az a megértési folyamat, amely abba az illúzióba ringatja magát, hogy eljuthat az értelmezési folyamat végére, s megragadhat egy rögzített jelentést, csak eszközként, hordozóként tekint a nyelvre, annak számára a titok csak egy üres doboz, amibe bármi beletölthető. Azonban épp az ellenkezője válik itt hangsúlyossá: nem lehet az értelmezés folyamatát véglegesen lezárni, mindig újabb jelentések bukkannak fel, és éppen a nyelv az, ami mindennek generálója. Ahogy a titok felé fordul az értelmező vágy, a kíváncsiság, valójában el is fordul tőle, hogy titokként őrizhesse tovább.

A titok tehát egyszerre jel, hiány és tautológia, olyan különleges nyelvi jelenség, amely első pillantásra szétfeszíti azokat a kereteket, amely szerint a nyelvet olyan eszközként értelmezhetjük, amelynek segítségével történeteket mondunk el, azért, hogy térben és időben kiterjesszük a számunkra megragadható világot, s kialakítsuk identitásunkat. A titok épp ellenkezőleg: megnehezíti, megakasztja, vagy éppen lehetetlenné is teszi a történetek elmondását, paradox módon mégis képes arra, hogy a hallgatás erejéből hozza létre a titok tudóinak önazonosságát. „A titok tudása sohasem azáltal valósul meg, hogy a titkot leleplezzük, vagy feltárjuk, hanem csakis egyedül úgy, hogy a titkot titokként őrizzük.”[4]

Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a titokként őrzött titok csak akkor marad sértetlen, ha kimondását valamilyen külső, vagy belső tiltás, tilalom akadályozza meg. Ha a biblikus szövegek felől tekintünk e problémára, felidézhetjük, hogy az ószövetségi hagyomány az egész emberiség történetiségét, az idő és tér szorítását nem ismerő paradicsomi állapottal szemben álló történetét épp ebből, a titok és a titok megtörésének kapcsolatából véli megmagyarázhatónak. Amikor ugyanis a tudás fáját az isteni tilalom az elérhetetlen titok fájává is avatta egyben, attól a pillanattól fogva mindig ott volt a lehetősége, sőt a kísértése annak, hogy az első emberpár a titok nyomába szegődjön. Amint valami titkossá válik, vagy titokként jelenik meg a szemlélő tekintet előtt, az ember látni, tudni akarja, mi az, amit a titok elrejt. Kíváncsivá válik, megkívánja azt, a másikat, az idegent, ami a titok által meghúzott határvonal mögött van. A kívánság, a vágy megjelenése pedig épp a létezés mozdulatlanságából billent ki, elszakítva a középponttól, s egy olyan utat nyit meg, amely a bibliai történetben még a paradicsomkerten túliba, az elhagyott, kietlen, idegen világba is elvezet majd. A titok megnyitása végül a sátáni ígéret révén – „azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (Gen 3,5) – valósul meg, hisz az ígéret felvillant valamit abból, ami a titok lényege. Amikor a titok kiderül, mégis bűnné válik, mert a titok megszűnése a titkot létrehozó tilalom megszegése is egyben. A bűn azonban új titkok születését is jelenti, hisz az első emberpár elrejtőzik, maga is a titok részesévé, sőt részévé vált. A titok tehát valamely tilalom nyomán jön létre, amely eleve előhívja a kíváncsiságot, a megfejtés vágyát, amely a titok széttörése miatt keletkező bűnt eltakaró titokban nyeri el végső mintázatát.

A titok szóról

A magyar nyelv ezt jól hallhatóvá is teszi: a tit-/til- szógyök az elrejtéssel, elfedéssel áll kapcsolatban[5]. (Jelentésében hasonló az angol szó alapját képező latin kifejezés is, ugyanis  a latin secretus jelentése: “set apart, withdrawn, hidden,” az OED – secret címszava szerint.[6]) Elrejteni, elfedni, valamit szándékosan eltakarni: ez az a mozdulat, amikor valaminek a létezéséről nem engedünk tudomást venni. A titok így egyfajta kettősséget hordoz: eltakarunk valamit, amit óvni, védeni szeretnénk, vagy elfedünk valamit, amit el akarunk zárni mások elől.  A titok így egyszerre olyan erő, amely mindig a belső, a védett, az összetartozást biztosító létlehetőségeket jelenti, és ott van benne ezzel szemben a külső, a kiszolgáltatott, védtelen állapot fenyegető idegensége. A titok tehát egyszerre bensőségessé és idegenné is teszi azokat, akik részesednek belőle, hisz közösséget teremt azok között, akik azt tudják, s idegenné teszik magukat a világ számára; a titok kiderülése esetén pedig a világ is idegenként tekint majd a titok korábbi elrejtőire. Épp ezért vált a titok hallatlanul fontos társadalmi szervező erővé, közösségteremtő tényezővé. Az archaikus társadalmak titkos beavatási szertartásaitól, a misztériumok és misztikusok látszólag érthetetlen nyelvén át a modern tudományosság szakzsargonjának „titkosító” vonulatáig mindenhol ezt a jelenséget láthatjuk.

Ezért kapcsolódik össze a titok fogalma óhatatlanul a családdal is, hisz a család jelenti azt a kisebb, bensőséges egységet, amely a külvilághoz képest mást és másképp tud, valami többet, ami a külső számára nem ragadható meg pontosan, illetve ahová külső szem nem nyerhet bepillantást. A német nyelvben a titok – Geheimnis – szóban jól hallhatóvá is válik a Heim, az otthon szó, amely nem más, mint a család helye, s így egyben a titok helye is. A család, ahogy azt a szó eredete – cseléd, a latin familia – is mutatja, hatalmi struktúra, ahol a család fejére hallgatnak az őt „szolgáló” családtagok, az ő szavától: utasításaitól, intéseitől, tanácsaitól, tiltásaitól, elvárásaitól függ közvetlen sorsuk. De a családfő volt az, aki az adott közösség tágabb hagyományának közvetítőjeként a biblikus szövegek értelmezésével, a család történetének titkait felfedő mesékkel, mitikus történetekkel teremtette meg saját mikroközössé-gének identitását. A családfő hierarchikus szerepe mutatkozik meg abban is, hogy ő az, aki tudja a család titokzatos, mert csak a családra tartozó, mások elől elrejtett történetét, melyet a legendáriumban őriznek, ő adja a család nevét. A család neve pedig sajátos szerepet tölt be, mivel a név továbbadásával lehetővé teszi a személyes életen túli, a halálon is átnyúló fennmaradását a személy nyelvi identitásának. A név így a nyelvhez is kapcsolja a családot. Ahogy a titok a nyelv történetmondó tendenciáit töri szét, úgy a név a nyelvben rejlő azonosságot juttatja szóhoz.[7] Míg ugyanis egy-egy történet úgy teremti meg az identitást, hogy önmagán túlra mutatva szól arról, aki a történet hőse, vagy aki a történetben valamilyen módon önmagává válik, azaz a történet, a nyelv csak eszköze az identitás megteremtésének, addig a név maga az identitás. A titok és a család olyan nyelvi jelenségként is értelmezhető tehát, amely nem egyszerűen a nyelv egy elemeként, jól használható részeként áll előttünk, olyan szóként, amely valamely megfelelően körül írható jelentést hordoz. A titokban és a családban a nyelv olyan önmagára is reflektáló tendenciákat enged látni, amelyben a nyelv sajátos, nehezen megragadható, zavarba ejtő, mégis hallatlanul fontos tendenciái válnak megtapasztalhatóvá: az elbeszélés helyett kimondás, a szó helyett a név.

Titok és család a mesében

Mesei szövegek vizsgálata során feltűnő, hogy sok esetben épp a titok és a család fogalma kerül egymással szoros kapcsolatba. A mesék visszatérő elme, hogy a mesei családok valamilyen oknál fogva nem teljesítik be szerepüket, hiányzó gyermekáldás, elveszett/kitagadott gyermekek, eltűnt férjek/feleségek bontják meg a család bensőségességét. A mesék szereplői természetesen nem a mesemondó mindentudásával élik meg az adott helyzetet, épp ezért nincs rálátásuk arra, hogy ez a bensőségesség csak időlegesen szűnik meg. E megszűnés és válság oka pedig valamilyen múltba vesző, múltban létező és hatását ott kifejtő titok, amit többnyire csak a mesemondó pozíciója enged látni a mesehallgató/olvasó számára, a szereplők számára fokozatosan, az igazság mesebeli feltárulásának pillanatáig valóban titok marad. Cifra Jánosnak, a 20. századi magyar nyelvű cigány mesemondás egyik kiemelkedő alakjának meséje, Az aranyhajú gyermekek (AaTh 707)[8] a titok és a család motívumának szoros összekapcsolása révén kiválóan alkalmas e problémakör bemutatására. Ha a család felől tekintünk erre a mesére, akkor egy család alapítása, széthullása, majd újra történő alapítása adja a mese menetét. Mindez szorosan összefonódik titkok megteremtődésével, kitudódásával, s a titok „történetté válása”, a nem-történetmondó nyelv megszűnésének pillanata mindig a családi kötelékek átalakulásához vezet. A mese hallgatása során több nyomon is végigjárhatjuk ezt az utat. Az egyik út a királyfi, a felesége és az ellenük ármánykodó gonosz bába hármasából következik. A másik a címadó aranyhajú ikrek útja. A harmadik az ikrek fiú párja és a szíve választottjának az útja. Mindháromban közös tehát a család és a titok sajátos összefonódása, amely a következőkben foglalható össze.

Az első úton az első lépés, a család megalapítása három leány titkos (egymás között zajló, hitük szerint csak közöttük maradó és értelmezhető) beszélgetésének a kihallgatásával (itt jelenik meg a kíváncsiság) indul, ekkor választja ki a királyfi azt a leányt, aki az aranyhajú ikreket ígéri neki. Ez az ígéret pedig olyan üzenet, amely egyfelől a jövő titkát érinti, másfelől olyan adományozás, amely révén maga a család megszületése válik lehetővé.

– Mit mondtál te az előbb?
– Én csak azt, hogy … egy hassal szülnék két … aranyhajú gyermeket…
– S honnan tudod azt, hogy ez lenne?
– Jegy alatt születtem.

A lány tehát nem egy egyszerű, mindennapos szereplő, mert olyan titokzatos tulajdonsággal rendelkezik – saját szavai szerint: „jegy alatt született” –, amely őt, úgy tűnik, magával a titokkal teszi azonossá. Ha az ő mesei sorsát vizsgáljuk, akkor épp a korábban vázolt mintázat sejlik fel a szemünk előtt: a titok történetté válik a lelepleződésben, de önmagát titokként őrizendő, mindig újra bezárul. Az ő mesei ellentétpárja a királyfi gonosz nevelője, aki – annak érdekében, hogy saját tikos tervét valóra váltsa, miszerint az ő lányát vegye el majd a királyfi – a „jegy alatt” született lány titkát folytonosan meg akarja törni: a titokból történetet akar faragni.

A királyfi, anélkül, hogy e tudásáról számot adna, megérzi, ahogy a mesemondó a gyorsan megkötött házasságot kommentálja: „…hamarébb megesküszik vele, hogy a vénasszony ne tudjon belekötni az életjekbe.” Később, amikor feleségét már elveszíti így szól: „Belébonyolódott ez a vénasszony az életembe…”. Majd feleségét halottnak tudva, azért veszi el végül a „gonosz bába” lányát, mert „Hiába vennék el királynékat, ez a vénasszony úgyis belékötölődne az életembe.”

Beleköt-belebonyolódik-belékötölődik: a háromszor is megismételt fordulat kiemeli, hogy a vénasszony a titok egyszerűsége és jelenléte helyett egy megkötő, bonyolult és nehezen felfejthető szövevényt hoz létre, egy olyan történetet, amely a királyfi tisztánlátását lehetetlenné teszi. A „gonosz bába” története (amely a szöveg egy másik vonulataként a csábítás, a szépség fenoménjét érinti: a mást-mondás, a többet-mondás, a hazugság nyelvi sajátosságaival összekapcsolódva) olyan szövet, amelyből majd – látni fogjuk – csak a titok-szerű viselkedés szabadítja meg a királyfit.

A titok mint feltárulás

Visszatérve a „jegy alatt született lányhoz”, mint a titok egyik közvetlen mesei alakjához, látható, hogy a bába több alkalommal is ellene tör. Hármójuk mesei játéka adja a titok feltárulása és megőrzése közötti feszültség és feloldódás sajátos alakzatát:

  1. Először akkor lép fel ellene a bába, amikor ki akarja nyomozni, hogyan került a lány a királyi udvarba: ”Felül egyszer a kocsiba, elmennek abba a faluba, ahol ez a három leány élt. Mikor a falu egyik végére érnek, két szomszédasszony beszélget egymással. De az egyik süket volt. Egy sükettel nagyon kell beszélni.” Így hallgatja ki a titkot, s tudja meg a lány eredetét. Érdemes felfigyelni a párhuzamos szerkesztésre: a királyfi kocsin utazva, véletlenül hallgatja ki a lányokat, s választja a „jegy alatti lányt”, majd titokban megházasodik vele, azaz tiszteletben tartja, megérti a titok lényegét, s tovább őrzi, míg a bába, szintén kocsin utazva, véletlenül kihallgatja a lány titkát, de „visszafordul”, s most már ő is a titok tudójává vált.
  2. A következő lépésben, amikor a lány férje távollétében a gyermekeket megszülni készül, a gonosz bába látszólag segíteni próbál, amikor elárulja a „királyi gyermekek világra jöttének a titkát”: a kéménylyukon keresztül kell megszületniük, hogy „szentelt vitézzé váljanak.” Azonban mégsem titkot mond, hanem becsapja a lányt, s egy hamis történettel elszakítja gyermekeitől, azokat egy ládába zárva vízre teszi, majd a lánynak azt meséli be, hogy „kutyakölyköket szült”. A születés titkát tehát hamis történetek sorával írja szét a bába. A lány itt még nem is sejti, hogy a bába titka nem az igazság feltárulásának a lehetőségét hozza el, azaz a titok önmagában egyszerre rejti az igaz vagy hamis beszéd lehetőségét, így a titok egyidejűleg a jóság és gonoszság lakhelyeként nyilvánul meg.
  3. A lány elfogadja, hogy kutyakölyköket szült. („Nem baj, ha így van, jó hogy az Isten megadta.”) Vagyis egy rövid mondattal lezárja az adott szituációt, mintegy titkosítja, nem akarja kibeszélni, elbeszélni, hogy mit érez: csalódottságot és a saját hitében való megrendültséget. A bába ellenben elmegy a „minisztériumba”, jelenti az esetet, s egy levél született a feljelentése nyomán, amelyben a királyt hamis történettel tudósítják az eseményekről, s ráadásul a gonosz bába a királyi titkos válaszlevélbe is beleír: a királyfi ugyanis nem akar semmit tenni – őrzi a titkot, nem akarja mások előtt felfedni csalódottságát, leleplezni a család titkát, a születés tragédiáját és felesége sorsáról, illetve a jövőt érintő titkos terveiről sem árul el semmit levelében.
  4. A bába hamis levél-szövege nyomán a király távollétében végül mégis halálra ítélik a lányt, egy „ganédomb” alá temetik titokban. Ott azonban a lányt a kutyakölykök etetik – szintén titokban –, a lucskos szalma alatt pedig levegőhöz és pár csepp vízhez képes jutni, ami biztosítja túlélését, de úgy, hogy senki nem tudja, hogy még mindig él – titokban. Vagyis megmarad az alakjához fűződő titok-jelleg, az elrejtettség állapota.
  5. Amikor férje hazaért, a miniszterek a trágya-sírhoz akarják vezetni, hogy szembesüljön a felesége pusztulásával, a királyfi azonban ettől elzárkózik: „Nem bolygatom a feleségemet.” Maradjon a titok titok. Nem kíváncsi arra, mi történt a gyermekekkel és a feleségével, nem akarja feltárni a sorsukat, végzetes felejtés tör rá, ki akarja törölni életéből a titok lehetőségét is. Az elhallgatás nem a titok némasága, hanem a felejtés kiüresedése.
  6. A mese zárlatában egy részletesen elmondott, aprólékosan bemutatott jelenetben végül a király kerestetni kezdi feleségét: „– Itt van mindenki?… – Valaki a királyi családból hiányzik.” Ezután a tárgydombon keresni kezdik a lányt, s végül húsz év után rábukkannak. Azonban, most, amikor a titok a királyfi előtt is feltárulhatna, s ő valamilyen történet-mondásba kezdene, nem jut szóhoz, s feltárulásában is őrzi a titkot: „Hát a király nem jut szóhoz, csak hull a könnye. Hiszen elgondolja, hogy mi lett az ő családjával.”
  7. A történet zárásaként érdekes fordulattal a hétköznapi történetmondás nyelve is háttérbe szorul, amikor a király felszólít mindenkit, hogy „Szeretném, ha mindenki mondana most egy verset.” A vers kántálása – amely révén a mesélő a mise an abyme technikája révén a mesében a szereplőkkel újra elmondatja a mesét – az emlékezet megnyitását jelenti, az emlékezetben pedig – írja tanulmányában a magyar mesekutató hagyomány Honti János kezdeményezte vonulatát a fenomenológiai-hermeneutikai szemlélettel megújító Bálint Péter – a titok és azonosság együttese vezet az eredethez[9]: „[…] a mese a mesében olyasfajta tükör-struktúrát hoz létre, amiben a hős (múltba vesző) születése és élettörténete az elmondás pillanatában megjelenik, jelen idejűvé válik … a mese-narratíva ugyanazon idő- és létsíkban játszódik, mint a tükörnek szánt mese-betét. S mivel ugyanazokat a szavakat is használja, a benne megfogalmazott tudás: az elrejtett, a múltban megtörtént esemény rekonstruálására irányul, az emlékezés vagy az emlékezet hiányos szövetének újraszövése révén narratív identitást képező tényezővé válik.”

A történetmondás tehát átalakul, s valami magasabb rendű „nyelven”, talán fogalmazhatunk úgy, hogy a titok nyelvén, az azonosság megteremtésének nyelvén maguk a bába által kitett gyermekek mondják el történetüket: mintha valamilyen különleges fogással úgy tudnánk meg a titok lényegét, hogy mégsem veszítjük el a titok titok voltát. Itt arra is alkalom nyílik, hogy a teljes mesét újra elmondja a mesélő. Ez a tükör-struktúra, amely ezt a beágyazódó mesét immár nem csak történetként szólaltatja meg, arra utal, hogy a mese az a különleges műfaj, amely képes arra, hogy titokként – a nyelv azonosságteremtő lehetőségeként – jelenjen meg előttünk. Ez visszautal arra a nyelvtörténeti tényre, hogy magyar a mese szó eredendő jelentése – rejtvény, kitalálós – szorosan kapcsolódott a titokhoz. Tehát a mese a titok helye, ahol úgy jut szóhoz, hogy nem veszíti el lényegét.

A titok mint elrejtés

A következő út, amely a gyermekek sorsát követi, szintén a család és a titok összefonódását mutatja, azonban nem a feltárulás, hanem az elrejtés, a megőrződés felől.

  1. A két gyermek csodálatos, ám épp emiatt mégis tragikussá váló születése jól szemlélteti a titok-fenomént. A születés pillanata, amikor is anyjuk 365 lépcsőfok magasából, egy kéménylyukon keresztül hozza világra őket, a titok születésének a metaforája is lehetne, mert akkor, amikor megjelenniük kellene – napvilágra kerülniük – egy hosszú kéményen csúsznak át, összekormozódnak, vagyis mintha az anyaméhben töltött titkos életidő nem érne véget, nem derül rájuk fény. Ráadásul a gonosz bába egy ládába zárja őket, s vízre teszi a ládikát. Azaz a királyfi és felesége nem gyermekeket hozott világra, hanem egy titok született meg általuk: a családjuk sokáig megfejthetetlennek tűnő titka. Ezzel a gyermekek el is veszítették identitásukat, pontosabban az titkossá vált, a mese további részében biztosan csak a bába fogja tudni az igazságot, sem anyjuk, sem apjuk, sem a környezetük nem tudja pontosan, kik is ők valójában. Ez a titok lesz az, ami minden további lépésüket meghatározza majd.
  2. A folyó a ládájukat egy gyermektelen molnárhoz sodorja, aki kihalássza a gyermekeket, neveli őket, mint a saját gyermekeit. Látszólag helyreáll az identitás kérdése, s zárójelbe tétetik a születés titka, egész pontosan nem válik történetté, nem fejtődik fel: titok marad. Azonban amikor a családból kikerülnek a gyermekek, az iskolában az első adandó alkalommal a gyerektársak így csúfolják őket: „Menj el, te nem vagy a gazdag molnár leánya. A vízből fogott ki, mert az anyád kurva volt.” (Érdemes megjegyezni, hogy a gyerektársak csúfolódása nagy valószínűséggel mindenféle konkrétum tudása nélkül következett be. A korábbi hagyomány ugyanis az ikrek születését az anya csapodár jellemével köti össze.) Jól látható, ahogy korábban a bába, úgy most a csúfolkodók is egy hamis, igaztalan történettel próbálják felülírni a titkot. Amikor másodszorra is elhangzik a hamis (bár részigazságot azért tartalmazó) történet, akkor már megrendül a család összetartása: a mostoha anya két alkalommal is megveri a lányt, s ő is a hamis történet elmondásával nyitja meg a titkot. („Úgy megvert édesanyám! Azt mondta, bár sose dobott volna anyám a vízbe, az a kurva, hogy fogjanak ki.”)
  3. Felkerekedik a két gyermek, ezzel mintegy újra arra az útra lépnek, amely a titok visszazárását jelentené: („Menjünk, amíg édesapára és édesanyára találunk!”), s itt különösen érdekes az általános megfogalmazás, mintha útjuk célja nem az igazi édes szülők meglelése lenne, hanem azokban találnak majd igazi szülőkre, akik nem faggatják titkukat. Így jutnak el a világ határán őrködő Világ Vámosához, akinek a neve a mi esetünkben újabb hangsúlyt nyer, mert a vámos az, aki a határokon a titkolnivalót kutatja, s épp a titkok leleplezőjeként, az elrejtett kincsek feltárójaként jelenik meg. Ezzel szemben az első találkozásuk alkalmával így szól: „Nem kérdem, kik vagytok, üljetek ide!” Azaz a gyermekek eljutottak ahhoz, aki nem akarja a titkot széttörni.
  4. Szóba elegyednek, s kiderül: a Világ Vámosa tudja azt a titkot, amit csak a bába tudhatott: kinek is a gyermekei az aranyhajúak valójában: „Ti a Lentelen király gyermekei vagytok.” Ez a mondat, anélkül, hogy eltúloznánk jelentőségét, valójában a vizsgálatunk szempontjából nagyon fontos dolgokra hívja fel a figyelmet. Először is, a mesékben ritkán szerepel ilyen típusú megnevezés, jóval gyakoribb a név nélküli, általános említés. Azzal tehát, hogy a család fejének neve elhangzik, mintegy hangsúlyossá válik a család maga, s az a sze­rep, amely a nyelv révén, a névadás révén teremt meg valamiféle bensőségességet, valamilyen titkot, amely a családi névben sűrűsödik össze. Ugyanakkor ez a név – bár Cifra meséiben többször is szerepel – sajátos hangulatot nyer. Egyfelől nem hasonlít szokványos nevekre, másfelől formája miatt (LEN-te-LEN) olyan, mintha egy gyermekmondóka, egy szójáték lenne. Azaz nincs határozott jelentése, nem akar egy történetet elmondani, csak önmaga helyén áll – akár egy titok. Ez a játékosság pedig megidézi a lenni főnévi igenév gyökét len-, amely így a névben a létezésre utaló szót is hallani engedi. A név, a csa­lád neve tehát lenni-telen, lét-telen, nem létező. S valójában így a családhoz kapcsolódó szó nem pusztán közöl, hanem valóban megidéz, ugyanis a gyermekek családja épp nem-létében, elvesztettségében, szétesettségében határozza meg a családtagok sorsát.
  5. A következő jelenetben már Vasbug, Világ Vámosa által a gyermekek mellé rendelt segítő pásztor, a királyi atya palotája elé varázsolja azt a „kulipintyót”, ahol majd az ikrek laknak. Ez a ház ugyancsak a titok megőrzésének jelképe lesz, mert amikor a bába rájön, hogy ki lakik a kis házban, folyton be akar hatolni, s el karja veszejteni a gyermekeket, azonban a zárakat nem bírja felfeszíteni (nem tudja a titkos kódját), s így nem esik bántódásuk. Amikor a király észreveszi a kis házat, s benne a gyermekeket, kétszer is így szól: „Nem szólítom meg őket, nehogy megijedjenek, s elmenjenek.” Azaz újra csak a titok felé fordul, s nem a titok történetté változtatása a célja.
  6. A mesemenet következő lépéseiben a megállapodni, rögzülni látszó világot – ahol a királyi apa titokban gyönyörködik saját elveszett gyermekeiben, akikről nem tudja, hogy kik is valójában – folyton kibillenti a gonosz bába mesterkedése. Az ikrek tökéletesnek tűnő világát mindig tovább nyitja: újabb és újabb hiányzó, a gyermekek előtt korábban ismeretlen és megszerzendő „kincsre” hívja el figyelmüket.
    „–  Jaj, be szép a felséges király úrfi! Jaj, be szép a felséges királykisasszony!
    – Elég szépek vagyunk, öreganyám!
    – Jaj, be szép a kastélyuk! De akkor lenne igazán szép, ha itt az ablak alatt nőne az aranypálmafa.
    – Hát van ilyen, öreganyám?
    – Van!”
    Így indul útnak az aranyhajú ikrek közül a fiú, hogy megszerezze az aranypálmát, az aranypintyőkét, s végül az aranyhajú Tündér Ilonát. Mindkét esetben azzal a hittel indul útnak, hogy testvére titkos vágyát, s így világuk kiteljesedését az éppen megszerzendő kincs teszi majd lehetővé, s meglesz, ami még hiányzik boldogságukhoz. A dolgok mozgatója azonban a gonosz banya, aki csak azért eszelt ki mindent, hogy a királyfit elveszejtse, miközben visszaél a lány kíváncsiságával. A cselekedetek mögött meghúzódó titkos szándékot csak a fiú segítője, Világ Vámosa által nekik rendelt nevelőapa, Vasbug sejti, mert minden kaland előtt figyelmezteti a fiút, hogy „rossz tanítótól” származik a veszélyes küldetésekre való buzdítás. De nem leplezi le a titkot, mindig rááll a próbákra, s segíti a kincsek megszerzését.
  7. A próbák során az egyik kincs csak úgy lesz az ikerfiúé, ha a kincs őrzőjének az aranyhajú Tündér Ilonát magával viszi. Ez a próbatétel sem megy magától értetődően, itt ugyanis maga a királyfi titkolja valós szándékát (miszerint a lányt majd zálogul a sárkánynál hagyja), az igazi titkot mégis Tündér Ilona árulja majd el:
    Nono, Te Lentelen királyfi! Mikor te születtél, abba a percbe születtem én is. Te születtél a bűnös földön, én születtem a tündérek sorjába. De a te csillagod felment az égbe, az enyim melléje ment, mikor én születtem… az Isten [ezt az ifjút] nekem rendelte. Születésemtől tudtam, hogy a Lentelen király úrfinak leszek a felesége.
    Tündér Ilona vallomása átalakítja a mesei világ képét, ugyanis a mesében tudható valóság, s a mögötte meghúzódó titok kettészakítja a világot, mintha létezne egy olyan nézőpont – épp Tündér Ilona nézőpontja –, ahonnét jobban, másként is látható minden esemény. Ebben a jelenetben ez a nézőpont a tündérekhez kapcsolható, ugyanakkor „a tündérek sora” nagyon is tünékeny állapotként jelenik meg, amikor Tündér Ilonának le kellett jönnie a „bűnös földre”. Ez a kettős világ tehát egy tiszta, bűntelen, a titkokat is tudó fenti világra és egy bűnös, titkok nyomán szövődő lenti, földi világra bomlik. A királyfi útjai pedig végül is e titok megértésének érdekében megtett utazásoknak tekinthetők, s ennek betetőzése Tündér Ilonával tartandó lakodalma.

A titok borzalmassága

Az ikrek létükben tehát a titkot hordozták a mese elejétől fogva, s a mese zárlatában jutnak el addig, hogy saját identitásukat kimondják, ezzel a titok felszámolódik, mintegy betöltve funkcióját: az önazonosság megteremtését. Két jelenetet kell e mesei zárlatból kiemelni. Az egyik az igazi anya megtalálása s kiszabadítása. Ezt a jelenetet Cifra aprólékos részletezettséggel meséli el, szinte percről-percre tudósít, hogyan is tárul fel a sír, amely így valójában nem a felejtés és a megsemmisülés helye, hanem épp, ha sanyarú körülmények között is, a banya miatti veszélyek előli menekülés és megőrződés helye. Ugyanakkor a titok lelepleződése, az, hogy a sírból élő bukkan fel, olyan chiasztikus alakzat, amely a titok lényegét látszik pontosan megragadni. A titok így a halál és az élet összekapcsolódásában olyan hellyé válik, ahol az egymást keresztező ellentétes tendenciák egymásba fordítják mind a titok elrejtő, mind a leleplezés megsemmisítő vonásait. S ne feledjük, a titok mindig nyelvi jelenségként, a nyelv önértelmező alakzataként is itt áll előttünk. Valami más rajzolódik ki a kettősségen túl: az öreg király, látva a sírból kikelő feleségét “nem jut szóhoz, csak hull a könnye…” Azaz kilép a titokhoz – a nyelvhez – kapcsolódó lineáris tendenciákból. Olyannyira, hogy megszűnik a korábbi zárt világ: a király elveszít mindent, amiben addig hitt („[…] elgondolja, hogy mi lett az ő családjával”), s ami valóságosnak tűnt, az hirtelen szétfoszlott. Ez a titok borzalmassága – az unheimlich a Geheimnisben. Plessner épp a sírás kapcsán jegyzi meg, hogy „nem minden érzés váltja ki a sírást. Csak az, amelyben az embert olyan erő szállja meg, amellyel szemben tehetetlen […] és különös fokát éri el az önuralom elvesztése”.[10] Számára a sírás a közvetlenség, az eszköztelenség olyan helye, ahol minden közvetítő nélkül jelenik meg.

A király sírásának párhuzamos helye, amikor öröme leplezetlenné válik, s felszólítja a ven­dégsereget, hogy mindenki „mondana most egy verset”. Erre végül egyedül fia vállalkozik, aki – anélkül, hogy valójában a saját titkával a mese szövege szerint közvetlenül szembesült volna – mégis úgy meséli el a történetét, mint aki már maga is a titok tudója, s őrzője. Ez a fordulat, a titokba való belépés, a titokban való részesedés hozza el számára identitása megteremtésének lehetőségét. A versben való beszéd pedig felidézi azt, hogy a nyelv hétköznapi formáján túl, a közvetlen információátadás mellett a nyelv másképp vétele teremti meg annak a lehetőségét, hogy a nyelv közvetlenül az identitás hordozója legyen. A mese szövege ugyanis érdekes fordulattal zárul. Amikor az öreg király gyermekei megmentőjének, s a család titkát feltáró égi segítőnek, Vasbugnak fizetséget, „aranyat, ezüstöt” kínál, az visszautasítja azt. Mintha figyelmeztetni akarná a királyt, hogy ő nem azt a nyelvet beszéli, ahol mindig azonos értékű, jól beváltható érmékkel zajlik a csere, ahol a jelek sora csak az információátadás eszközeként szolgál. Vasbug – nevéhez méltóan, ugyanis a vas mint kevésbé értékes fém és a bug mint a buta, együgyű jelentésű szó[11] együtteseként egyfajta tréfacsinálóként, Világ Vámosának udvari bolondjaként jelenik meg – másként gondolkodik: a megszabadított ártatlan gyermekek helyett a bűnösöket akarja magával vinni: „Két ártatlant viszel, két bűnöst hozol!” Azaz számára nem a „csereérték” a fontos, hanem a világ rendjének helyreállítása, amelyben a titok csak azért válhatott főszereplővé, hogy az igazság teljes valójában megjelenjen, mindenki a saját értékének, saját léthelyzetének megfelelő helyre kerüljön. A titok valójában tehát olyan határhelyzetet teremt, amelyben a titok feltárulásakor az emberi természet valóságos megismerésének lehetősége válik elérhetővé. Vasbug „kecskebukát vét”, azaz átfordul, a feje tetejére áll és egyben át is változik, alakja pedig így épp e határterülethez kapcsolódó átmenetiséget, megragadhatatlanságot jelképezi. Ez a transzformációs képesség jellemzi a titok nyelvi megjelenését is: a titok irritáló tapasztalat, amely megingatja a megszokott világ rendjét, és borzalommal tölt el. Hol jelentés telinek tűnik, hol teljesen üresnek, hol igaznak, hol hazugnak, hol megfejthetetlennek, hol önként feltárulónak, s olyan feszültségek, egymásba fonódó ellentétes tendenciák hordozójának, amely egyszerre teszi vonzóvá és taszítóvá, vágyottá és elviselhetetlenné, a kíváncsiság és a felejtés tárgyává.

Megjelent a Tiszatáj 2013/10. számában 


[1] Martin Heidegger: Lét és idő, (ford. Vajda M. et al.) Budapest, Gondolat, 1989. 129.

[2] Király V., István: Határ – Hallgatás – Titok, Kolozsvár, Komp-Press-Korunk Baráti Társaság, 1996. 236.

[3] Peter Szondi: A filológusi megismerésről in A hermeneutika elmélete I. (Szerk.: Fabinyi Tibor) Szeged, 1992. 520.

[4] Martin Heidegger: Erläuterungen zu Hölderlins Dichtung, Frankfurt/Main, Vittorio Klosterman, 1944/1996. 24.

[5] Benkő Loránd (Ed): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967–1976. 153.

[7] Thomas Schestag: Parerga: zur Literarischen Hermeneutik, München, Boer Verlag, 1991. 116–159.

[8] Nagy Olga (Ed): Cifra János meséi, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1991. 303–322.

[9] Bálint Péter: The Embedded Tale,in: My favourite Folktales – Hajdúböszörmény, Didakt, 2010. 113.

[10] Helmuth Plessner: Lachen und Weinen in: Ausdruck und menschliche Natur. Frankfurt, Suhrkamp Verlag, 2003. 352/359.

[11] A szó a bu-/bo- szógyök bokrába tartozik, amely a buta, botor, bugyuta szavaink magja; a bug/buga pedig „kicsit, hitványat, alávalót jelent … buga ember a. m. pórias ember” ld. Czuczor Gergely–Fo­ga­rasi János: A magyar nyelv szótára (2. k.), Emich, Pest, 1862. 825–826. buga címszó.