Bevezető Krúdy Gyula 1903-as szövegeihez

A következő Krúdy Gyula-írások a Független Magyarország című napilap 1903-as évfolyamából valók. Ezek a szövegek első publikálásuk óta nem jelentek meg sem kötetben, sem folyóiratban vagy más sajtóorgánumban. Az alkotásokat nem tartalmazza az eddigi két nyomtatott Krúdy-bibliográfia sem. Mind a Kozocsa Sándor által szerkesztett válogatásból,[1] mind pedig a Gedényi Mihály által készített gyűjtésből[2] kimaradtak. Egyedül a Petőfi Irodalmi Múzeum által működtetett Magyar Írók Bibliográfiája nevű internetes adatbázisban[3] lelhetők fel a tételek. Az alábbi válogatásba a következő írások tartoznak megjelenésük időrendi sorrendjében: A régi temető (Független Magyarország, 1903. január 21, 1-2.); Őszi szántás (Független Magyarország, 1903. február 1, 1-2.); Buda felé (Független Magyarország, 1903. február 10, 1-2.); Hídon (1903. március 29, 1-2.);. A felsorolásból kimaradtak azok az alkotások, amelyek már megjelentek másodközlésben mind Krúdy életében, mind később, illetve azok a művek is hiányoznak belőle, amelyeket benne vannak a nyomtatott bibliográfiákban. A szelekció során kikerültek a korpuszból például A szélmalom (Független Magyarország, 1903. január 25, 1-2.), A pipa (Független Magyarország, 1903. február 17, 1-2.) vagy az Aki kétszer hal meg (Független Magyarország, 1903. május 31, 19-20.) című elbeszélés.

A válogatás műfaji szempontból vegyes képet mutat. Található benne novella, tárca és olyan szöveg, amely mindkét műfaj jegyeit magán viseli. Ugyanakkor mivel az összes alkotás az újság tárcarovatában, a „vonal alatt” jelent meg, akár tekinthetnénk az összes írást tárcának. A Buda felé és a Hídon című munkák inkább utóbbi műfajjal írhatók le, személyesebb hangvételük, kevésbé történetmesélő, mint inkább a beszélő pillanatnyi hangulatait, emlékezését visszaadó beszédmódjuk miatt. A másik öt írás novella vagy tárcanovella, hisz ezek alapvetően történetmesélő alkotások, de ezek is a Független Magyarország tárcarovatában jelentek meg. Továbbá ezekben a művekben a narrátor olyan személyes hangot üt meg, az olvasóval olyan közvetlen viszonyt igyekszik kialakítani, mint amely a tárca írójának/beszélőjének hangvételére emlékeztet. Például A régi temető című elbeszélés a következőképpen indul: „Gyerekkoromból emlékszem az öreg Komoró Mihályra, a vitéz zászlótartóra. Lengő szakállú, hatalmas termetű ember volt még öreg korában is, az Isten is zászlótartónak teremtette.” (Független Magyarország, 1903. január 21, 1.) Az Őszi szántás pedig eképpen: „Másképp nem is tudok emlékezni a Szamolányi-házra, mint így: az őszi eső csapkod egy földszintes duplafedelű, hajdan sárgára meszelt lakot a város végén; a ház körül öreg szilfák zúgnak és a kert ritka és didergő ribizli-bokraival terül el a ház mögött…” (Független Magyarország, 1903. február 1, 1.) A választott idézetekben az elbeszélő olyan pozícióból beszél, mint aki személyesen ismeri a történet szereplőit, s éppen egy anekdotát készülne elmondani róluk, amit aztán meg is tesz, csak éppen egy hosszabb, árnyaltabb elbeszélés keretében, mint egy anekdota. A narrátori beszéd problémája felveti annak kérdését, hogy lehetséges-e egyáltalán harmadik személyű narráció, hiszen amikor az elbeszélő mesél, akkor csak saját, egyes szám első személyű pozíciójából képes megszólalni, nem tud önmagáról harmadik személyben beszélni, csupán a történet szereplőit lehetséges számára megnevezni az „ő”-vel.[4] Ezek alapján, amikor a narrátor úgy mutatja be az öreg Komorót A régi temetőben, hogy „talán nem is élt már az öreg egyébért, mint azért a Rákóczi-zászlóért” (Független Magyarország, 1903. január 21, 1.), akkor a harmadik személyű elbeszélés vagy ő-elbeszélés nem a narrátor személyére vonatkozik, hanem az elbeszélésben szereplő alany(ok)ra.

Végül a szövegeken alkalmazott helyesírási elvekről ejtek néhány szót. Nem ragaszkodtunk az eredeti, régies helyesíráshoz, mivel a legtöbb esetben – különösen az egybe- és különírás tekintetében – a változtatás nem járt együtt értelmi-stiláris változással. Az olyan szavakat, betűkapcsolatokat viszont, mint a „vajjon” vagy a „cz” megtartottuk eredeti formájukban, mivel ezeket Krúdy stílusának integráns részének tartjuk. Már csak azért is, mivel konzekvensen alkalmazott szabályról van szó. Az eredetiben felbukkanó nyomdahibákat javítottuk, ezeket külön nem jelöltük. Az Őszi szántás című novellában viszont jelöltünk egy valószínűsíthető hiányt, amely minden bizonnyal nyomdahiba következménye. Ebben a novellában a következő mondat olvasható: „Azonkívül mindig sürgönyileg gratulált a nevezetes embereknek/ ós neve így gyakran szerepelt a pesti újságokban, így: A fügedi hírlapírók nevében: Surják.” (Független Magyarország, 1903. február 1, 1.) Az idézetben ferde vonallal jelöltem a hasáb szélét, amely megmutatja, hogy sem az előző sor végén, sem a következő sor elején nincs jelölve a hiány, arra a mondat értelmetlenségéből lehet következtetni.

Vigh Imre