Tiszatájonline | 2024. március 27.

Betűmáglya

FENYVESI ORSOLYA SZIVERI JÁNOS-DÍJÁHOZ

ORCSIK ROLAND LAUDÁCIÓJA
A fiatalon elhunyt vajdasági költő, szerkesztő emlékére alapított Sziveri János-díjat 2024-ben Fenyvesi Orsolya kapta. Fenyvesi Orsolya 1986-ban született Szekszárdon költő, műfordító.

Ha a macskának kilenc élete van, hány orgazmusa lehet az antik istenekről elnevezett bolygóknak? Mi köze a költészet gyönyörének az ún. objektív valósághoz? Analóg vagy digitális valóság? Ahogyan Fenyvesi Orsolya írja egyik kommentárjában a meg nem írott verseihez: „Mit számít, hogy tudjuk, forog a Föld? Mennyire hiányzik fejünk fölül az ismeretlen boltozat!”

A kabbala-kutató Gershom Scholem szerint a Tóra tüzes organizmusa Isten előtt feketén izzott: „Ez a fekete tűz olyan, mint a tintafolt a pergamenen” (A kabbala szimbolikája, Ladányi Lóránd fordítása). Sajnos, nem ismerem a héber nyelvet, a héber betűket, kár is papolnom a kabbaláról. Ám amikor Fenyvesi Orsolya verseit olvasom, úgy érzem, fekete tűz világít a betűmáglyájából. Költeményei zavarba ejtőek, kizökkentenek, szokatlan a grammatikájuk: „A vadállatok bátorsága / lakott.” (Új mitológia) Mégsem hermetikus költészet ez, nem tetszeleg a meg nem értettség sérelmével és gőgjével. Egyesek nem viselik el a megszokott értelmezői kódok csődjét, hogy nincs hatalmuk a versek fölött. Fenyvesi költészete azonban átlép a bezárkózó mintákon, a jelentés-barikádokon, ráhangol a játék intenzitására: „Végtelen számokat gondolok véredényekbe, / az ágyékba sorjázó energiát szeretném / megtapasztalni. / Hogyan tudnék így létezni / a térben, az átbillenés határán […]” ().

Fenyvesi lírájában a látvány nem az ideológia illusztrációja. Nála a látvány: erő. A látvány: intenzitás. A látvány: a jelentés hatványa. Gilles Deleuze a következőt írja a festészetről: „Ugyanis a művészetekben, úgy a festészetben, mint a zenében, nem arról van szó, hogy kitalálják vagy hogy újrakeltsék a formát, hanem hogy elkapják az erőket. Pont ezért egyetlen művészet sem ábrázoló művészet. […] Az erő szoros viszonyban áll az érzéssel. Az érzésnek az kell, hogy egy erő odahasson a testre, vagyis rezgésének egy adott pontjára.” (Hogyan fessünk erőket, Bánföldi Tibor fordítása)

A magyar lírában az utóbbi időszakban elszaporodtak az ekphrasis-versek. Ám sok ilyen versnél a retorika érintetlen marad, mintha nem hatott volna rá a vizuális esemény. Fenyvesi Orsolya azoknak az alkotóknak a módszerét, vagy módszer nélküli módszerét követi, akik rácsodálkoznak és rácsatlakoznak a képekből emmanáló erőkre. Szókitörései láthatóvá teszik a csillagporos ejakulációkat. Fenyvesi kommentárjával: „A költészet képes arra, hogy minden egyes életet láthatóvá tegyen. Emberit és embernélküli-embertelent.” Ez pedig rímel az általa is idézett neoavantgárd alkotó, Erdély Miklós egyik paradoxonára: „Csak az jelenhet meg, ami ismétlődik, és csak az nem létezik.” (Ismétléselméleti tézisek)

Fenyvesi költészete a lehetetlenre vállalkozik, leveti az antropomorfizáció kényszerét, a narrációt. Barokk poszthumanizmus, az egót lefejező miszticizmus jellemzi már az első kötetének darabjait is: „Énekelni hallom a sötét anyagot, és most / áramszünet választja el az élőt az élettelentől. […] Angyalok leszünk / anélkül, hogy előtte álatokká váltunk volna.” (A képzeletbeli világháború). Nála nem a jelentéskioltó „állattá-leendés” (Deleuze-Guattari) a cél, hanem az antropomorf alakzat spirituális erővé finomítása.

Ha nem is mutatható ki közvetlen kapcsolat Ladik Katalin és Fenyvesi Orsolya lírája között, mégis rokonlelkűnek érzem a két alkotót. Mindkét költőre az ideológiai korlátok, a patriarchális előírások játékos szétfeszítése jellemző. Éppen ezért egyikük sem fér be igazán a vasaltan szabályos, tekintélyelvű kánonba.

Fenyvesi Orsolya egyik darabja A látvány című verszajlásból:

„vetkőzni vágyom
adjatok helyet
vetkőztetni vágyom
szorul a Nap
nem férünk el”

Ladik Katalin egyik korai verse pedig így hangzik:

„azok az aranyba zárt ketrecek
hol a lovak patáit sejtem
a fekete arany juhokat megszaggatnám
de hol az az istálló
hol kitombolhatnám magamat”
(azok az aranyba zárt ketrecek)

A transzcendencia és az erotika egysége nem pusztán a barokk művészet egyik vonása, hanem Bataille szerint az archaikus kultúrák sajátossága is. Ez azonban rítushoz kötött. Fenyvesi számára a látvány a rítus, határa pedig az immagináció. Erről a Fenyvesi számára is inspiratív Blake Laokoon mint Jahve fiaival, a Sátánnal és Ádámmal című vizuális költeménye jut eszembe. Blake a racionalizmus, a tudományos világnézet felfedezésének korszakában alkotott, ám szembement a felvilágosodás dogmáival. Az említett „látomásában” angol, ógörög és héber mondatokat, idézeteket olvashatunk egy vizuális idézet, a kígyókkal küzdő Laokoon körül. Az egyik felirat így hangzik: „The Eternal Body of Man is Imagination, that is God himself.” Magyarul: Az ember örök teste az immagináció, maga az Isten. Ehhez kapcsolódik Fenyvesi teremtéstörténete: „Amikor a test legfontosabb tulajdonsága / a szenvedély, a Föld húsa / átalakul / mindazzá, amit látunk.” (Teremtéstörténet) Amikor a költészet legfontosabb tulajdonsága az immagináció, a látvány átalakul mindazzá, amit nem látunk. A látvány pedig rítus, láthatóvá varázsolja a nemlétezőt. Azt, amire Psziché sóvárog, ám megragadni képtelen. Párhuzamnak kínálkozik Sziveri János egyik korai darabja a második, Hidegpróba című kötetéből: „Mint korán betört, öntudatlan állat, / látatlanul is megkívánlak.” (Nyomok)

A költő, meseíró és műfordító Fenyvesi Orsolya kérdésfelvetései, autonóm lírája kikezdi a látásmódok ideológiai korlátait. Kapott is bőven érte hideget, meleget, ám nem hagyta abba: a költészet szenvedély, darabokra szaggat és lángra lobbant.

Fenyvesi nem pusztán a magyar, hanem az általa fordított angolszász líra forrásvidékéből is táplálkozik. Talán nem véletlen az sem, hogy éppen neki köszönhetjük a különös kanadai költőnő, Anne Carson első magyar nyelvű verseskötetét.

Az 1992 óta létező Sziveri János-díj méltó kezekbe kerül, jól tükrözi a fiatalon elhunyt Sziveri munkásságának autonóm és experimentális vonásait. Ismét az újabban többek által felfedezett Hidegpróba című kötet egyik mondata jut eszembe: „Mint sziklák nyúlnak egymás kiázott zsebébe, úgy / látom magam álom és látomás között.” (Kilenc sorom) Közhely, hogy a szem közvetlenül nem, csupán a tükröződésében láthatja magát. A szubjektum egyedül a nyomát, a szökésvonalait, az álom és látomás közötti fikcióját képes elbeszélni. A teljes önmeghatározás csapda, ideológiai zárvány. Fenyvesi Orsolya versei pedig olyanok, mint a tükrök állatai: mindig kezdetben, tekintetünk ostroma alatt állnak. Ám amennyiben hunyt szemmel tapintjuk a tükör bőrfelületét, felhevül képzeletünk tüzes organizmusa.

Orcsik Roland

(Elhangzott a Nyitott Műhelyben 2024. 03. 26-án, Budapesten)

Kép forrása: Fenyvesi Orsolya Facebook-oldala