Beszéljen-e, aki alkothat?

KŐRÖSSI P. JÓZSEF: A MAGYAR KÁRTYA – BESZÉLGETÉS MARKÓ BÉLÁVAL

Próbák, feladatok, követelmények rengetegében, a politika folytonosan korrekcióra szoruló igényei és törekvései közepette van-e a beszélgetésnél életreszabottabb módja a lélek minőségellenőrzésének? Az úgynevezett nyájas emberek tudják, hogy a beszélgetés nem kerül sokba, s ha jól sikerül, nemcsak érdek-, hanem érdemközösség is kisülhet belőle.

A beszélgetés ennyi: együtt az ige meg a csöndje.

Két fél, szemtől szemben, s közöttük oda-vissza gyűrűznek a nyíltság, az őszinteség, az érdeklődés hullámai. A beszélgetés, amennyire esztétikai, alighanem annyira etikai formula is. Bárminő apropó vesse meg az alapjait, bizonyos hajlékonyság és hatékonyság következtében egy sajátos mozgás, az elvileg lehetséges igazmondás és a tán gyakrabban megnyilatkozó szubjektív elkötelezettség vibrál végig minden beszélgetésben. A dialógusnak e kettős jellege a kimondás-elhallgatás egyensúlyjátékában ölt testet.

De beszéljen-e, aki alkothat is? S miért?

Csakugyan: miért? Hiszen annyian elújságolták már: a magyarázatnak nincs visszahatása a műre – ami egyébiránt a művész leghűbb arcmása. Ha a magyarázat mégis hozzászítható a produktumhoz, inkább faragja, semmint növelné a mű önértékét.

A magyar kártya hősének, Markó Bélának, aki egyszerre elhívatott és kapacitált ember, költő és politikus, alanyi kiáradása a könyvnyi interjúban azt adja, amit adhat. Kimerít egy századok óta ismert szerepet. Vall és érvel.

Ismerjük Szolónt. Benne is kereste a szövetséget a politikus és a költő. Ő is akarta, hogy stabilitás legyen, de arisztokratikus preferenciái inkább szindrómát csináltak belőle. A politizálás és az írás közös rubrikáját kitöltendő, nálunk a legegyszerűbb Mikszáthot előhozni. Él is a példájával Markó. Holott mennyire másféle időben, s milyen kis léptékben volt közéleti tényező Mikszáth. De hát visszarohanhatnánk Dantéhoz, vissza Kölcseyhez, Madáchhoz. És semmit el nem véve Petőfi nagyságából, futhatnánk őhozzá is, aki szintén ingoványon lépdelt, amikor politizált. Sőt!

A magyar kártya egyik lecsontozott igazsága se más: egyszerre politikusnak is lenni, költőnek is, ez (kendőzzük-e vagy sem a szerepbeli önellentmondást) legalábbis a kétlelkűség eshetőségét kelti. A politikus az aktualitások, a változó adottságokhoz való igazodás, a térhez, időhöz kötött igazságok kötelezvényével, az alkura képes elasztikusság követelményével vág neki minden munkanapnak. A költő épp ellenkezőleg. Míg amazt – optimális esetben – a tisztánlátó alkalmazkodás, emezt, az alkotót, a szenvedélyes spontánság igazolja.

A kérdezést és a beszédfolyamot terelgető Kőrössi P. József az ismeret, s föltehetőleg a személyi szimpátia, a szellemi, elvi összhangzás muníciójával áll neki a Markó-portrénak.

„Nemcsak a politikust – üti fel a könyvet Kőrössi  –, államférfit lenne jó látni, hanem azt a költőt és magánembert is, akire te is kíváncsi lehetsz majd egyszer – civil életedben. Az, aki te vagy itt ma, lehetett-e volna valaki más is? Persze másképpen.” Így a rögtöni és egy nem mellékes metszete a metafizikának. Egy csaknem kétszázötven oldalas, interjúra szánt kötet élére progresszívebb, odavonzóbb kérdést aligha biggyeszthetne bárki riporter. Amire Markó Béla menten az emberlét leginkább magától értetődő törvényét csapná ki a hatályából. „Nem gondolom, hogy az embert – mondja Markó – feltétlenül a múltja határozza meg.” Hányan fognak vita nélkül rezonálni e kijelentésre? És Markó Bélának a saját sorsa két drága szigetét, a politikai és a lírikusi énjének terrénumait – noha egyre-másra fejtegeti az idevágó problémátlanságot – ugyancsak kevéssé sikerül egymásba tolnia. Pedig politikai és biográfiai titkok bőségét nyújtja az olvasónak. Gyerekkor, ígéretes írói nekibuzdulás, szegődés a politikához. Gyakran jön kedve emlegetni az empátiát. No jó, de hogyan lesz lényének szinte feledett magva a múlt?

Ahogy a gondolkodás gyökere a tapasztalat, úgy hódít és uralkodik bennünk a tegnap. Ha minden csak anyag is, a mában és a jövőben egyaránt, ezt az anyagot – akár tetszik, akár nem – a múlt kínálja. Nincs mese. Oly evidenciáról van itt szó, amelyet majdhogynem pirulva magyarázna az ember. Az ember, akinek már a megtestesülése, azaz létrejötte, minthogy elődeinek egy hajdani ölelkezését feltételezi, eleve múlt és ősiség. Amiként a költő mindenegyes lényegbevágó igéjében ó-idei cselekedetek és kultúrák összpontosulnak asszociációvá. Aligha hihető, hogy mindezzel Markó Béla ne lenne tisztában.

Éppen gondolattársításaival, szimbólumaival, minapi történeti vonatkozásaival, s azzal, hogy a politikumot nem kevésbé dekoratív, változatos és útvesztőkkel zsúfolt színtérnek festi, mint a költést, A magyar kártyától nem lehet elvenni, hogy érdekes könyv. Nem álmot hozó, nem érdektelen párbeszéd. De mint a történelem csaknem valamennyi személyes érdekeltségű tükrözésére, e kötetre úgyszintén áll: nagyon is egyéni ízlés szerinti festése a közelmúlt históriájának. Nyugodt, stílusos, világos beszéd, amelyet egyáltalán nem elvétve mogorva és ingerlékeny kultuszok törnek meg; politikusi credók és kreditek, világnézeti behatároltságról szóló hiszekegyek, melyeknek hozzá kellene passzolniuk a költői intellektus alapigényéhez, s ez a lírikusi észjárás már első lendületében többet igényel az érzéki világnál.

Markó Béla erdélyi. S az erdélyiséget – tudjuk; de legalább sejtjük –, nem mindenkinek adatik meg csak úgy átélnie. A magyar kártya hőse sem kapta ajándékul. Egyszóval: Markó életnézetét, költői, politikusi esszenciáit, lelki látképét lehetetlen néhány vonással ábrázolni. Nemhiába, hogy kérdéseiben és közbevetéseiben Kőrössi P. József egyre azon van, hogy mennél sokrétűbbé alakítsa a rajzolatot tapintatosan ostromolt interjúalanyáról.

Egy kérdésére Markó Béla a haza nobilis analízisével és ragaszkodó tárgyilagosságával válaszol: „Egy lépcsőházban, egy városnegyedben együtt élünk románok, magyarok, összehabarcsolódva, összeragasztva, de a kőzet külön is megvan, a kavicsdarabok külön-külön is megvannak, azok amik: kavicsdarabok. Nem összeőrölt, nem egymásba oldódott anyag… nem igazán szétválasztható, legfeljebb szétcsákányolható, szétlégkalapácsolható, de nem könnyen (…) Erdély egy konglomerátum.”

E kép: mint egy masszív, passzentosan összerakott épület. De alig jár túl a politikán. Igaz, a költészet ugyanilyen pontos, tömör, kemény, sűrű. Ámde mindenekfölött a végsőkig differenciált. Tehát árnyalatos. Árnyalatok és szilárdság. Nem kell itt megkérdezni valamit? Mondjuk: csak azért, hogy Markó Béla jövendő műveinek legyen mindjárt mire válaszolniuk: rálel-e, rálelt-e már a minapi politikus önmagában erre a bizonyos, az eredeti költészethez okvetlenül szükséges független s ingathatatlan árnyalatosságra? S a költő felel. Igaz?

(Kossuth Kiadó, Budapest, 2013, 272  oldal, 2990,- Ft)

Kelemen Lajos