tiszatáj | 2020. augusztus 13.

Beszélj a szerelemről!

SZILASI LÁSZLÓ: KÉSEI HÁZASSÁG
Szilasi László ötödik regénye hálás alaphelyzetet állít középpontba. A kisvárosi közegben évtizedekig eltitkolt szerelmi történet drámája két pedagógus között zajlik: a sztori megfelelhetne divatos teóriák summázatainak. Hogy ebben a közegben bármit el lehet-e és egyáltalán meddig lehet eltitkolni, hogy a lokalitásuk kisszerűségéhez illeszkedő tragédiák kiábrándító másnaposságával ébrednek hőseink vagy nagy drámák purgatóriumában forognak némán és nemesen, ismerős poétikai választások, a modernitás egyik legkedveltebb témájának változatai… – KOVÁCS KRISZTINA KRITIKÁJA

SZILASI LÁSZLÓ: KÉSEI HÁZASSÁG

Vajda Ilmának

Szilasi László ötödik regénye hálás alaphelyzetet állít középpontba. A kisvárosi közegben évtizedekig eltitkolt szerelmi történet drámája két pedagógus között zajlik: a sztori megfelelhetne divatos teóriák summázatainak. Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című, sokunk által kirabolt nagyszabású munkájában azt írja, a „tekintet zsarnoksága” uralja ezeket a panoptikus mikrovilágokat. Hogy ebben a közegben bármit el lehet-e és egyáltalán meddig lehet eltitkolni, hogy a lokalitásuk kisszerűségéhez illeszkedő (ld. Az isten háta mögöttben azt a bizonyos öngyilkossági kísérletet) tragédiák kiábrándító másnaposságával ébrednek hőseink vagy nagy drámák purgatóriumában forognak némán és nemesen (ld. Szilasi egyik kedvencét, az atmoszférájában e regény körül is ott lebegő Stonert, John Williams remekművét), ismerős poétikai választások, a modernitás egyik legkedveltebb témájának változatai.

A regény kiadását kísérő interjúkból és persze egy kis közösség városi legendáiból is tudható, részben vagy egészében megtörtént esetet szemlélhet most a nyájas olvasó. Az élmények pedig a valóságtól, e regény valóságától elemelkedve is otthonosak lehetnek. Egy kisváros közegében, egy vidéki középiskolában pergő love story figurái akár sematikus modell protagonistái is lehetnének. A magas, izmos, jóképű tesitanár, az egykori sikeres atléta, Gavenda Péter és a látszólag jelentéktelen, savanyú vénkisasszony, Vajda Ilma, az unalmas „árvízügyes” szaktanár, ha van ilyen szaktárgy bármelyik vízügyi szakközépiskolában, úgy találnak egymásra, hogy gyötrő és elsöprő szenvedélyük a mindent behálózó tekintetek elől végig rejtve marad. Az álmos, közepes méretű megyeszékhely, a lustán kanyargó mezővárosi utcák közt figyelő pedagógusok és diákok fürkésző pillantásai végül nem tudják megkarcolni egy a regény állapotleírásaiban ugyan néha a giccshatáron táncoló, ám a lényegét tekintve mégiscsak erős atmoszférateremtéssel elbeszélt, nemességében gyönyörű szerelem emlékképeit.

Ha bele akarnék írni Szilasi regényébe, talán nem bánná, azzal folytatnám, milyen érzés a szöveg narrátorához hasonló megfigyelőként, szemlélődő kamaszként rálátni ezekre az archetípusokra. Hisz a feltételezett olvasó is ezzel a naiv, mégis kegyetlen mindentudással nyomozza a szomorú, csendes fájdalmasságában is felemelő érzelem történetét. Talán úgy kezdeném, hogy ismertem Vajda Ilmát vagy valakit, aki akár lehetne Vajda Ilma is. Kezdhetném például így: „Az 1992–93-as év (Szilasi regényét is tematizálják az évszámok!), lassú, rendszerváltás utáni árapályában, a nagy várakozások utáni első csalódottság sehova sem vezető reménytelenségében ismerem meg Vajda Ilmát. Persze ebből a punnyadásból akkor semmit sem érzékelek. Tizenhat éves vagyok, a vízügyesekhez járok. Elkeseredett, csalódott kamasz vagyok, bölcsész akarok lenni, kutató, régész. A vízügyeseknél minden nap a pokol. Szeretem a vizet, az árvízügyet is próbálom, igazán, mondjuk általános iskolás koromban megnyerek egy szakmai versenyt is. Most mégis, a tanárnővel, az evangélikus lelkész gonosz feleségével való apró konfliktusom miatt bukásra állok árvízügyből. Ettől rettenetesen boldogtalannak érzem magam. Hiába teperek, oldok meg minden feladatot jól, az ősbűnt, hogy az órán nem értett feladatot végül kiváló matekos anyám érteti meg velem, az árvízügy helyi kisistene nem tudja nekem megbocsátani. Megbuktatni nem mer, de kettesnél nem lehetek jobb. Végül, ahogy a filmekben, egy váratlan fordulat rendez el mindent. A következő tanévben az osztály váratlanul megkapja Vajda Ilmát. Vajda Ilma unalmas vénkisasszony, nem is túl szimpatikus, nem érdekli semmi, csak az árvízügy. Nem olvas szépirodalmat, nem köti le az egyiptológia, nincs bennünk semmi közös. A nevemet sem jegyzi meg, egy évig tanít, aztán, bár évekig próbálok köszönni neki, közömbösen biciklizik el mellettem, látszik, meg sem ismer.

Vajda Ilmát csak azok érdeklik, akiket az árvízvédelem is, én nem tartozom közéjük: valójában, ezt, ha a nevemet nem is, tudja, érzi. Vajda Ilma egy évig tanít, előtte a bukás szélén táncolva három jegyből kapok kettest, nála kb. harminc jegyet szerzek. Minden órán röpdolgozat, képletek, számítások, szóbeli felelelések. Minden második héten sorra kerülök. Az első hónapban három jegyet javítok, másodpercekre még az ötösért is harcban állok! Nem vagyok zseniális vízügyes, de most az érdekli ezt az embert, aki egy év múlva már a nevemet se fogja tudni, hogy én mit tudok és mit nem minderről. Vajda Ilma igazi pedagógus, a legtöbbet adja, amit egy dühös, elkeseredett kamasznak adhat. Hitet, önbecsülést, elégtételt.

De a lényeg most nem ez! Nem a hála, nem az akkori kínszenvedés, a hidrológiai, geológiai, meteorológiai szakkifejezések gyötrődő biflázása. Kamaszként, kegyetlen, mindentudó kis idiótaként, bár hálás vagyok az egy év minden árvizes órájáért, valószínűleg azt gondolom, ez csak egy dögunalmas aggszűz, sosem volt faszija, nem is lesz soha, nem tudhatja mi az igazi szenvedély. És közben nem tudom, nem is sejtem, hogy ez a nő többet tud a szerelemről, a kötődésről, az odaadásról és a várakozásról, mint egy ostoba kamasz, aki napról napra a hidrológiai szakzsargonnal küzd.” Ez a történet szólhatna a Kései házasság hősnőjéről, talán valóban róla is szól, mindenesetre segít közelebb jutni a (regénybeli!) főszereplő karakteréhez is. Ennyi, ez a kevés vagy nagyon is sok az egyszerű vállalása Szilasi regényének, ezt mondaná gyermetegen raccsolva, mesterkélt francia akcentussal David Suchet, amikor végül mindenkit összegyűjtött a könyvtárszobában: „Nem tudhatjuk, mi lakik az emberi szív kamráiban.” Nem meglepő, a hasonlóan referenciális alapokról elrugaszkodni vágyó, végül a valóságot mégis szorosan markoló Luther kutyái fogalmazta ezt meg egy valamikori megdöbbentő öngyilkosság motivációinak taglalásakor: „HB-t az ütötte szíven, hogy mennyire, jaj, mennyire nem figyelünk oda egymásra. Együtt élünk vele. Folyamatos a kapcsolat. Semmit sem tudunk róla.” (SZ. L.: Luther kutyái, 21.)

Szóval adva van egy évtizedes titok, és a történet végén az igazság. Akiket ismertünk vagy ismerni véltünk, nem azok, akinek hittük őket. A szerelem nemcsak a Fejős Éva-univerzumban érkezik váratlanul, sodor össze két látszólag össze nem illő embert és forgatja fel az életüket. Az élet, ez talán jó hír, talán nem, mégiscsak irracionálisabb, kiszámíthatatlanabb, mint az irodalom. És igen, nemcsak a filmekben van úgy, hogy a happy end apróságokon múlik, hogy ostoba véletlenek, jelentéktelennek tűnő hazugságok, kis gyávaságok akadályozzák végül a boldogságot. A történet, ez a történet, ahogy a regény referencialitását érintő Szilasi-interjúkból is kiderül,[1] önmagában olyan erős, hogy más feladat nincs is, csak jó érzékkel, finoman és kellő alázattal közelíteni hozzá. Mert ennek a szerelemnek a históriája a régimódi, elkötelezett hűség meséje.

Szilasi László jórészt sikerrel teljesíti is a feladatot, lejegyzi, amit korábbról tud és  ami lényeges, megírja, újrakonstruálja ami nem tudható, csak sejthető, hisz eddig két ember magánügye volt csupán. Itt-ott felerősít, ahol nem kellene, és néha apró következetlenségekkel el is rontja addig érzékenyen bemutatott karakterei jellemrajzát. Talán romantikusabb elképzelés, de mi van, ha így igaz, hogy a titkos, évtizedeken átívelő viszonyban a nő végig hűséges marad a férfihoz, nem csalja meg, nem lesz abortusza. Az addigi csendes, beletörődően elfogadott végzet, az uralhatatlan, de nem alantas szenvedély így még tisztábban mutatná meg magát.

Mert kétségtelen, ennek a könyvnek a legnagyobb erénye a jórészt hitelesen megszólaló női hang. Ki lenne alkalmasabb arra, hogy elmondja a másik iránt érzett furcsa idegenségből születő, mindennél meghatározóbb vonzalma születését, a küzdelmet, amely ezt csírájában akarja elfojtani, a vágyódást, amely mindig megértő, sosem pusztító, sokszor monomániás, de sosem kicsinyes. Pont olyan, mint ez a hősnő, aki minden megalkuvás és alázatos elfogadás ellenére sem szánalmas. A csendes, kötelességtudó tisztesség, a következetesség ad határozott, kemény kontúrt ennek a karakternek. Vajda Ilma tehetséges, de a kutatói pálya helyett a családot, a szülő ápolását választja. A szakmai tervekről való lemondás azonban nem teszi megkeseredett emberré, a tanításban, a világos szabályokra, egyértelmű morálra épülő életben mindig megtalálja a válaszokat. A Kései házasság főhőse olyan figura, akinek könnyű lenne boldognak lennie, mégsem lesz az, mert egyetlen dolgon nem tud úrra lenni, a Gavenda Péter iránt érzett szerelmén. Küzd vele, próbálja legyőzni, végül elfogadja, eközben pedig végig higgadtan, tűpontosan látja rajongása tárgyát. A szöveg úgy láttatja a két ember hibáit, gyarlóságait, hogy közben jórészt megértően szemléli a nem is olyan súlyos megalkuvásokat, amelyek évtizedekig elválasztják őket egymástól. A nő és a férfi banális pillanatokban nem dönt egymás mellett, bosszantó apróságok hátráltatják a boldogságot.

Persze eközben, mint Szilasinál mindig, megkapjuk Árpádharagost, ami a Szentek hárfája óta és most is az imaginárius otthon, ami most éppen (ahogy mindig!) Gyula mellett van. És megint Fürjes felől érkezünk, ahol nem áll, reméljük, talán már soha nem is fog megállni a vonat. Ha éppen nem tolják el Közép-Európa legnagyobb evangélikus templomát, akkor leég minden árpádharagosi büszkesége, monarchikus nosztalgiánk ikonja, a Malom. A kötet címlapján, hogy végképp megmaradjunk ebben a furcsa, áttetsző lebegésben, a „tótvárosi” megyeszékhely Kádár-kori nosztalgiát játékba hozó, hajdani ikonikus kisvendéglője, a Fehér galamb látható. És giccses vagy sem, ez a hely a fájdalmas szerelem legboldogabb locusa, a megérkezés, a lopott pillanatok otthona. Az is lehet, hogy hatásvadász, ahogy Vajda Ilma és a tantesület „kurvája”, Wohlmuth Smaca a regény végén leégő Pál-malmot nézik. Azon is el lehetne morfondírozni, jó ötlet-e a kapcsolat szempontjából irreleváns évszámokkal orientálni magunkat és a szereplőket a korszak kulisszáit újrateremtő, meghatározónak tűnő évszámok mentén. Ha megfontoljuk, Neil Armstrong holdon tett lépései hány kiváló amerikai regény (John Updike-tól Joyce Carol Oatesig sorolhatnánk hosszan) vagy film háttereként szolgáltak már, és persze most újra Csernobil fekete esőfellegei minden posztkádári múltba révedésünk, megrekedt életformáink borzasztó kulisszái. De kit érdekel?

Az idő mellett a legerősebben a helyek építik újra az emlékezést. És nagyjából a helyén is van minden, a terek, ahogy A harmadik hídban is, megmozdulnak, elindulnak, majd működtetik a történetet: a szegedi Dóm tér, a Virág Cukrászda, a múzeumkert, de főleg az árpádharagosi Nagy Imre tér, Magyarország egyetlen szemüveg nélküli Nagy Imre-szobrával vagy az a bizonyos atlétika pálya, ahol a város és az ország eddig legeredményesebb gátfutója is rótta a köröket.

Marquez híres regényének (A szerelemről és más démonokról, 1984) emlékkönyv-bejegyzéssé vált, ám erejéből emiatt sem vesztő passzusát az is ismeri, aki nem olvasta a mágikus realizmus ikonikus darabját. A veszett kutya harapta márkilány és a szerzetes végzetes szerelméről szóló történet emlékezetes párbeszéde így hangzik: „Sierva María akkor kérdezte meg tőle, igaz-e, amit a dalok mondanak: hogy a szerelem mindent legyőz. – Igaz – mondta a márki -, de jobb, ha nem hiszed el.” A Kései házasság hőseinek tapasztalata is nagyjából ennyi, de az értelmetlennek tűnő, életen át tartó gyötrődés és várakozás eredménye a „kiböjtölt” néhány év boldogság. És ez, valljuk be, több, mint ami az élet végén sokaknak marad, miközben mégis mindenki ezt kergeti.

Kovács Krisztina

[1] Szilasi László az új regényéről: Nem szeretem a poénokat, ezért szívesen lelövöm őket, (Szincsok György interjúja), Szeged.hu, Művház, 2020. június 13. https://szeged.hu/hirek/35328/szilasi-laszlo-az-uj-regenyerol-nem-szeretem-a-poenokat-ezert-szivesen-lelovom-oket , (Utolsó letöltés: 2020. 06. 14.)

Szilasi László: Kései házasság

Magvető 

Budapest, 2020

192 oldal, 3299 Ft