Beszédes István: [Megtelik könnyű, ezüstös tárggyal]
A lakónegyedben, amelyben élek,
szomszédom, egy kisebbecske óriás
füle mögül reggelente
kiugrik egy-egy túlméretes,
eleddig ismeretlen állat.
Megrázza a falakat ilyenkor
életre riadt rikoltása,
és rázkódik minden
a távolodó dobogásban.
[…]
EGY KISEBBECSKE ÓRIÁS
I.
A lakónegyedben, amelyben élek,
szomszédom, egy kisebbecske óriás
füle mögül reggelente
kiugrik egy-egy túlméretes,
eleddig ismeretlen állat.
Megrázza a falakat ilyenkor
életre riadt rikoltása,
és rázkódik minden
a távolodó dobogásban.
Nem tudom, hogy álmodja-e őket,
vagy hogy éber észmunka eredményeképpen
öltenek testet, csak hogy tülkölve gázolnak
végig a kerteken, miközben hátra se néznek,
amiből a megszült vagy megálmodott
vagy kitalált lények gyermeki ragaszkodására
következtetni nem lehet, arra annál inkább,
hogy megint sor háládatlan
teremtménnyel gazdagodott
a világ.
Amely most öreg napjaira gondol,
amikorra majd mozdulni sem lehet
a rengeteg lélek nélküli hústól,
mikor az a parkerdőkön túlcsordulva
önti el végül az utcát.
II.
Van úgy is, hogy
a lakónegyedben, amelyben élek
szomszédom, a kisebbecske óriás
füle mögül reggelente
egy-egy túlméretezett
gépezet búvik elő.
Dübörög a talaj, ha lánctalpát
leteszi, ha dongalábait lerakja
a maga rendíthetetlen módján
haladva valamely lebontandó
hegység felé.
Nem tudom, hogy álmodja-e őket
a nagyfülű feltaláló, vagy hogy éber
tervezőmunkát követően
öltenek testet,
csak hogy éleszaj-felhőben
gázolnak végig a kerteken,
a magasabb lombok is leborulnak,
miközben leendő sugárutakat húzva haladnak,
hátra se nézve közben,
amiből nem lehet kikövetkeztetni:
a megálmodott vagy megtervezett
életes gépek
ismernék a kíméletet.
Beépített függelem-tiszteletükben
– olaj vízzé nem válik! –
bízhat legfeljebb a világ,
amely most öreg napjaira gondol,
amikor majd a teremtett húst
ezek a szerkezetek vágják vissza
a túllakott parkerdők határai közé.
III.
Esetenként a kisebbecske óriás,
ez a minden fülek császára, reggelente
egy-egy túlméretezett
fogalmat hoz a világra,
s az újszülött, akár a gőz, törekszik
tetőt felemelve magasba,
s oly komótosan úszik ott,
akárha cápaalakú,
ezüst csillogású vásári
héliumballon volna,
vagy élesre töltött
nappali lopakodó.
Nem tudom, hogy öntudatlan
vagy hogy tudatos munka eredménye
a fogalomképzés, látom viszont,
hogy egy hosszú élet
eredményeképpen
megtelik könnyű, ezüstös tárggyal
az ég…
UGYANOTT
Oly furcsa,
hogy még mindig ugyanott laktok,
és én még mindig nem jártam nálatok,
s nem láttam, hol az a hely,
a mélyben-e avagy egy magasfalon,
és ha kiderül, erdő csúcsán,
megtudom végül,
hogy ti nagymadarak vagytok,
vagy, mondjuk, az utolsó család
emberszabású óság…
A kiterjedt
levelezést követően,
ha meglátnám, hogy közvetlen
szomszédságotokban egy hangos,
veszélyes nekrofág erőd,
már nem szenvedne csorbát
a hozzátok fűződő jó hír,
már nem vagyok naiv,
tudom, ahol ti laktok,
ott lakik a megtapasztalható
legeslegjóságosabb jóság.
Lényegtelen, képzete
alig módosul e szívbirodalomnak,
ha megtudom, nem mossa semmi tenger,
hogy vigyázza külső határát gonoszság
és a felfüggesztett véres rontás, magára
vessen a mindent túlképzelő:
miért is kell az a sok
bizonyosság?
Felírom újra most a címzést,
megnyugodva, hogy ott a pont még,
a sose látott, s megnyugtató, hogy
e biztos ponthoz viszonyítva lehetek
a részfolytonosság…
Oly furcsa,
hogy tulajdonképpen
elküldött felvetéseimre a válaszok
szinte soha nem értek ide hozzám,
s ez úgy esik, annak hitében,
hogy hangos szóval van teli messzi házatok,
egy távoli, üres térben magamban beszéltem,
avagy bíztató hallgatással üzent csak
az olvasni rest vagy nem is tudó,
prédává nem vált vagy épp prédáját
élni hagyó átmeneti állat-ember-isten.
Lehet, nem is kell tudni,
mi van ott, kik vagy mik
lehetnek lakosok azon
az elvont koordinátán…