Tiszatájonline | 2019. június 4.

Beszédes István: [Megtelik könnyű, ezüstös tárggyal]

A lakónegyedben, amelyben élek,
szomszédom, egy kisebbecske óriás
füle mögül reggelente
kiugrik egy-egy túlméretes,
eleddig ismeretlen állat.

Megrázza a falakat ilyenkor
életre riadt rikoltása,
és rázkódik minden
a távolodó dobogásban.
[…]

EGY KISEBBECSKE ÓRIÁS

I.

A lakónegyedben, amelyben élek,

szomszédom, egy kisebbecske óriás

füle mögül reggelente

kiugrik egy-egy túlméretes,

eleddig ismeretlen állat.

Megrázza a falakat ilyenkor

életre riadt rikoltása,

és rázkódik minden

a távolodó dobogásban.

Nem tudom, hogy álmodja-e őket,

vagy hogy éber észmunka eredményeképpen

öltenek testet, csak hogy tülkölve gázolnak

végig a kerteken, miközben hátra se néznek,

amiből a megszült vagy megálmodott

vagy kitalált lények gyermeki ragaszkodására

következtetni nem lehet, arra annál inkább,

hogy megint sor háládatlan

teremtménnyel gazdagodott

a világ.

Amely most öreg napjaira gondol,

amikorra majd mozdulni sem lehet

a rengeteg lélek nélküli hústól,

mikor az a parkerdőkön túlcsordulva

önti el végül az utcát.

II.

Van úgy is, hogy

a lakónegyedben, amelyben élek

szomszédom, a kisebbecske óriás

füle mögül reggelente

egy-egy túlméretezett

gépezet búvik elő.

Dübörög a talaj, ha lánctalpát

leteszi, ha dongalábait lerakja

a maga rendíthetetlen módján

haladva valamely lebontandó

hegység felé.

Nem tudom, hogy álmodja-e őket

a nagyfülű feltaláló, vagy hogy éber

tervezőmunkát követően

öltenek testet,

csak hogy éleszaj-felhőben

gázolnak végig a kerteken,

a magasabb lombok is leborulnak,

miközben leendő sugárutakat húzva haladnak,

hátra se nézve közben,

amiből nem lehet kikövetkeztetni:

a megálmodott vagy megtervezett

életes gépek

ismernék a kíméletet.

Beépített függelem-tiszteletükben

– olaj vízzé nem válik! –

bízhat legfeljebb a világ,

amely most öreg napjaira gondol,

amikor majd a teremtett húst

ezek a szerkezetek vágják vissza

a túllakott parkerdők határai közé.

III.

Esetenként a kisebbecske óriás,

ez a minden fülek császára, reggelente

egy-egy túlméretezett

fogalmat hoz a világra,

s az újszülött, akár a gőz, törekszik

tetőt felemelve magasba,

s oly komótosan úszik ott,

akárha cápaalakú,

ezüst csillogású vásári

héliumballon volna,

vagy élesre töltött

nappali lopakodó.

Nem tudom, hogy öntudatlan

vagy hogy tudatos munka eredménye

a fogalomképzés, látom viszont,

hogy egy hosszú élet

eredményeképpen

megtelik könnyű, ezüstös tárggyal

az ég…

UGYANOTT

Oly furcsa,

hogy még mindig ugyanott laktok,

és én még mindig nem jártam nálatok,

s nem láttam, hol az a hely,

a mélyben-e avagy egy magasfalon,

és ha kiderül, erdő csúcsán,

megtudom végül,

hogy ti nagymadarak vagytok,

vagy, mondjuk, az utolsó család

emberszabású óság…

A kiterjedt

levelezést követően,

ha meglátnám, hogy közvetlen

szomszédságotokban egy hangos,

veszélyes nekrofág erőd,

már nem szenvedne csorbát

a hozzátok fűződő jó hír,

már nem vagyok naiv,

tudom, ahol ti laktok,

ott lakik a megtapasztalható

legeslegjóságosabb jóság.

Lényegtelen, képzete

alig módosul e szívbirodalomnak,

ha megtudom, nem mossa semmi tenger,

hogy vigyázza külső határát gonoszság

és a felfüggesztett véres rontás, magára

vessen a mindent túlképzelő:

miért is kell az a sok

bizonyosság?

Felírom újra most a címzést,

megnyugodva, hogy ott a pont még,

a sose látott, s megnyugtató, hogy

e biztos ponthoz viszonyítva lehetek

a részfolytonosság…

Oly furcsa,

hogy tulajdonképpen

elküldött felvetéseimre a válaszok

szinte soha nem értek ide hozzám,

s ez úgy esik, annak hitében,

hogy hangos szóval van teli messzi házatok,

egy távoli, üres térben magamban beszéltem,

avagy bíztató hallgatással üzent csak

az olvasni rest vagy nem is tudó,

prédává nem vált vagy épp prédáját

élni hagyó átmeneti állat-ember-isten.

Lehet, nem is kell tudni,

mi van ott, kik vagy mik

lehetnek lakosok azon

az elvont koordinátán…