Tiszatájonline | 2014. július 29.

Bársonyos boldogság

AZ UTOLSÓ NAP
Szombaton is megafonnal ébresztették a szervezők a tábort, több-kevesebb sikerrel, volt, aki fél tizenkettőkor kereste a reggeli kávét a reggeli és ebéd között zárva tartó büfében. A proszemináriumot így kicsit rövidebbre fogták. A műhelyek közül volt, amely testületileg kirándulni ment, melyik-melyik hogyan készült az esti felolvasásra, ahol a fiatal szerzők megmutathatták az egész hetes munkájuk eredményét […]

AZ UTOLSÓ NAP

Az utolsó nap lélektanához hozzá tartozik az a kettősség, ami a táboriak lelkiállapotát is jellemezte július 26-án. Mert egyrészt mindenki nagyon fáradt volt már szombatra, és másra sem vágyott, mint a saját pihe-puha ágyikójára az itteni kemény, vékony matracos priccs helyett, a saját tiszta, illatos fürdőszobájára, ahol annyi ideig tusolhat, ameddig csak akar, a tábori, folyton vízben úszó fürdőszoba helyett, ahol öt perc sem telt el két sürgető kopogás között.  Másrészt  viszont olyan, de olyan jó itt! Jó a rutinná váló napirend, az ébredés a megafonra, a reggeli a placcon, a műhelymunka, a sok-sok beszélgetés, hogy írók-költők vannak mindenfelé, a szakmai programok, a visegrádi táj, a ragyogó csillagos égbolt, az esti tábortűz és még megannyi otthonossá váló, kedves történés.

Szombaton is megafonnal ébresztették a szervezők a tábort, több-kevesebb sikerrel, volt, aki fél tizenkettőkor kereste a reggeli kávét a reggeli és ebéd között zárva tartó büfében. A proszemináriumot így kicsit rövidebbre fogták. A műhelyek közül volt, amely testületileg kirándulni ment, melyik-melyik hogyan készült az esti felolvasásra, ahol a fiatal szerzők megmutathatták az egész hetes munkájuk eredményét.

A délutáni szakmai programokat beszélgetés nyitotta, Bene Zoltán faggatta Karácsonyi Zsoltot. Karácsonyi, aki az erélyi Helikon folyóirat főszerkesztője, beszélt a lapról és a kortárs erdélyi irodalom helyzetéről. A Helikon megkerülhetetlen orgánuma a pályakezdő fiataloknak, tudhattuk meg. A szerkesztő, aki Szilágyi Istvántól vette át a posztot a „nagyokról” elmondta, hogy a fiatal szerzőket támogatták, ezért nem történtek „apagyilkosságok”, a támogató légkörben senki nem szólt bele, mit csinálnak a fiatalok, csak dolgozzanak. Arra a kérdésre, hogy minek tartja magát: szerkesztőnek, fordítónak, vagy költőnek, Karácsonyi azt válaszolta, hogy ha nem lenne költő, akkor a többi sem lenne. Ezután felolvasott az Ússz, Faust, ússz! című könyvéből. Az erdőből eközben keresztény ifjúsági dallamokat hozott a szél. Arra a kérdésre, hogy hogyan látja az irodalom helyzetét a világvége után két évvel, azt a választ adta, hogy az irodalomnak a ’90-es évek után, ma is van bázisa, csak meg kell találni. Erre egy régi példát hozott, mikor egy hölgy egyszer azt mondta neki, hogy náluk a faluban az alkoholisták olvasnak (a legolcsóbb kikapcsolódási lehetőség gyanánt).

Az optimista kicsengésű beszélgetés után Tolnai Ottó és beszélgető-kérdezőtársa Mikola Gyöngyi varázsolta el a közönséget. Mikola Gyöngyinek nem volt más dolga, mint elindítani a szerzőt, aki ezután szerteágazó történetekkel, egymásból következő, egymásba fonódó képekkel és emlékekkel hengerelte le a közönséget. Hallhattunk zöld posztókról, zöld füvekről, fehér kutyákról, New York-i galériákról, képekről, Kosztolányi nagyapja által aláírt, világ végén rejtőző könyvekről, és a szerző különböző szenvedélyeiről.  A mohagyűjtésről egész részletesen. Feleségével harcokat vívtak, melyben az író védte a falon megtelepedő mohákat, melyek valamilyen akció keretében mindig eltűntek. Aztán a kertjükbe egyszer hoztak egy, a múzeum által kiselejtezett kőfejet, aminek üregeiben megtelepedett a moha, és így az arc napról-napra telt meg élettel. Tolnai Ottóéknál a kertész is tisztában van vele, hogy óvatosan kell locsolni, nehogy leborotválja a szoborról a húsz éve gondosan növesztett mohát. A szerző még nem tudja, hova jut a moha hízlalásával, de az biztos, hogy már az unokái is érzik, hogy a moha valami különleges dolog. A bársonyos boldogságnak, a pozitív érintésnek finom anyaga.

A nagyok után az éjszaka az ifjú titánoké. Bemutatkozott a lengyel fordítóműhely, végre hallhattunk az eddig kissé elszigetelten működő csoport alkotásaiból. Felejthetetlen személyiségek felejthetetlen szövegeket olvastak fel. Előbb lengyelül, majd fordításban is hallhattuk őket.

Az est fináléja pedig a műhelyesek felolvasása volt. Több, mint harminc fő váltotta egymást a mikrofonnál. Észrevétlenül repült el másfél óra Korpa Tamás konferálásával.

Éjszaka az OZMO zenekar és a százforintos pálinka, na meg a társaság összeadódott, és addig fajult a helyzet, hogy a gondnok lecsapta a biztosítékot a táborban. Szerencsére az emberek kiválóan tudtak táncolni dobszóra is, fáklyákkal pedig világítani, míg nem sikerült orvosolni a problémát. Később megállapítottuk, hogy az volt a baj, hogy a gondnokot nem kínáltuk meg a pálinkával. Az eset azonban hamar feledésbe merült, hiszen ez volt az utolsó éjszaka, szólt a zene, körben barátok táncoltak. Hajnal háromkor már nem is kellett a pihe-puha ágyikó, csak ne kéne holnap hazamenni. Viszlát jövőre Mogyoróhegy!

 Káldy Sára

[nggallery id=417]