Tiszatájonline | 2015. június 16.

Barna Dorina: Lapos pogácsák

Harmincfokos májusi hőségben temettük a nagyapámat. A homlokán és az orrán úgy gyöngyözött az izzadság, mintha csak melege volna és még lüktetne benne az élet. Igazság szerint csak párolgott belőle a hideg, miután kivitték a hűtőházból a nyári melegbe. Nehezen fogtam fel ésszel, hogy lehet valaki halott, mikor ennyire élőnek látszik. Akkor láttam először holttestet életemben. Mamám zsebkendőbe temetett arcára nézve ébredtem rá, hogy valóban meghalt a nagyapám […]

A írások Szilasi László egyetemi kreatív írás kurzusán születtek, ahol a hallgatók egymás írásait szerkesztik. Az adott félévben elbeszélést vagy tárcát írhattak a jelentkezők. A foglalkozás általában egy nyilvános felolvasással zárul, ezúttal azonban a kisebb létszám miatt házi versenyt tartottak a szemeszter végén. Ezt a három novellát választották legjobbnak a kurzus résztvevői.

Harmincfokos májusi hőségben temettük a nagyapámat. A homlokán és az orrán úgy gyöngyözött az izzadság, mintha csak melege volna és még lüktetne benne az élet. Igazság szerint csak párolgott belőle a hideg, miután kivitték a hűtőházból a nyári melegbe. Nehezen fogtam fel ésszel, hogy lehet valaki halott, mikor ennyire élőnek látszik. Akkor láttam először holttestet életemben. Mamám zsebkendőbe temetett arcára nézve ébredtem rá, hogy valóban meghalt a nagyapám.

Évekkel korábban – miután bezárták a kocsmáját és nyugdíjba vonult – a nagymamám nem tudott eleget dolgozni. Szüksége volt rá, a vérében volt a munka. Hajnali ébredés, állatetetés, munkák a ház körül a kertben. Neki ez sem volt elég. Még korábban kelt, már nem is hajnalban, hanem éjszaka. Háromkor gyúrta be a tepertős pogácsákat, amiket reggel hatkor vitt a tatám a Nádasba.

Azóta sütött mióta elmentek az oroszok. A laktanya mellett nem messze volt a kocsmájuk. Mamám értett a nyelvükön, határozott, szigorú asszonyként mindig megálljt parancsolt a vodkától részeg katonáknak. Ő volt mindenki Annus nénije, valami furcsa tekintéllyel övezve.  Volt benne tartás. Minden nehéz helyzetet méltósággal és nyugalommal kezelt. Ha a tata berúgott, tökéletes úrisággal vonult végig az utcán. Közben persze tolta a taligát benne a pálinkaszagú nagyapámmal, mit sem törődve a helyzettel. De családi botrány idején is helytállt, vörösre pofozta a Zagyva híd közepén a legnagyobb fia szeretőjét, mintha nem a férfi, kizárólag a nő lenne hibás a kalandért. Régen, amikor felszolgáló volt, fájó lábbal sem vált meg a körömcipőtől. Szerinte a nő lábára ott az való, meg is lett az eredménye, kétszer műtötték kalapácsujjal. Ilyen volt a nagymamám, ilyennek gondoltam őt a régi időkből, amikorról nekem még nem voltak róla emlékeim.

A reggel sütött pogácsák útvonalán, a nagyapám minden reggel kikanyarodott a Besenyszögi útra. Egy nagy emelkedőről kellett ráfordulni. Mi helyiek itt gyakoroltuk a kézifékes indulást, ezen a kereszteződésen égtek oda az alföldi úthoz szokott autósok kuplungjai. Én is itt indultam először, füstölve. Az út vitt tovább át a Zagyván, le a torkolat mellett a Tisza partjára, végig a belvárosba a Nádas kocsma eldugott utcájáig. Ide hordták a fonott kosárba az öklömnyi tepertős pogácsákat, ami a pálinkák, fröccsök és vegyesek párja volt ott abban az időben. Ezt az utat évek óta megtette a nagyapám. Odaérve elfogadta az ilyenkor felajánlott feles szilvát és kért valakitől mellé egy cigarettát.

Hazaérvén jöttek a tennivalók, de az elsők mindig a galambok voltak. Olykor úgy éreztem ez még nálunk is fontosabb. Egyszer nekem is megengedte, hogy felmásszak a padlásra, bár vonakodtam a tollas, meleg, madárszagú közegtől. Tata vizet vett a szájába, megfogta a galambfiókát, és emlékszem teljes döbbenetemre: bekapta a csőrét és így itatta az állatot. Mamám véletlen ennek az anyját választotta vasárnapi levesnek, így nagyapám gondozta őket, hátha megmaradnak. Így is lett.

Amikor beteg lettem – minden tavasz elején kötelezően – náluk pihentem a hétköznapokon. Reggel hét órakor már ott melegedtem a kiskonyhában, amíg ők befejezték az állatok etetését. Olykor leosontam az alsó konyhába, ahol a mama a pogácsákat gyártotta. Mindig abban reménykedtem, hogy az utolsó tésztamaradékokból gyúrott, randa, de annál finomabb és ropogósabb pogácsa megmaradt. Nagyapám észrevette a szökésemet, de nem küldött vissza a konyha melegébe. Odaszólt nekem: Hova dugjuk el mamád elől a cigit? Ugyanis ötven év közös házasság után, jellemzően nehéz olyan rejtekhelyet találni, amit a mamám ne venne észre. Gondoltam a szerszámosban vagy valahol az ólak körül mégiscsak túljárhatunk a mama eszén. Így kerültek az eldugott cigaretták – utoljára – a disznóól támfái közé. Pár hónappal később ott találtam titkos cselszövésünk eredményét, ugyanott, ahova közösen rejtettük el.

Március vége felé jártunk, mikor egy este iskola után apámék leültek és elmondták nekem, hogy elütötték a tatát, de nincs nagy baj, ne ijedjek meg. Majd meglátogathatom a hétvégén. Ragaszkodtam hozzá, hogy még aznap este átmenjünk. Tényleg egész jól festett. Mintha csak kicsit meghűlt volna, feküdt a dunyha alatt a kályha mellett. Pár nappal később jobban is lett, de felkelni nem tudott. Bár eltört a csípője, a kedve a régi maradt, egy ideig.

Emlékszem a baleset napjára. Kellemes kora tavaszi idő volt, délután esett egy kicsit. Mikor lekanyarodtunk apámmal a Besenyszögi útról, széttaposott, lapos pogácsák hevertek az út közepén. A legtöbb még érintetlenül az útpadkán. Arról az emelkedőről fordult ki reggel, ahogy vitte a pogácsákat. Jött Besenyszögről egy autós, de inkább csak ott termett. Rutinos volt a balesetekben, az autója már több helyen viselte a nyomokat.

A férfi egy héttel később meglátogatta nagyapámat, hozott neki egy vadonatúj biciklit. Az előző, amit a tata már harminc éve tekert, elgörbült darabjaiban a szemétre került. Mintha bármi változhatna egy új kerékpártól. Lehet, csak nyugtatni akarta a lelkiismeretét, vagy minket, hogy ne legyen belőle ügy. Mamát nem érdekelte sem a férfi, sem az ajándéka, sem a pereskedés.

Tata az új biciklit már sosem használta. Két hónapon keresztül szenvedett, néha jobb volt-néha rosszabb. Hetekkel később kiderült, hogy a baleset miatt volt egy hatalmas seb a máján, emlékszem hallottam a felnőtteket beszélgetni, „hétszer hét centis” és azon gondolkodtam, nincs is akkora az ember mája. Ez falta fel végül, élve, lassan, fájdalommal, később már nem csak a húst, de az ember is. A halála előtti napon nem tudtam hozzá elmenni, másnap reggel akartam, de ő úgy döntött, ne lássam már így. Reggel kinéztem az ablakon és furcsállottam, hogy kint állnak az autók a ház előtt. Mikor bejött a szobámba anyám, még félve megkérdeztem, hogy megyünk-e a tatához, de már láttam a szemén, hallottam a sóhaján, hogy nem. Mama délután, mikor meglátogattam, úgy jött ki a házból mint egy szellem, fehér hálóingben, vörös, felduzzadt arccal, gyengébben mint azt képzelni tudtam valaha.