„Bárki a pallosa alá hajthatja a fejét”

– A középkori hóhér mint egyszerre hatalommal bíró és szánalomra méltó személy a magyar irodalomban talán Jókai kisregényében, a Szép Mikhálban jelenik meg a leginkább meghatározó módon. Inspirált Jókainak ez a kevéssé ismert regénye?

– A hóhér téma engem nem szépirodalmi vonalon vonzott magához. Inkább az utazásaim révén. Salzburgban a várban is a hóhér a téma, és a kis ház, amit a várból látni lehet a mezőn.  Pedig nem is az övé volt, mégis így mesélik, mert nagyon foglalkoztatja az embereket. Bártfán a mai napig érezhető egyfajta hóhér-kultusz. Az idegenvezető ott jártamkor megmutatta, hol ült a bakó a családjával a templomban, melyik házban lakott a városvezetés jóvoltából, hol történtek a kivégzések. Szobrot is állítottak neki, bárki a pallosa alá hajthatja a fejét, ez egy népszerű szelfi pont. Irodalom helyett inkább például jogi iratokat kerestem a témában, az ELTE jogi karának online felületén még doktori dolgozatot is találtam. Az én munkamódszerem inkább úgy kell elképzelni, hogy tényeket keresek, tudományos munkákat, és ehhez adom hozzá az írói szabadságot. Színezem, árnyalom, megtöltöm a képet. Ha az irodalom mentén haladtam volna, ott már olyan erős lett volna a szubjektivitás, mint forrás, ami nem hat jól a történelmi műfajra.

– Mit sikerült kikutatni?

– Az előfeltevéseimet igazolta jó néhány tény, például a pozsonyi hóhér 1582-ben hivatalosan is felvételét kérte a gyógyítók közösségébe, és tudjuk, hogy Bethlen Gáborhoz, amikor már senki sem tudott rajta segíteni, a lőcsei hóhért hívták el, ő „doktoros ember is volt”. Nekem ez volt a fontos, nem a kínzás vagy a kivégzések. Jött aztán egy pillanat, amit a gyógynövények iránti rajongásom hozott, még inkább ezt szerettem volna megerősíteni, így végül a füvesasszony lett a főhős. Komikus lett volna, ha Mihály, a hóhér a mezőn pitypang után hajlong. Ez egy füvesemberhez illő magatartás, egy hóhérhoz kevésbé. Így Mihály a történetben megtarthatta a valódi karakterét is. Valójában a nemek kérdése sokkal kevésbé dominált, mint a foglalkozásé. Gyógyító embert kerestem.

Egy ponton a regényt előolvasó kamasz lányom, aki imádja a krimiket, rávilágított, ha a hóhér a főszereplő, muszáj egyre kegyetlenebb jeleneteket megírnom, és folyamatosan munkát adnom neki. Számomra viszont fontosabb volt, hogy arról meséljek, a sok sztereotípián túl, amit mindenki ismer, milyen élete lehetett egy hóhérnak. Ez a foglalkozás apáról fiúra szállt, mert a szégyen ráégett a családra, nem lehetett kitörni belőle, viszont épp ezért nem mindenkinek okozott örömet, hogy ezt kell csinálnia. A tudás, hogy nagyon jól ismerték az emberi testet, gyakran gyógyításba fordult át. 

– A füvesasszony figurája népszerű szereplője történelmi regényeknek, például a műfaj koronázatlan királynőjének tekintett Philippa Gregory műveiben is többször felbukkan. Nálad hogyan lépett elő főszereplővé Zsófia?

– Minden kornak szüksége volt valakire, aki valódi hús-vér személy, és a bajban segíteni tud. A nők empátiája, gondoskodása, aggódó magatartása sokszor meghozta a gyógyító szerepet. A füvesasszony, mint egy nővér és doktor együttese – fontos karaktere a régmúlt időnek. De rám nem Philippa Gregory hatott, jobban szerettem egy német szerző történelmi regényeit. Brigitte Riebe az egyikben Hildegard von Bingen életét dolgozta fel. Mindig is vonzott a kolostori kertek világa, a gyógynövények gyógyító tulajdonságai, és az, ahogy ezt az ember felismerte és alkalmazta. Sokszor írtam az apácák és szerzetesek kertjeiről, nagy örömömre ez a téma egyre fontosabb az embereknek. A regény azonban nem kertészeti újságcikk, nem tőtávolságról és kártevőkről kell keretesben felhívni a figyelmet valamire, másképp lehetett a témához közelíteni.

– Mi emel ki egy ilyen nőalakot korabeli társnői közül? Téged mi motivált Zsófia személyiségének megalkotásában?

– Nem túl nagy számban, de ismerünk olyan nőket, akiknek a szabadság és a tudás iránti vágya zabolátlan volt: azaz olvasni, írni vagy akár gyógyítani akartak. Nem tudjuk a nevüket, nem maradt fenn utánuk semmi. A polgárság sokkal láthatatlanabb réteg, mint az uralkodó osztály. Nincsenek saját krónikásaik. Zsófia, a bölcsesség megtestesítője azonban a történetben kirajzolódik – érzései lesznek, irányíthat, segíthet. A tömegből való kitűnés azonban mindig veszélyesnek mutatkozott, a hatalomnak ezer arca van. A betegség gyógyítása is hatalom. Ráadásul pont a betegek hisznek a legjobban, bármit megtennének azért, hogy meggyógyuljanak, ez semmit sem változott Mátyás kora óta.

Zsófia egyfajta remény, hogy a tudásával megszabadít valamitől, ami fáj, amibe bele lehet halni. Ez lehet fizikai, de akár lelki tünet is. Segítőkre mindig szükség van, de jó, ha közben látjuk az ő emberi mivoltukat is. A történt elején már bekövetkezik néhány borzalom, de az is hamar megtörténik, hogy Zsófia enged a vágyainak. Sőt, olyan erősen sóvárog a férfi után, hogy ha pillanatokra is, de felülkerekedik a gyógyító énjén a nő. Az egyik szerkesztőm azt javasolta, ezt a részt húzzuk ki, tompítsam, ez így nem elég erkölcsös, mondhatni, nem hihető. Számomra viszont pont a klisék a legveszélyesebbek, a szerepbe kényszerített érzelmek. Az egyetemen dr. Beney Zsuzsa szemináriumán fél évig foglalkoztunk Weöres Sándor: Médeia című alkotásával. Ha valami ki tud fordítani egy nőt a megszokottságból, vagy a társadalom diktálta elvárásokból az mindig a szerelem és a vágy a férfi után.  Erről akkor is kell beszélni, ha nem tetszik, vagy számunkra nem helyes. Nehéz megérteni egy nőt, aki elhagyja a gyermekeit egy másik férfi miatt, de ez is létező jelenség. Mondjuk Zsófia inkább hasonlít Meryl Streepre A szív hídjaiból, mint Médeiára.

– Noha a regényben fontos a romantikus szál, érintesz benne olyan, manapság is előtérben lévő, súlyos témákat, mint a családon belüli erőszak vagy a gyerekek szexuális zaklatása. Szándékos az áthallás a 15. és a 21. század között?

– Érdekes, hogy a téma kapcsán rögtön kapcsolatot teremtesz a regény ideje és a saját korunk között, pedig majd 500 év a különbség. A nők kiszolgáltatottsága azonban nem szűnt meg. Miközben írtam a történetet, nem egy, nem kettő aktuális újsághír szólt a családon belüli erőszakról vagy a gyerekek szexuális zaklatásáról.

– A történetben egy krimi szál keretében jelenik meg a téma. 

– Csakhogy itt nem a krimi a fontos, a nyomozás. Sokkal inkább az, ami a négy fal között megtörténik. Az olvasó is hamar rájön ki a tettes, a szereplők is tudják – mégsem teljesen nyilvánvaló, mégis késik a büntetés. A való életben nem skandináv krimi módjára történnek a dolgok, filterezés nélkül szerettem volna erről írni. Hétköznapi stílusban, a statisztikák mentén. Ez kevésbé izgalmas, néha „leül” a nyomozás, semmi vibráló, különleges, egetrengető nem történik. Pont úgy, ahogy az életben. Ha nincs „megdönthetetlen” bizonyíték, csak vádaskodás lenne a bűnös megnevezése, épp ezért hallgatnak az emberek. Vagy más okból. Ezek mindig sokkal bonyolultabb ügyek, mint azt hinnénk.

– A regény Mátyás király uralkodása idején játszódik Bártfán, illetve Lübeckben. Mi vonzott ehhez a korhoz és ezekhez a helyszínekhez?

– Mindkét város a legszebb idejét élte ebben a korban. Önálló, szabad királyi városként Bártfa, a Hanza városok királynőjeként, vezetőjeként Lübeck. A polgáraik jólétben éltek, élvezték a reneszánsz időszak adta művészeti, tudományos ismereteket. Még a török fenyegetettség országpusztító mértéke sem volt mindenkinek nyilvánvaló. A korabeli építkezés, ami máig megtekinthető mindkét helyen, egy olyan történetet kívánt, ami a helyet, az évszámokat, és a cselekményeket élettel tölti fel. Sokan azért nem szeretik a történelmet, mert adathalmaznak, magolni valónak látják. Pedig a történelem az mindig egy korszak élete, csak már olyan sok az eltelt időszak, hogy ha rövidíteni akarják, akkor ezek maradnak: évszámok, nevek, helyszínek. Pont az nincs benne, amiért szeretnénk: az érdekességek, az összefüggések felismerése, emberi sorsok, amivel azonosulni tudunk.

– A magyar könyvpiacon egy ideje megfigyelhető a történelmi könyvek reneszánsza. Te is így látod? Vajon mi lehet ennek az oka? Te miért ezt a műfajt választottad elsőre?

– Amikor döntöttem, hogy kortárs novellákkal vagy történelmi regénnyel keressek meg egy könyvkiadót, az utóbbit választottam. Örülök neki, hogy ez a műfaj most egyre népszerűbb, én mindig is szerettem. Főleg az olyan írók könyveit, amiben sok-sok érdekességet olvastam, nem csupán fiktív, főleg érzelmi bonyodalmak tarkították a sztorit. Annyi csodálatos tudás merült már homályba, olyan kevesen, tényleg csak szakemberek tudnak például a pénzverés mikéntjéről. Úgy éreztem, ideje népszerűsíteni a témát.

– Ennek a műfajnak kulcsfontoságú eleme a hitelesség. Ezt hogyan oldottad meg, kértél segítséget szakemberektől?

– Sokáig tudományos pályára készültem, nem okozott nehézséget, hogy mint egy disszertációnál, forrásokat kutassak fel, abból dolgozzak. Annyiban módosult a munkamódszerem, hogy mindezt az újságírói kíváncsisággal kevertem. A végén nagyon sok neves, az általam választott korszakot vagy jelenséget kutató történésszel, numizmatológussal tudtam beszélni, illetve nagyon sok háttéranyagot kaptam. Én azt a döntést hoztam, hogy nem fogok semmit elnagyolni, elkenni, arról írok, aminek utána tudtam nézni. Egy fontos téma így kerül át majd a második részbe, éreztem, hogy nem jártam eléggé utána, nem találtam meg a téma igazi szakértőjét. Egy évig kerestem, de most már megtaláltam, és nagyon sok segítséget nyújtott.

– Az ezüstpénz átka egy trilógia első darabja. Ez azt jelenti, hogy már tudod, kivel mi fog történni a harmadik kötet végére, vagy számodra is tartogatnak meglepetéseket a szereplőid?

– A szinopszis készen van a további két részhez is, de ez csupán vázlat: szereplőkkel, cselekménnyel, idősíkkal. Az írás folyamatában mindig akadnak olyan fázisok, amikor a szereplők önálló életre kelnek, és ennek, ahogy az első résznél, hagyok teret. Zsófia, a füvesasszonyom elég öntörvényű, biztosan számíthatok rá, még nekem is fog meglepetést okozni.

Mörk Leonóra

Papp Noémi:
Az ezüstpénz átka – A bártfai füvesasszony

Jaffa Kiadó

Budapest, 2024

254 oldal, 4999 Ft