Bánóczi Beáta: Pamutszálak

Ez a vers nem rólad szól, hanem arról

a kockás kabátodról, amiben először

láttalak. Nem téged néztelek, csak

a semmibe bambultam, és pont beleestél

a látószögembe. Én még gyakorló felnőtt

voltam, azt mondtad, úgy áll a kezemben

a cigaretta, mint kurváéban a konyhakés.

Köhécseltem, mint egy megrepedt

kipufogócső – torkomban elnyomott

csikkek egymásutánja. Ez a vers nem rólad

szól, csak benne hagytalak, miután hiába

próbáltalak kiönteni az emlékeimbe ásott

lyukakból. Nyers hús voltál, én meg nem

állhattam fel, amíg üres nem volt a tányér,

de amint nem akart már kilökni magából

a gyomrom, soha többé nem vágytam

felszippantani a telihold ezüstös giccseit.

Hozzád akartam érni, de a karom nem ért

át a másfeles sorközön, így a pont a rossz

mondat végére került. Ez a vers nem rólad

szól, hanem a kockás kabátodról. Már

nem hordod, én meg megtanultam

letüdőzni a cigifüstöt, de azért néha még

előfordul, hogy fekete pamutszálakat

köhögök fel.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/7–8. számában)