Sóval? Azt mondod, az se érdekel, ha sóval szórják be a helyét?
Lehet, kislányom, lehet, hogy afelé megyünk. És megértelek, meg, és el is fogadom, hogy azért mentél el, hogy ne legyél kiégett, cinikus és rosszindulatú.
De sóval? Most? És máris? Gondolkodás nélkül? És isteni szelekció nélkül? Hisz még isten is megtalálta Lótot, addig keresett a rosszak között hitetlenkedve, míg egyet azért talált, egy igazat. Egy isteneset. És őt ki is mentette a bűnök városából, mielőtt elpusztította azt. De sóra nem emlékszem. Vagyis ha volt is só, azt a Lót felesége kapta. És sokat, pontosan annyit, amennyi a testsúlya volt.
Mert visszanézett, holott nem lett volna szabad. Isten megtiltotta neki, neki és Lótnak is. De csak Lót nem nézett vissza. A feleség igen. Pedig hát biztosan jó tiltás volt, szerető tiltás. Tán hogy ne fájjon a pusztulás látványa két igaznak, a két istenesnek talált embernek. Hogy ne állíthassa meg őket a kétely, hogy tényleg így, és teljesen és kővel és kénesővel kell ezt tényleg csinálni? Mintha maga a pokol jött volna fel odalentről? És mindent kell, minden élőt el kell pusztítani? A fűszálat is s az erdő madarát az emberrel együtt, aki végtelenül bűnösnek találtatott? És a ma született bárányt és a ma született embert is? És a feleség tényleg megállt, ahogy a tudás fájáról is evett. Mert nem az öröklét fájának gyümölcsére fájt a foga, nem, hanem csak tudni akart, csak ismerni azt, ami van. Ami van éppen. Ahogy tán Lót felesége is csak egy pillanatra akart megállni. És lehet, hogy meg se állt, csak a fejét fordította vissza. S aztán már lehet, meg is állt, mert a fű, a bárány a ma született is ott volt, ott, bár távol a záporozó kövek és kéneső alatt.
És isten mit is tehetett volna ekkor már? Megerősítette a feleség pillanatát, sóból faragta ki egy pillanat alatt a szerencsétlen asszonyt, az eleddig mélyen hívőt, isteneset. És akiben éppen a meneküléskor ingott meg a hit, az Isten. S akkor Isten már tényleg nem tehetett mást, mint rábólintott, rá a visszafordított fejre, az elkerekülő szemekre, hogy legyen hát, legyen a fej, legyenek a szemek. De örökre így legyenek.
Holott Isten tán épp így, Lót feleségének sóvá tételével adta áldását a kételyre. A kétkedésre. Saját elgondolásának felülvizsgálatára az emberről. Akit ő teremtett ugyan, de akit tán nem ismer eléggé. Nem, ha olykor még az Istenétől jövő parancsot is meg meri szegni. Megkockáztatva, hogy Isten nélkül marad. Meghívva, maga köré engedve a csendet, az Istene hallgatását. És mindenféle isten hallgatását.
És szűkölve, félve ugyan, és olykor rettegve is, de megkérdezze magától, milyen is az az Isten, akit maga fölé emelt valaha? Milyen, ha időt egy pillanatot se hagy az embernek a töprengésre. De magának se, pedig ő Isten, ideje rengeteg.
De te ne fordulj vissza, kislányom. Vagy forogj csak bátran, kíváncsiskodj, akarj tudni mindent mirólunk. Te kívülről tán jobban is látod, mi is a bűn itt, és azt is, honnan lett, és miféle vége van. Hited szerint te már kiégett és rosszindulatú nem leszel soha, hát nézd és szemelgesd és nevezd meg egyenként a mi kiégettségünknek, közönyünknek, felizgathatatlanságunknak az okát. És főleg a rossz, a rossz indulatoknak kiindulópontjait.
De sót, tényleg sót akarsz ide? Mert azt, ha jól tudom, a város nem, csak Lót felesége kapta. A névtelen, akinek még neve se volt, vagy volt, de az idők folyamán elmaradt mellőle. Mert csak feleség volt, egy kíváncsi, kételkedő ember volt. Aki egy pillanat alatt megmentett minden fűszálat és minden bárányt és minden ma születettet, mert az Isten az ő pillanata után már soha. Soha többé kénnel, kővel nem büntetett. Csak az ember az embert. Sóval is, persze. De ide is, ide is azt akarsz valóban? Sót?
Még sót? Még a fejemre? Hisz azért kértelek, hogy vágd le hajam, mielőtt visszarepülsz, hogy bármikor moshassam. Hogy akár munka közben is vizet engedhessek rá. Hogy olyan rövid legyen, annyira, mint a fanszőr, hogy egy egyszerű törléssel meg lehessen szárítani. Hogy ne zavarjon be nekem mindig, hogy ne emlékeztessen rá soha, hogy nő vagyok, hogy lehet, gyengébb vagyok a férfiaknál. Éppen azért vágattam le veled, hogy ne kelljen vele törődni. Hogy hagyjon lógva, hagyjon szabadon. Hogy szusszanásnyi időm maradjon.
És neki is jó, ha rövid, mert sóban ázott mindig a szerencsétlen hülyéje, és viszketett, mint a kórság. Mert munka közben izzadunk, mint a lovak, kislányom. És nem csutakolhatjuk le magunkat rögtön azután, mert sietünk haza, mert meg, azt még megcsinálnánk érte, hogy megmosnánk szívesen. De szárítani? Azt már nem! Annyi időt nem lenne szívünk elvenni a családunktól, bogaram. Magunktól, a mi már hazavágyó, hazagondoló szívünktől.
Hát látod, só az már van. Legalábbis az én fejemen. Azt már ne szórj! Vagy szórj. De gyorsan, hamar! Mementó leszünk legfeljebb, emlékeztető hely. Kegyhely vagy a kegyetlenség helye, ki tudja? Máris ki az, aki tudja?
Csak csináld, csak beszélj hozzám. Közben. Isten úgyse tette.
Hogy legalább szelíden, szép szavakkal.
Állította volna meg azt a szívet.
A Lót feleségében.
