tiszatáj | 2021. február 12.

Az új emlékezete

AZ ÚJRAHASZNOSÍTÁS POÉTIKÁI
Az újrahasznosítás fogalma különös népszerűségre tett szert a közelmúlt történetében, pedig ahogyan Az új emlékezete című tanulmánykötet is rámutat, léte civilizációnk, kulturális gyakorlataink megkerülhetetlen eleme, azonban az is bizonyos, hogy a recycling jelenségére való intenzív és tudatos reflexió az utóbbi évtizedek eredménye… – PALLÓS ANNA LÍDIA KRITIKÁJA

AZ ÚJRAHASZNOSÍTÁS POÉTIKÁI

Az újrahasznosítás fogalma különös népszerűségre tett szert a közelmúlt történetében, pedig ahogyan Az új emlékezete című tanulmánykötet is rámutat, léte civilizációnk, kulturális gyakorlataink megkerülhetetlen eleme, azonban az is bizonyos, hogy a recycling jelenségére való intenzív és tudatos reflexió az utóbbi évtizedek eredménye. Aktualitását és fontosságát elsősorban ökológiai okoknak köszönheti, de helye és szerepe a kultúratudományokban is jelentőségteljes mértékben megnőtt. Éppen ezért a kötet legnagyobb érdemének tekintem annak megvilágítását, hogy az újrahasznosításról való, az értékvesztésből kiinduló konvencionális beszédmód a kulturális folyamatokból fakadóan nem feltétlenül érvényes. A kötet elsősorban az irodalmi újrahasznosítás lehetséges módozatainak bemutatására törekszik: a különböző tematikájú és megközelítésmódú (nyelvhasználat, emlékezés-felejtés, jelenlét, rekontextualizáció stb.) tanulmányok közötti könnyed átjárást a kompozícióban való logikus, lineáris gondolatvezetés segíti elő.

A recyclingról szóló diskurzus a történetiségről, hagyományról és kulturális emlékezetről való gondolkodásban nyeri el jelentőségét, minthogy az egykori sajáttól és a múlttól való eltávolodás viszonyában értelmezhető. Konkoly Dániel nyitó tanulmányában egyúttal a nyelv lesz az idegenség mértéke, mikor a megszólalótól való eltávolodásában rádöbbenti azt saját maga idegenségére: a nárciszi tapasztalat tehát kompozicionálisan is megfogalmazódik. A szerző Marno János lírájának intra- és intertextualitását, szemantikai módosulásait vizsgálja Ovidius Narcissus és Echo történetének tematikai és poétikai metamorfózisán keresztül. Marno János olykor szinte csak nyelvi bravúrokkal tartja meg a kapcsolatot az érintett mitológiai hagyománnyal, hiszen az eleve csakis a nyelv által jöhet létre, így a tanulmány fő kérdése is ebben a nyelv általi kapcsolattartásban összpontosul.

A KAF-recepciónak elmaradhatatlan eleme a kulturális megelőzöttség tapasztalata, az intertextuális nyelvi játékok vagy éppen a rekontextualizáció révén történő recycling gesztusa.  Kovács András Ferenc két verse Mészáros Márton olvasatában a túlélés viszonylatában helyezi el az újrahasznosítást, miszerint a recycling a cél, a közösség fennmaradásának záloga. Ennek alapja azonban szintén a nyelviség, melynek közlőképessége a kulturális újrahasznosítás függvénye. A dolgozat nem csupán a kulturális recycling meghatározásaira (mint például „esztétikai recycling”) reflektál, hanem az ökológiai relációra is. Az Előszóban már említésre került a konvencionális megfogalmazások kiiktatásának igénye, melyek hanyatlás és fejlődés oppozíciós rendszerében nyerték el legitimitásukat, itt pedig hasonló módon egyfajta rákérdezésnek és felülírásnak lehetünk tanúi. Az irodalmi recycling ugyanis extra erőforrásokat igényel, növelve például a befogadói aktivitást, az irodalmi upcycling pedig az idegenség tapasztalata által már nehezen hozzáférhető szövegeket teszi hozzáférhetővé, ezzel valamely kultusz passzív tárgyából annak aktív résztvevőjévé előlépve.

A rekontextualizáció témakörének legizgalmasabb feldolgozása Gesztelyi Hermina tanulmánya, amely egy textiltörténeti eset, Bethlen Kata menyasszonyi ruhájából készült templomadományának irodalom- és kultúratudományos értelmezését kísérli meg, mivel állítása szerint a textília lehetséges olvasatát a kontextus vizsgálata adja. Gesztelyi Hermina merész és formabontó vállalkozása mindenképpen elismerésre ad okot, és a kísérlet aktusának értékelésén túl kijelenthető, hogy maga a kísérlet is messzemenően sikeresnek bizonyult, mindezt egy interdiszciplináris fogalom interdiszciplináris alkalmazásával – tulajdonképpen többszörös recycling végrehajtásával.

A történelmi és életrajzi hitelesség, mondhatni a valóság újrahasznosításának kérdését három tanulmány dolgozza fel. Pénzes Tiborc Szabolcs Ugron Zsolna A nádor asszonyai című regényének kritikáját adja, melynek forráselemzése a sajátos szelekciónak köszönhető történelmi képalkotást mutatja. Ugyanakkor a recycling fogalmáról nem mutat álláspontot és nem helyezi el benne a regényt, csupán bizonyítja annak történeti eltéréseit. Válaszokat a történelem felülírása és a recyling kapcsolatáról inkább Kiss A. Kriszta munkája adhat, amely Jókai Mór A tengerszemű hölgy című munkáján keresztül a történelem és az önéletrajz művészi interpretációjával foglalkozik, játékba hozva ezzel az emlékezés-felejtés problémakörét – amely az autobiografikus Jókai-regényre érvényes megállapítás, de a korábbiakban tárgyalt Ugron-regényre nem volna adekvát alkalmazni. Valóság és fikció keveredése ez esetben bizonyosan szándékos, egyértelmű tévedései önfeltáró jellegűek, ahogyan önidézetei is megerősítik a konvencionális értelembe vett újrahasznosítás fogalmát: a valóság illúzióját épp olyan nyíltan megidézi Jókai, ahogyan a fikcionalitást a diskurzusba invitálja. Folytatja Jókai költői biográfiájának tárgyalását, fikció és valóság dicthómiájának felállítását Hansági Ágnes, Szilasi László Amíg másokkal voltunk című kötetének Temetési dicséret. Mitológia című kisregényének vizsgálatával. Gyártott mitológia és adatolt történelem, a kollektív együtt-alkotás elemei kerülnek elő ismételten, ugyanakkor az emlékezés, múltba tekintés mellett a jövő perspektívája is erőteljesen megjelenik, és egyúttal már a műfajiság kérdéseit is a diskurzusba invitálva.

Ugyanakkor a műfajspecifikus recycling kérdéskörét Górász Péter munkája prezentálja a legteljesebben. Ahogyan a szerző maga is rámutat, célja a tendenciákra való rávilágítás volt, a kortárs irodalom eltérő felhasználási módjainak bemutatása a verses regény tekintetében, így a tanulmánynak inkább gyűjteményes értékét érdemes hangsúlyozni. Az ezredforduló után írt magyar verses regények mentén – Géher István, Schein Gábor, Térey János, Szálinger Balázs – a dolgozat természetesen belefut abba az alapvető kérdésbe, melyek lehetnek a fő szempontok az újrahasznosított műfaj meghatározásakor.

Kollár Árpád a kötet legrészletesebb és legizgalmasabb írását adja Tolnai Ottó lírájának elemzésekor, mely nem csak a fókuszba állított Nem könnyű című kötethez, de – elsőként – az intra- és intertextualitás jelenségéhez is kritikával fordul, mikor a tanulmány azzal szembesít, hogy a Tolnai-univerzumban fellelhető, mennyiségében „végtelen” kapcsolódási pont minőségileg nem feltétlen emel egy adott textust, a szövegek interferenciájának előtérbe helyezése esetleg gyengítheti magukat a szövegeket. Az irodalmi recycling veszélyeivel való szembenézést Korpa Tamás folytatja Tőzsér Árpád két versének vázlatos vizsgálatával, azonban a szétválasztás és összeillesztés kerül itt fókuszba az ismétlődés és az ekphraszisz irodalmi recyclingként való megmérettetésével. A Panem et circenses elemzése által a kölcsönvett szó romjának, visszhangjának a lírai énre, másként a befogadóra gyakorolt – megtermékenyítő – hatása kerül említésre, mely elsőként láttatja az újrahasznosítást a befogadó alany pszichikuma felől, bár az olvasó tudati képességeinek kiaknázására már akadt példa, ahogyan az olvasás mint játék is előkerül majd a továbbiakban.

Gorove Eszter Borbély Szilálrd két kötetének – Halotti Pompa, A Testhez – tárgyalásával egyfelől a lírai társadalomkritika, másfelől ismét a nyelvhasználat kérdéskörét jeleníti meg az irodalmi hagyományok transzformatív újraélesztési módozatai mellett. Előbbi kettőt az elbeszélhetetlenség, a társadalomból fakadó trauma és a társadalom adta nyelvi kódok konfliktusában szemlélve, utóbbiakat átértelmező, felülíró, felfüggesztő funkciójukban egyesítve mutatja be rendkívüli alapossággal.

Ahogyan az az eddigiekből felismerhető, a kötet tanulmányai lelkesen és pontosan sorjázzák az irodalmi recycling lehetőségeit, de kevés foglalkozik magának a recycling jelenségének a megértésével és megítélésével. Az újrahasznosítás értékelését és műveleti logikáját többek között Pataki Viktor – Oravecz Imre líráját értelmező – munkája tárgyalja. A tanulmány és a kötet fontos tétele konstruálódik meg itt nietzschei alapokon, miszerint az újrahasznosítás nem a dekadencia jele, hanem az emberi civilizáció természetes működési mechanizmusának része. A kulturális gyakorlat szemmel láthatólag érték és hulladék differenciájának alapján működik, és egyúttal működteti is azt.  A hulladékgazdálkodást a kultúratudományhoz eleve szorosan kapcsolódó fogalomként vezeti be, amint azt a kulturális innováció feltételrendszereként pozícionálja. Hulladéknak tekinthető bármely átmenetileg nem használt kulturális produktum, átalakítása, helyreállítása pedig nem más, mint innováció, mely a tradícióhoz való szükséges viszonyból eredeztethető. Ennek a rekonstrukciónak irodalmi értelmezése a kultúra és a nyelv emlékezetétől elválaszthatatlan újrahasznosítás. Mindezzel a kötet gondolatiságának alapjait adja és mutatja, egyúttal visszacsatol az Előszóban megfogalmazott, Hans Ulrich Gumbrechttől kölcsönzött autenticitás-értelmezéshez, miszerint a kulturális újrahasznosítás az autenticitás előállítása.

A korábban feldolgozott autobiografikus újrahasznosítást Bartal Mária tanulmánya hozza vissza a Hasnyálmirigynapló tárgyalásával, immáron autopatográfiaként, miközben Brodkey This Wild Darkness. The Story of My Death című regényével és A bűnössel végzett intertextus vezeti a gondolatmenetet. Mindezt az Esterházy-próza közismert textuális tapasztalataival és a halálközeliség nyomasztó élményével való relációjában mutatja be, a beszéd ellehetetlenülésének, az olvasás élményének, test és szöveg kapcsolatának megfogalmazásával. A szerző talán túlságosan is tökéletesen választotta meg tárgyát, minthogy a recycling afféle közhely az Esterházy-recepcióban, és Bartal Mária ennek tudatában elemezte a választott intertextuális viszonyokat, így azonban olykor a kötet gondolatvilágából kiütköző szöveghelyeket teremtett.

A kötet egyik kiindulópontjának tekinthetjük a Smid Róbert munkájában is megerősítésre találó gondolatot, miszerint az elavulás nem a végső állomás, hanem egy olyan nem hagyományos értelembe vett megtisztulás területe, amely egy másik rendszerben vagy egy másik stúdiumban értelmezi át az adott entitást. A záró tanulmány az újrahasznosítás diszkurzív-hálózatképző, hálózatokat újraalkotó funkcióját vizsgálja két magyar szövegen keresztül (Szerényi Szabolcs Éhség és Bartók Imre Virágba borult világvége). A kötet végére ezáltal új, izgalmas aspektusa tárul fel a recyclingnak: a hálózati jelleg, a cirkularitás, a minden-újrahasznosítható elmélet (és gyakorlat), mely az ökológiai és a kulturális recycling valóságára egyaránt ráolvasható. A tanulmány ennek példájára először csatolja szervesen az irodalmi újrahasznosítás fogalmát az ökológia és ökonómiai értelembe vett recyclinghoz, mellyel az élet újrahasznosításának lehetőségeiben fogalmazza meg a szükségszerű protézisképzést.

A kötet számtalan példát hoz fel az irodalmi recycling lehető legszélesebb körű ismertetésének megvalósításához, ám némiképp hiányolható belőle a magára a recycling fogalmára vonatkozó egységes kép kialakítása, vagy akár a lehetséges újrahasznosítás-olvasatok megfogalmazása, mondhatni a „fogalommagyarázat” kohéziója. Ugyanakkor ez nem is volt feltétlen célja: már az Előszó leszögezi, hogy a poétikai eljárásmódok széles palettájának bemutatása mellett érintetlenül maradnak bizonyos kultúratudományos területek, szemiotikai, kritikai stb. vonatkozások. A kötetnek mégis sikerül megalkotni egy a konvenciókhoz hű, mégis új perspektívákat alkalmazó újrahasznosítás-képet, melynek szellemi hátterét az arra vállalkozó tanulmányok hitelesen és rendkívüli profizmussal kínálják fel. Az olvasónak ilyen téren megfogalmazódó igénye és a kötet gondolatisága, illetve aktualitása arra mutat rá, hogy a recycling jelensége népszerűsége ellenére még megválaszolatlan kérdések sokaságát hordozza magában, éppen ezért megkerülhetetlen jelenünkben az új emlékezetének kutatása, mely feladathoz Az új emlékezete igen meggyőzően járult hozzá.

Pallós Anna Lídia

 

Szerk.: Mészáros Márton – Pataki Viktor          

Balatonfüred Városért Közalapítvány

Balatonfüred,  2019