Az úgynevezett világ és az irodalom

PETER HANDKE
A KRITKÁK KERESZTTÜZÉBEN

Peter Handke, a 2019-es irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, csak pillanatokig élvezhette zavartalanul a rendkívüli elismerés örömét. A sajtó és nem különben számos kortárs író mit sem várva támadt a szerzőnek, s egyben a svéd bizottságnak, kifogásolva, hogy olyasvalakinek ítélték a díjat, aki Szerbiát, Miloševićet és közvetve a srebrenicai genocidot támogatta. Súlyos vád. Nem alaptalan. Csak éppen arról feledkezik meg, hogy mi az irodalom.

Az irodalom ugyanis nem leírás, nem dokumentáció, hanem fikció. Bár igyekszik egészen közel lépni a valósághoz, igyekszik kiszolgáltatni magát mindannak, ami van, ami hat, érzéseket, indulatokat kelt. De világát önállóan alkotja, a tárgyi valóságtól inspirálva irodalmi valóságot teremt. A líra, a poézis drámai, a dokumentum érzéketlen. A Handkét ért vádak mindenáron dokumentummá akarják alakítani az irodalmat, elvéve tőle a fikció jogát.

Úgy tűnhetett, a szerző maga szolgáltatott alapot az ellene felhozott vádakra. Többször utazott Szerbiába a 92–94 között tartó háború idején és utána is. Elment a hágai bíróságra, amikor Milošević és más háborús bűnösök ügyét tárgyalták. Sőt Miloševićet meglátogatta a börtönben, ott volt a temetésén és beszédet is mondott. Az anyai ágon szlovén gyökerekkel rendelkező osztrák író nem a szlovén–szerb viszony szemszögéből közelített Szerbiához és tágabban Jugoszlávia felbomlásához, hanem a német és francia nyelvű sajtót és az európai politikát ellenpontozta. Számára az a Jugoszlávia, amelyhez anyja révén valamelyest köze volt, ideális, legalábbis idilli megvalósulása volt a soknemzetű és soknyelvű Európának, amelyben béke honol. Számára hanyatlás Jugoszlávia szétesése, majd a nemzetállamok megalapítása, amit a három háború szörnyű extremitása követett.

Handke azonban nem a háborúról ír, hanem azzal az igazsággal szemben, amit a sajtó, a politika, a bíróság alkot meg, búrát helyezvén a bonyolult és ellentmondásos valóság fölé. A szerző tudja, hogy az igazság világa nem a valóságos világ, de nélkülözhetetlen világ. Mert ennek mentén tájékozódik a társadalom, szögeződnek le a normák. De az író nem ezt a világot éli át, hanem a mélyben lévőt, az igazság búrája alattit. S amikor az igazság prókátorai az általuk teremtett világot az egésszel azonosítják, akkor az író felemeli szavát, akár durván is. Az írót az ember érdekli és nem érdekli az igazság. Az írót a világ érdekli és nem az úgynevezett világ. Milošević temetésén világos szavakkal fogalmazta meg az igazság és a valóság közötti különbséget.

„A világ, az úgynevezett világ, mindent tud Jugoszláviáról, Szerbiáról. A világ, az úgynevezett világ, mindent tud Slobodan Miloševićről. Az úgynevezett világ tudja az igazságot. Ezért nincs most itt az úgynevezett világ, s nem csak ma, nem csak most nincs jelen. Az úgynevezett világ nem a világ. Tudom, hogy nem tudok. Nem tudom az igazságot. De figyelek. Hallok. Érzek. Emlékezem. Kérdezek. Ezért vagyok ma itt, közel Jugoszláviához, közel Szerbiához, közel Slobodan Miloševićhez.” (Požarevac, 2006. március 18.)

Utazásaival közel akart lenni ahhoz a világhoz, amely nem az úgynevezett világ, hanem az emberek világa. Szuverén módon írta le találkozásait, élményeit Szerbiáról szövegbe öntve azt a drámát, ami a békés konvivencia szétesését jelenti. Háta mögött akarta hagyni az igazságok egyértelműségeit, melyek a sajtóban Szerbiát egyedül bűnösnek, s az összes többit egyedül áldozatnak állították be. Mintha a horvát nacionalizmus nem lenne pontos mása a szerb nacionalizmusnak. Mintha az önálló nemzetállam kiharcolásában nem vettek volna részt mindkét oldalon hadseregek és mellettük partizán csapatok, legális és illegális gyilkosságok százait elkövetve.

Handke vonatkozó szövegei tiltakozások a fekete-fehér látásmód ellen, az ítéletek és előítéletek rigid képei ellen. Az irodalom, amely a forrásokkal való közvetlen találkozások révén alkotott szuverén világ annyiban kapcsolódik a sémák világához, hogy elbeszélésével rákérdez az egyértelműségekre. S ezzel az érintettek számára is megnyílhat a lehetőség a szokott felfogások finomítására. Szerbiai útinaplójában így fogalmaz:

„Ki fogja megírni ezt a történetet egyszer majd másképpen, még ha csak apró részleteket illetően is, melyek ugyanakkor sokat tehetnének azért, hogy kiszabadítsák ezeket a népeket sematikus képeik börtönkeretéből.”

Ezt a másképpen megírást utasítja el, sőt kéri számon tőle a fiatal boszniai író, Saša Stanišić, aki az idei német könyvdíj kedvezményezettje. A díjátadási ünnepségen mondott beszédében nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy ne bírálja erős, becsmérlő szavakkal Handke irodalmát. Stanišić egy másik irodalom képviselőjeként pozicionálta magát.

„Olyan irodalom képviseletében állok itt, amely nem cinikus, nem hazug, nem tartja hülyének az olvasót, amikor a poézisra a hazugság álruháját adja.”

Az igazság képviseletében szándékozott leleplezni a hazugságot. Valójában azt a képtelenségét leplezte le, hogy különbséget tud tenni a politikai állásfoglalás és az irodalmi fikció között. Nem róható föl mindez a szerzőnek, aki Boszniából menekült a háború borzalmai elől, s Heimat c. regényében érzékletesen mutatta be, hogy identitásának elsődleges forrása az odahagyott táj és még inkább az odahagyott nagymama. Handke számára azonban az igazság olyasmi, mint a vízenjárás, fontos felszín. De az irodalom születésének pillanata az elsüllyedés riadalma. Az igazság Jézusnál van, az irodalom Péternél, aki félelmében segítségért kiált.

„A villanásban megélesednek a tévedés tárgyai, mintha megvizsgálhatókká válnának. Újdonságokká, ismeretlenekké, így legalábbis még soha nem látottakká.” (Der grosse Fall)

Handke felindultan reagált a kritikák özönére. Kertje kapujánál újságírók hada, akik egy sort sem olvastak tőle, de az áldozatok iránti érintettség nevében Szerbiával kapcsolatos állásfoglalásairól faggatják. Egyszer már megszakított egy sajtótájékoztatót, ahol ilyen módon tettek fel számára kérdést: „feldughatja magának az érzékenységét”, rivallt az újságíróra és elviharzott. Soha nem ad több interjút, határozta el most. Maradnak hát számunkra a művek, kérdésekkel, rákérdezésekkel, az irodalom világában való tévelygő barangolásokkal.

Máté-Tóth András