Tiszatájonline | 2018. november 11.

Műhelymunka

Az olasz maffiától a kritikaműhelyig

BESZÉLGETÉS
SZABÓ ISTVÁN ZOLTÁNNAL
A szegedi kötődésű Próza Nostra egy olyan online folyóirat, amely a populáris irodalom alkotásaira fókuszáló, kritikai vállalkozásain túl irodalmi estek szervezésben is részt vesz, oldalán és eseményein pedig lehetőséget nyújt arra, hogy az érdeklődők tágabb perspektívából ismerhessék meg a zsánerirodalom legfrissebb műveit. A Próza Nostra szerkesztőségének tagjaként beszélgettem Szabó István Zoltán alapítóval a lapról, annak múltjáról, újraéledő programjairól, tervezett jövőjéről, és a hazai populáris kultúráról… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS
SZABÓ ISTVÁN ZOLTÁNNAL

A szegedi kötődésű Próza Nostra egy olyan online folyóirat, amely a populáris irodalom alkotásaira fókuszáló, kritikai vállalkozásain túl irodalmi estek szervezésben is részt vesz, oldalán és eseményein pedig lehetőséget nyújt arra, hogy az érdeklődők tágabb perspektívából ismerhessék meg a zsánerirodalom legfrissebb műveit. A Próza Nostra szerkesztőségének tagjaként beszélgettem Szabó István Zoltán – vagy ismertebb nevén, Steve – alapítóval a lapról, annak múltjáról, újraéledő programjairól, tervezett jövőjéről, és a hazai populáris kultúráról.

– Mikor és milyen céllal alakult meg a Próza Nostra? Esetleg volt valamilyen előzménye?

Erre egészen pontosan tudok válaszolni, 2010. október 23-án alakult meg. Az előzménye az volt, hogy sok könyvet olvastam, és mindegyikről csináltam valamilyen jegyzetet, ami segített emlékezni, milyen gondolataim voltak a szöveg kapcsán. Egy idő múlva úgy gondoltam, miért ne tegyem ki ezeket, hátha érdekel valakit. Szóval csináltam egy blogot, ez lett a Próza Nostra.

Ekkor még egyedül írtam az oldalra, de idővel egyre többen csatlakoztak hozzám. Kezdetben hiányzott a közösségépítő ambíció, hiszen a szerkesztőség ötlete fel sem merült. Tényleg úgy kezdődött, hogy szerettem olvasni, és szerettem írni a könyvekről.

– Honnan jött a Próza Nostra elnevezés?

Mikor Szicíliából kivándoroltak az olaszok az Egyesült Államokba, akkor vitték magukkal a maffiát is. Az amerikai olasz maffia megnevezésére használta J. Edgar Hoover a Cosa Nostra elnevezést, ami azt jelenti, hogy a mi ügyünk. Nekem tetszett ez a név, és az is, hogy rímel rá a próza.

Próza Nostra, vagyis a mi prózánk.

Megfogott az áthallás, hogy ez valami alulról szerveződő dolog, egy második szuverén a kanonizált kultúrával szemben, vagy mellette.

– Mára több mint tíz főt számlál a szerkesztőség. Hogyan bővült a csapat, kikből áll?

Azt hiszem, mindenki bölcsész, és a legtöbben szegedi illetőségűek – akik azóta persze elköltöztek ide-oda –, illetve még néhányan, akik nem a városhoz kötődnek. Először a baráti társaságból verbuválódott – látták az oldalt, és úgy gondolták, ők is szívesen hozzátennék a maguk szövegeit. Aztán még többen csatlakoztak, közben egyre több kiadóval léptünk kapcsolatba. Valahogy lett egyfajta neve az oldalnak.

A tanítványaink közül is kerültek ki kritikusok. Törekszünk arra, hogy minél többen, minél fiatalabbak is csatlakozzanak, hiszen így folyton lesz utánpótlás, és nem mindig ugyanazok az emberek fognak az oldalra írni. Az újabb kritikusok más nézőpontokat mutatnak meg, ez pedig érdekli az embereket. Ha megfogalmazhatnék némi elégedetlenséget a saját munkánkkal vagy műhelyünkkel kapcsolatban, az az, hogy valóban csak bölcsészekből áll a csapat.

–Mariann?

Igazad van, Benkő Mariannt és Nyerges Csabát kivéve, de ők tiszteletbeli bölcsészek. Szóval szinte csak bölcsészekből áll, és nagyon jó lenne olyan embereket is beszervezni, akik érdeklődnek az irodalom iránt, viszont teljesen más ágból jönnek. Ők biztos, hogy sok olyan nézőpontot és ötletet tudnának hozzáadni a munkánkhoz, ami bennünk fel sem merül.

Az oldalon főként kritikákkal találkozhat az olvasó. Mi alapján választjátok ki a műveket? Illetve milyen nézőpontból születnek ezek a szövegek?

Bármi, ami a fantasztikummal kapcsolatos, vagy a fantasztikum és a kanonizált irodalom határvidékéhez köthető. Ez viszonylag önkényes, tehát nincs kodifikált rendszerünk, ami alapján eldöntjük, hogy erről lehet írni, erről nem. És én ezt szeretem is így tartani. Ha megnézzük a Próza Nostrán megjelent kritikákat, akkor látható, hogy időnként becsúsznak olyan szövegek, amik nem feltétlenül alkotják az érdeklődés gerincét, tehát valahogy kilógnak a mezőnyből. De szerintem ez számunkra is nézőponttágító, illetve az olvasók előtt is máshogy pozicionálja magát az oldal – meg egyáltalán az irodalomról való elképzelését is.

Igyekszünk figyelni arra, hogy minél több új megjelenésről legyen szó. Ezzel szeretnénk azok igényeit kiszolgálni, akiket érdekel a fantasztikum, és azokat a kiadókat is, akikkel kapcsolatban állunk. Nyilván a kiadók örülnek, ha írunk róluk, de részükről semmiféle nyomás nincs irányunkba. Inkább a fantasztikusirodalommal foglalkozó műhelyek, és az ottani megjelenések bírnak nyomással, hiszen ha ők írnak egy új szövegről, akkor nekünk sem lenne rossz. Nem azért, mert ennek bármiféle tétje van, elvégre mindenki ingyen csinálja. A szövegek összehasonlítási alapként szolgálhatnak, ahelyett, hogy egy gazdasági vagy ökonómiai rendszerben íródjanak.

Ha ezt írta „A” portál, akkor mi is írjunk róla, és nézzük meg, hol is vannak a különbségek.

A kérdés második felére válaszolva, szerintem attól függ, melyik kritikus írását olvasod.

Viszont kijelenthető, hogy most már a zsáner felől közelítünk a szövegekhez. Kezdetben nem teljesen így volt, mert próbáltunk zsáner- és kanonizált irodalom határvidékén mozogni – már ha lehet ezzel a kétosztatúsággal élni, ami talán háttérbe szorult, és én ezt egyáltalán nem bánom. Mindenki hozza, amiben képzett, vagy amihez ért. Sokan vannak, ahogyan például te is, aki az irodalomelmélet felől érkezel, és ezért mindig van egy olyan szál a kritikádban, ami leginkább erre az elméleti vonalra fókuszál. Mások, akik kevésbé képzettek elméletileg, ők inkább komparatívabb megközelítést favorizálnak. Összevetnek olyan szövegeket, amik valamilen szempontból egymás mellé helyezhetőek. Szerintem mindkettő legitim, de természetesen nemcsak ez a két irány van.

Úgy gondolom, hogy az olvasóknak szintén valami többletet nyújt, ha nem mindig ugyanabból a pozícióból született kritikákat olvasnak. Bár meglátásom szerint, annak is meglenne a varázsa, ha lenne egy teljesen formalizálható vagy formalizált struktúrájuk. Érdekes játék lehetne, de egy idő után unalmassá válna. Egyébként volt valami hasonlóra precedens – a tíz mondatos kritika ekképpen működött. Volt tíz mondat, ami viszonylag kevés egy kritikához, de adott volt, hogy nagyjából mit kell lefedni velük. Például, hogy honnan beszél a szerző, milyen a narráció, a történetről is el kellett mondani néhány dolgot, valamint a könyv, mint tárgyról is szót kellett ejteni. Ezeket nagyon sokan elolvasták és megosztották. Nyilván azért is, mert mindenkinek belefér akár a buszon vagy a buszmegállóban, nem úgy, mint egy hosszabb, 5000 karakteres szöveg.

– A kritikák közlésén túl milyen tevékenységek köthetők még a Próza Nostrához?

Egyrészt vannak offline események, mint például a ViTa, vagyis a Világok Találkozása. Ez a legnagyobb, amit szervezünk, idén második alkalommal fogjuk megrendezni Budapesten a Bem Moziban [Az esemény elérhető itt.]. Ez egy össznépi, fantasztikummal foglalkozó egész napos program, ahol helyet kap könyv, videójáték, film, horror, sci-fi, fantasy, és ehhez hasonló témák. A rendezvény zászlóvivői és ötletgazdái Gaborják Ádám és Takács Gábor, de természetesen az egész csapat, illetve más műhelyek is részt vesznek a szervezésben.

Ennek van egy rokon rendezvénye, amit a szerkesztőségen belül kis ViTa-ként emlegetünk, viszont hivatalosan ViTa-est néven fut. Ez egy rapszodikus időközönként tartott, nagyjából 1,5 órás irodalmi beszélgetés néhány meghívott vendéggel. Ehhez hasonlóan üzemelt Szegeden a Próza Nostra Irodalmi Estek. Azt hiszem 2012-ben volt az első, és aztán több évig futott. Kisebb szünet után, most, 2018 októberében indult újra Veres Attilával. A következő beszélgetés novemberben lesz Hódosy Annamáriával és Benczik Verával a női sci-fi vízióiról, ahol, mint tudjuk, te fogsz moderálni.

Az offline rendezvények és kritikák mellett időnként közlünk interjúkat. Jelenleg van egy interjúsorozatunk, ami a Popkultúra a felsőoktatásban címet viseli. Olyan kutatókat, oktatókat keresünk meg, akik valamilyen magyar nyelvű egyetemen popkultúra kutatással foglalkoznak. Idővel, amikor meglesz egy tucatnyi interjú, szeretnénk egy e-könyveket is közölni. Friss megjelenések esetén a szerzőkkel készült beszélgetéseinket is megjelentetjük, és amennyiben kapunk engedélyt a kiadóktól, akár részleteket is közzéteszünk az új szövegekből, regényekből. Emellett volt novellapályázatunk, kétszer is, ezekből kötetek születtek. Az első a Csernobil 30 volt, a második pedig az Arany 200.

– Ez utóbbiak az oldalról letölthető e-könyvekként jelentek meg. Mesélnél a hátterükről?

A Csernobil 30 ötlete Gaborják Ádámtól indult. Ezt azért fontos megjegyezni, mert minél többször megkérdeznek, annál inkább úgy emlékszem, hogy az hozzám köthető, így muszáj leszögezni a lehető legtöbb helyen, hogy nem így volt. Ez persze csak vicc. Úgy gondoltuk, vagyis ő gondolta úgy, hogy ez jó téma lenne egy pályázathoz. Bedobta a közösbe, és nyilván nagy sikert aratott. Egyrészt, mert ez a 20. század egyik nagy megrázkódtatása, másrészt pedig azzal, hogy könnyen beindítja a sci-fi vagy a fantasy írók fantáziáját a téma, hiszen kedvez a horrornak, a posztapokaliptikus zsánernek, a sci-finek. Aktualitása is volt akkor, így fontosnak éreztük, hogy megnézzük, hogyan dolgozná fel a ma felnövő írógeneráció – vagy akár a tapasztaltabb szerzők – ezt a traumát. Több, mint 50 pályázat érkezett hozzánk. Ebből szerkesztettük az első Próza Nostra Könyvek kötetet [Elérhető itt!]. Szuper szövegek születtek. Az első helyezett később a műhelyünknek is tagja lett, hiszen Kovách Kristóf valójában Nyerges Csabát takarja.

A második, az Arany 200 [Elérhető itt!], az Arany-balladákat helyezte előtérbe a szerző születésének 200. évfordulója kapcsán.

Mi is szerettünk volna megemlékezni erről az eseményről, illetve becsatlakozni az egyik legnagyobb magyar költő recepciójába.

Szintén Gaborják Ádám ötlete volt a balladák újraírása, remixe prózai formában. A témának valamennyire felismerhetőnek kellett maradnia, de kikötöttük, hogy valamelyik zsáner felől dolgozzák fel a pályázók. Szintén több mint 50 pályamunka érkezett, de itt nehezebb dolgunk volt, mint az elsőnél. Kevesebb jó minőségű szöveg érkezett, mert mondjuk A walesi bárdok nagyon adta, hogy bizonyos közelmúltbeli, vagy akár aktuálpolitikai helyzeteket értelmezzenek, és sokan éltek is a lehetőséggel. Éppen ezért – néhány nagyon jó kivételtől eltekintve – ezek viszonylag unalmas szövegek lettek. A legfurcsább talán az, hogy a Vörös Rébék valamiért kiemelkedően jól szerepelt. Persze, ha megnézzük a balladát, akkor nem is annyira meglepő. Én arra számítottam, hogy az Ágnes asszony fogja vinni a prímet. Szerettük volna belevenni a kötetbe az eredeti Arany-balladákat is, de végül ez nem történt meg.

Hogy lesz-e még novellapályázat, nem tudom, mert mindig sok energiát emészt föl. Ha szervezünk is, akkor sem mostanában. Talán 1-2 év múlva.

– Mit gondolsz, itthon milyen mértékben vannak popkultúrával, zsánerrel foglalkozó műhelyek, csoportosulások? Esetleg látsz köztük valamiféle együttműködést?

Több ilyen műhely is létezik, ami nagyon jó szerintem. Mindenki lelkes, ezt máshogy nem is lehet csinálni, mert a legtöbben nonprofit modellben működnek. Ezeket a műhelyeket nyilván nem lehet hiánytalanul felsorolni, és nem is akarok megsérteni senkit azzal, ha véletlen kimaradna, de az biztos, hogy vannak nagyon jó és inspiratív dolgok. Ha valakit tényleg érdekel a fantasztikum, akkor csak az internet magyar nyelvű részét tekintve is szépen el van látva olvasnivalóval, és emberekkel, akikkel felveheti a kapcsolatot, valamint rendezvényekkel, ahova elmehet. Remélhetőleg idővel lesz olyan egyesület vagy szervezet, ami annak érdekében tesz majd lépéseket, hogy ezek a műhelyek hatékonyan együtt tudjanak működni.

Amennyire észreveszem – ezzel valószínűleg kevesen értenének egyet –, mintha az utóbbi időben keresnék az utakat egymáshoz. Ebben úttörő Tomasics József, a Black Aether főszerkesztője és kiagyalója, a Magyar H. P. Lovecraft Társaság elnöke. Ha valaki, akkor ő aztán tényleg mindenkivel felveszi a kapcsolatot, és próbál olyan projektet indítani, amiben sokak szellemi energiája benne van. Kiváló katalizátora az együttműködésnek.

De az első ViTa-t sem csak Próza Nostrások hozták létre, hanem például Pintér Bence és  Szabó Dominik is rengeteg segített az Ekulturától. Ez úton is köszönet nekik! Az Ekultura ott volt több rendezvényünkön is, hogy felvételt készítsenek róluk.

Jó, ha minél többen hozzászólunk az adott témához, vagy próbálunk együttműködni.

Praktikus okai vannak annak, amiért ez nem mindig működik: nehezebb több embert összeszervezni, hiszen tényleg mindenki a szabadidejében csinálja, munka és család mellett. Reméljük, hogy a jövőben a kommunikációra és a külső nyitásra is több energiát tudunk fordítani. Ez a mi elképzelésünk – szerintem mondhatom az egész csapat nevében – az együttműködésről.

– Mik a jövőbeli terveitek?

Az első, ami a szerkesztőségre vonatkozik, az a struktúra átalakítása. Ez már nagyon régóta érlelődik, mert ez egy egyszemélyes projektnek indult, de ahogy többen lettünk, maga a struktúra nem változott, centralizált maradt. Én például már nagyon régen nem írtam a lapnak, mert helyette igyekszem intézni a recenziós példányokat, a kiadókkal tartom a kapcsolatot, tördelek, (olvasó)szerkesztek, (olvasó)szerkesztésre adok ki szöveget, publikálok, kézben tartom a közösségi oldalakat, satöbbi, satöbbi. Mindezt azért, mert az egész így kezdődött. Valahogy soha nem beszéltünk erről, vagy ha mégis – nyilván, az ember nem akar másra terhet róni –, akkor sem lett racionalizálva ezeknek a feladatoknak az elosztása, amivel nincs is, vagy legalábbis eddig nem volt baj. De egy ideje meghaladja az erőmet, és hát valljuk be, nem ez az érdekes része a dolognak. Az elmúlt hónapokban, akár félévben tapasztalható ritka publikáció a felületen, a kevesebb poszt facebookon vagy a molyon szintén ennek tudható be.  A következő időszak ebből a szempontból biztos, hogy nagyon mozgalmas lesz, mert ha minden jól megy, akkor kialakul egy olyan szerkezet, amivel hatékonyabban tudunk együttműködni, és reményeim szerint az eredménye is látványos lesz.

Az átalakítás utáni hogyan tovább, az az igazi kérdés. Azt viszont szerintem – és nagyon remélem, hogy így lesz – a szerkesztőség már együtt fogja eldönteni. Ötletben nincs hiány, de a megvalósítás már más kérdés. Majd elválik, miként találunk rá energiát, és hogyan tudjuk majd felosztani egymás között a munkát anélkül, hogy bárki is megbolondulna tőle.

Borbíró Aletta

Fotó: Höffler Norbert