„Az inkorrektségtől és cinizmustól rosszul vagyok”

– Mikor döntött úgy, hogy íróként politikai ügyekben is megszólal?

– Hajdan, a rendszerváltás előtt úgy véltem, a jó világban szakpolitikusok intézik majd az ügyeimet. Olyan szakemberek, akik erre vállalkoznak, nekem pedig nem kell olyan dolgokkal foglalkoznom, amihez nem értek és nem is akarok érteni. „Csak” jól kell választanom a jelentkezők közt a programok alapján, és a nyilvánosságon, főként a médián keresztül ellenőriznem őket. Pedig ez így nem stimmel: van a magánélet, a saját gazdaság, és van a közszféra, és „már a régi görögöktől” megtanulható, hogy a jó élet a magán- és közélet jó egyensúlya. Az öntudatos polgár nem csupán a saját dolgaival foglalkozik, a közügyeket – amúgy önző érdekből – a sajátjának is tekinti. A legnagyobb társadalmi probléma az indolencia. A közönyös, akit nem érdekel más, csak a pillanatnyi betevő, meg a gázáremelés. Nem véletlen, hogy Dante a Pokol tornácán tudja őket.

– Művészembernek kötelessége közügyekkel foglalkozni?

– Nem a diploma tesz értelmiségivé, hanem ha ki tudsz lépni a magánszférából, ha képes vagy kidugni a fejed abból a problémahalmazból, ami minden nap leönt. Mindenkinek ugyanannyi a búja-baja – ha relatíve persze elképesztőek is a különbségek –, és ugyanolyan feladat túllátni rajta, tehát az nem áll meg, hogy „van nekem elég bajom” stb.

– Számolt azzal, hogy ha már a politikus szót is odaillesztik a neve mellé, akkor olvasókat veszíthet? 

– A politika szó súlyos jelentéstorzuláson, -roncsoláson esett át. Aki „közügyel”, az ameddig csinálja, politizál, tehát politikus. Amikor futballozok – mindjárt indulok amúgy – futballista vagyok; olyan, amilyen, épp amatőr, ami – amo, amare, amavi amatum – csak annyi tesz, hogy szereti, amit csinál.

Ezek a besorolások nem befolyásolnak, én egyszerűen csak jól akarom érezni magam – és jól is érzem magam. Megélek az írásból és „környékéből”, tanítok stb., de ha nem így lenne, mennék sódert lapátolni. Vagy havat, attól függ, mi esik épp.

– Erre is volt példa?

– Eleve reménytelennek tűnt az egész, hogy megjelenhetnek az írásaim. Akkor az volt a minimálprogram, hogy majd fizikai munkákból élek, elég nagydarab vagyok hozzá, és magamnak csinálom, amit csinálok. Aztán szerencsésen alakult, nagy mázli is kell hozzá. Mint bármihez: szilárd elszántság és szerencse. Nem hiszem, hogy olvasókat a politikai megnyilvánulásaim miatt veszítenék, elvész az magától is. Ha meg a könyveimet támadják, akkor az azt jelenti, hogy legalább elolvasták.

– Melyik könyvét érte a legnagyobb támadás és miért?

– Az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív kapott mindent. Jót is, lelkes és korrekt kritikákat is, és egy bírálatban a szerző – nő amúgy – azt írta, hogy olykor le kellett tennie a könyvet. Amit megértek, olykor brutálisan nyílt a beszéd benne a nő-férfi relációkról, ha jól emlékszem, semmit sem kímél, nemigen van tekintettel érzékenységekre, és jogos, ha ez valakit megüt. Ám a személyeskedő, az ad hominem támadások, az más konferencia.

– Nagyon megérintik ezek a jellegű visszajelzések?

– Meg. Lévén mimóza. Anyukám terminusa, akkor mondta rám – gyakran –, ha érzelmeskedtem, túlérzékenykedtem. A szakmai bírálat igen, nagyon is a kritikai kritika pártján állok, de ha egy irodalmár nem választja el a szerzőt a szöveg beszélőjétől, a szerzőn kéri számon a szöveg beszélőjét, az más aljasságokra is képes.

– Ha más művészembert lát politikai szerepben, az nem befolyásolja a művészi teljesítmény megítélését? 

– Mint annyi mindent ezt is szét tudjuk választani. Ha akarjuk. Más kérdés, ha nem akarjuk. Itt és most a hazában olyan a működés, hogy nem azért szavaznak valakire, mert nagyobb mértékben képviseli az értékrendjüket és érdekeiket, hanem mert azonosulni akarnak vele, szeretett vezetőre vágynak, aki helyettük oldja meg a megoldandót. „Az én vezérem bensőmből vezérel!”, erről a negyven évig létezett szocializmus túl sokakat leszoktatott, és harminchárom év ide vagy oda, félig-meddig még a régi szisztémában dagonyázunk. A kétosztat pedig ezeréves hagyományozódás: pogány vs. keresztény, kelet vs. nyugat, kuruc vs. labanc, mélymagyar vs. hígmagyar, népi vs. urbánus, Fradi vs. Újpest. A Lehet Más a Politika – a szintagma, tehát nem a párt – azért ütött szíven, mert, és ezt ma is így érzem, az egyetlen és királyi útja annak, hogy normális viszonyok között éljünk. A közügyek lemeccselése nem zéró összegű, hanem win-win játék, ez belátható, és súlyos érdekek húzódnak amögött, hogy a ’zemberek ne lássák.

– 2010-ben az LMP-t képviselve mandátumot szerzett, de néhány évvel később lemondott. Miért?

– Elég volt ennyi.

Írtam erről könyvet is, Országházi divatok a címe, főként a divatról szól. Hogy miket hordanak az emberek, ne tudd meg…, és miket hordanak össze! Úgy öltözködnek, ahogy viselkednek, a padsorban rendesen még a székükhöz se tudnak oldalazni. Amúgy ez sem diplomafüggő – hanem kultúrafüggő. Hogy a pártpolitikusok nem érdeklődnek a kultúra iránt, az nem egyszerű ignorancia, csupán annak a hideg tudomásulvétele, hogy a magaskultúra nem szavazatmaximalizáló tényező. Amikor a könyvet írtam, anyukám azt mondta, hogy azért ne bántsam ezeket a torzonborz embereket túlságosan, és talán nem is bántottam senkit. De azt írtam, ami jólesett, és ezt úgy értem, hogy mellébeszélni meg elkenni a dolgokat, az nem esik jól.

– Az előbb azt mondta, jól akar élni. Azt hogyan kell az Ön mércéje szerint? 

– Kaja, pia, pálmafa, nők (nevet). Olvasok, írok, meg mindenféle, és nem nyafizok. A betegség és a háború, az más, ezen kívül viszont nem ér nyafogni. Anyukám, akinek soha nem volt még influenzája sem, kilencvenkilencévesen hagyta abba. Feladta, mert már nagyon unta, de a kedélye végig megmaradt. Az íráson-tanításon kívül van még ez-az: hét éve a hajléktalanok segítésére – megakadályozandó, hogy rászoruló családok utcára kerüljenek – alapítványt kezdeményeztem – Nyugodt Szív a Lakhatásért –, és igyekszem újjáéleszteni a Baumgarten-díjat, ezeknek a Fb-on utána lehet nézni. Egészében civil összefogáson alapuló projektek, semmi állami vagy önkormányzati pénzt nem fogadunk el. Meglepően sok a támogató: amikor belefogtam, bizonyítani akartam magamnak, hogy a magyarok éppoly szolidárisak, mint más nemzetek. Most egy új dologba kezdek: azt javaslom, álljanak össze csapatok, baráti társaságok, és keressenek egy falut: költözzenek oda akár csak évi néhány napra, segítsék „rendbe rakni”. Rendbe rakni vele elsősorban magukat. Jogász, orvos, futballedző, szerelő, mezőgazdász… 

– Ön pedig a kultúrát képviselné?

– Végül is egy bölcsész nem árthat. Nem fintorogni kell, hogy fogatlanok és fogalmatlanok: menjünk oda, és vegyük észre, hogy ezek a saját problémáink! Mi is „fogatlanok” vagyunk. Ha megveszel egy üres-romos házat, és felújítod, az neked jó elsősorban, mert jó levegőn jól fogsz aludni. Sokan érdeklődnek már, valami biztos lesz, és biztos jó lesz! Én csöppet sem vagyok Teréz anya-típus, semmi önfeláldozás, egyszerűen annyi, hogy korrekt körülmények közt jól akarom érezni magam. Az inkorrektségtől és cinizmustól rosszul vagyok.

– Min dolgozik most?

– Az utolsó három évben három könyvem jelent meg a Kalligramnál: a Cé cé cé pé, avagy Lassúdad haladás a kommunizmus felé című regény, egy közéleti esszékötet: Egy belga revolver, avagy „mit is éltünk itt meg voltaképp”, és az Istenem, ne romolj című verseskötet. Több mindenen dolgozom párhuzamosan: regény, ezt még aszalom, írtam egy könyvnyit a képzőművészetről, ebben az évben tervezem a megjelenését, és készül a Rom. A bolsik története című projektem harmadik, alaposan bővített kiadása. Meg egy kreatívírás-„tankönyvön”. És így tovább. Versek. Van némi munkamániám, mondják, de hát engem, úgy látszik, ez rendez.

Szabó B. Eszter

Fotó: Pesthy Márton / Napló