„Az esztétikai megítélésben eltűnnek a generációk”

– Most éppen honnan érkezett haza? 

– Zilahon voltam. A találkozóra helyi költőket, valamint európai szerzőket is meghívtak. Remekül éreztem magam, sok hozzám hasonlóan érzékeny emberrel találkoztam, és egy rendhagyó irodalomórát is tartottam fiataloknak. Ott pedig érdekes dolgok történtek. 

– Mégis mi történt? 

– Az egyik diák megszólított: „Jaj, maga nem szereti, ha megismerik.” Kérdeztem tőle, hogy ezt mégis honnan tudja. Azt felelte, a TikTokon látott velem egy videót, amiből kiderült. Kivágtak egy-egy frappáns gondolatot, onnan ismerte a történetem. Gondolom…

– És valóban nem szereti? 

– Nem, hiszen nincsen mindig jó kedvem az ismerkedéshez. Nem vagyok celeb, nem fontos, hogy ismerjenek. Én annak örülök, ha a szövegeimet ismerik. Vagy ha megnézik a drámáimat színpadon; nyugodtan mondhatom, belőlem az a lényeg, amit írok. Nem vagyok olyan típus, aki nyomul előre a személyével. Visszatérve a rendhagyó irodalomórára, amit végigröhögcséltünk, közösen írtunk verset a gyerekekkel, nagyon klassz és emlékezetes volt. Végre megláthatják, hogy olyan élő költő is van, aki még a közös hangot keresi a fiatalokkal. 

– Ez általánosságban is így van? Jól kijön a fiatalokkal? 

– Nagyon jó véleményem van a fiatalokról, noha az én generációm hajlamos ítélkezni. „Éljünk, Lesbia, kedves, és szeressünk! Csak mormogjanak a mogorva vének”, írja valahol Catullus, valahogy így. Én rájöttem, miért morgolódnak: irigylik a fiatalokat, és nem tudják a nyelvüket. Azt hiszem, a fiatalok semmivel sem rosszabbak, mint amilyenek mi voltunk. Csupán mások. Ezt a másságot nincsen jogunk kritizálni, csak kirívó dolgok esetén. Esztétikai megítélésben egyébként eltűnnek a generációk. Számomra egyelőre nem elsődleges a korom, csak ha az évek miatt fáj a térdem. Persze, hogy fontos a fiatalok visszajelzése, jó tükörnek, vagy bármi másnak. Az egyik unokám nemrég megkérdezte: „Nagyapa, te tényleg azt gondolod, hogy mindig olyan bölcs vagy?” Éreztem, ebből baj lesz, felszívtam magam, mondtam: „igen Zizike, én úgy érzem, mindig bölcs vagyok”. Erre azt felelte: „Attól tartok, nagyon tévedsz!”, és otthagyott. Igaza volt, azt hisszük, mert tapasztaltak, úgy bölcsek is vagyunk, pedig sok mindent nem tudunk. Ugyanúgy tanulnunk kell a fiataloktól, ahogy fordítva, nekik tőlünk. 

– És mennyire érzékeny kritikákra, meglátásokra? 

– Rendkívüli módon. Pontosan tudom magamról, nem ez a legjobb tulajdonságom, ezért sem voltam jó tanár: engem nem érdekelt, hogy mindenki figyel, az volt fontos, ha volt egyetlen ember, aki nem, hogy ő miért nem. Az az egy el tudta törni a lelkemet. Ugyanígy vagyok a kommentekkel, kiszúrom azt az egyetlent, akinek problémája van velem. Tudom, ezzel nem kellene foglalkoznom, de költőként különösen érzékeny vagyok a bántó szavakra. Egyáltalán, a szavakra. Ebből nem engedek, hiába mondják, hogy ne foglalkozzam vele, ilyenkor senkinek sem hallgatok a tanácsára. A kritikákhoz hasonlóan viszonyulok, bár azzal tisztában vagyok, hogy számos kritikus elvetélt író, akinek nem jött össze a primer irodalmi pálya, következésképpen minél jobbat írsz, annál nagyobb az ellenérzése veled szemben. 

– Milyen bevett szokások kísérik a munkáját?

– Felveszem a fejhallgatómat, operát hallgatok, és közben tíz ujjal gépelek vakon, és még a tévét is nézem közben. 

– A zene atmoszférája nem befolyásolja az írásainak a hangulatát?

– Ha olyan zenét hallgatok, amire nagyon oda kell figyelni, az nem jó, hisz eltérít a szándékaimtól. Viszont a zene hangulata nem nyomja rá a bélyegét az írásra. A zene ilyenkor egyfajta társ, ami segít elviselni a monotonitást. Az írás nagyon magányos elfoglaltság. Ugyanakkor csendben is tudok dolgozni, gyakorlatilag mindenhogy. Sokan nyilatkoznak különleges munkamódszerekről, melyben kifejtik, milyen irányból mártogatják a kekszet a teába, szúrják meg a rothadó almát, de nekem csak az a fontos, hogy ne szóljanak hozzám, amikor írok. Ha valami foglalkoztat, a világ úgyis kívülemre kerül. Sokszor előfordult már, hogy nem szálltam le a villamosról a házam elé érve. Valahol tudat alatt pedig már éreztem, hogy le kellene szállni, de fontosabb volt, hogy befejezzek és rögzítsek egy mondatot. Egyébként mások írásai is fontossá tudnak válni számomra, előfordul, hogy írok egy-egy folyóirat szerkesztőségének, hogy ki az az XY, akitől nemrégiben közöltek egy valamilyen írást, és hogy tudnám az elismerésemet jelezni feléje. Ma már rengeteg lap van, bár ez nem azt jelenti, hogy sokkal több a tehetség – bizonyára meg kell találnom a számomra fontos új szerzőket. 

– Ön mikor tudta kimondani először magáról, hogy író?

– Ma sem mondom ki túl szívesen ezt. Azt meg végképp nem, hogy költő vagyok. Ha muszáj meghatározni magam, akkor inkább a dramaturg szót használom. Apám például mindenkinek azt mondta, hogy tanár vagyok, hiszen az is voltam. Szégyellte, hogy költő a fia, mert szerinte a legtöbbjük egy üveggel a zsebében és árokban végzi.

– Önt hogyan érintette, hogy az édesapja nem merte felvállalni a fia foglalkozását? 

– Merni talán merte, csak nem akarta. Természetesnek vettem. Kubikos volt, de hétvégenként vőfély – rendkívüli beleélő képességgel és nyelvi intelligenciával, tehát istenadta tehetséggel megáldva. Természetesen, ennek ellenére máshol volt a világa tengelye számára, másképp gondolkodott. Korán reggeltől késő éjjelig a földön, a földdel dolgozott. Persze velem is megesik, hogy hajnalokig írok egy művet, de ezt sohasem mondtam neki, minek is mondtam volna, hiszen szerinte csak a fizikai munkát végző ember dolgozik. A szellemi munka helyett nyugodtan lehetne aludni, gondolta és mondta az apám. Azzal ráadásul nem is rontanám a szememet.

– Soha nem ismerte el Önt?

– Egy este erejéig, talán. Ott kell kezdjem, hogy volt olyan időszak, amikor a saját megyémben be voltam tiltva. Évekig. Erről nem szívesen beszélek, mert számomra nem elegáns ezzel hencegni. Csoóri Sándorral együtt voltam nem kívánatos, „kulturális rendezvényeken nem használható” személy, tehát elmondhatom, nem voltam túl rossz társaságban. Amikor aztán kilenc év után felszabadultam ez alól, az abonyi könyvtárban rendeztek egy nagyszabású irodalmi estet nekem, amire sok ismert és népszerű emberrel érkeztem haza. Jankovics József irodalomtörténész, Nagy Zoltán és Lukács Sándor színészek, Huzella Péter zenész. Apám is eljött, és invitáltam, hogy maradjon ott velem a fogadáson. Kérdezte, mi az a fogadás? Honnan tudhatta volna! Elmondtam neki, hogy a rendezvényt követően beszéltetünk, és annyit eszünk és iszunk, amennyit csak szeretnénk. És ki fizeti, kérdezte. Nem mi, feleltem. Míg odaértünk, többször felemlegette: „De biztos, hogy ők fizetik? És neked és miattad?” Hitetlenkedett. Remek este volt, apám letegezte a párttitkárt, aki addig a köszönését se fogadta, és fiamnak szólította. Később, a hónom alatt vele, hazaimbolyogtunk. Pár nap múlva barátom és költőtársam, Lukács Sándor mondott verset a tévében, apám szóvá is tette, hogy nagyon hasonlít arra a figurára, aki az irodalmi esten és utána nálunk velünk volt. Mondtam neki, nemhogy hasonlít, hanem ő az. Meglepte, hogy ilyen, számára is híres emberek közt mozgok, de aztán annyiban is hagyta a dolgot. Édesanyám viszont többre tartotta kezdeti írói munkálkodásomat is, könyveket vásárolt nekem már kora gyermekkoromban, és maximálisan támogatott a szándékaimban, és teszi ma is ezt. Figyelt rám, közben persze aggódott. Aggódik azóta is, eleget, szegény. És figyel rám.

– Mitől féltette? 

– Hamar elkerültem otthonról, így nem tudott ellenőrizni. Voltak botrányaim, időről-időre vannak is, de ezekről sem szívesen beszélek. Az egyik régi azért lehet publikus: alapítottunk egy zenekart a gimnáziumban, festetlenül-festett arcú zenészek voltunk, mondhatni botrányzenészek, Mélabús Holttestek avagy rühes tetvek volt a banda neve, természetesen rossz angol fordításban – zárójelben, még a punk magyarországi megjelenése előtt vagyunk. Egyetlen koncertünkön olyan hangulatot sikerült teremtenünk, hogy a „közönség” a fellépésünket követően szétvert egy rádiót egy szekrényen, így természetesen szétverte a szekrényt is, és ráadásként egy nevelőtanár ágyát kidobta az emeletről. Ez volt életem első betiltása, de nem az utolsó. Igazgatói figyelmeztetés kicsapás előtt, a hangszerek elkobzása, azóta sem tudom, hová kerültek a dobjaim. Egy cintányért az ingeim közé rejtve őriztem évekig, talán abonyi otthonunkban megvan még valahol. Ismétlem, számomra nem az érdekes, hogyan élek, hanem az, amit írok. S amit írok, az nem feltétlen az, amit élek. Sőt, prózában egyáltalán nem az.

– Nem kell szerelmesnek lenni ahhoz, hogy íróként a szerelemről írjon – írja például valahol.

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Ez egy ilyen szakma. Be kell lássuk, az életünk nem elég érdekes ahhoz, hogy kizárólag azt írjuk meg, arról írjunk. Sokszor olvasom, hallom a Papírváros című művemről például az állítást, hogy önéletírás. Nem az! Képzelje el a helyzetet, könyvbemutatón vagyok, például Szentendrén, a képtárban, a feleségem és a gyermekeim a közönség soraiban ülnek, és váratlanul azt hallják, hogy az alkoholista, csajozós, már-már hajléktalan véglény-emberről szóló történet valójában az enyém, hogy én vagyok ő, a főszereplőm. Az igaz, hogy gyakran kimondottan hasonlítok a figurára, de mindenki abból építkezik, ami, aki, ha nem is az, amit és akit ír, ami és ahogy történt vagy történhetett vele… vagy bonyolultan mondom? A közeljövőben le kell adnom például egy novellát. Ahhoz tényleg a valóságból merítem: hajdanán, megboldogult ifiúkoromban, meghívtak egy író-olvasó találkozóra. Csak később derült ki, hogy az őskeresztény egyház híveitől jött az invitálás, mégpedig abból a határozott, és önmagában dicsérhető célból, hogy megmentsék a lelkemet az elkárhozástól – állítólag minden évben kinéznek maguknak valakit a szerintük kárhozatra ítéltek közül, hogy megmentsék. Elképesztő csatát vívtunk. Közöltem velük, hogy ha megmentik a lelkemet, akkor hajléktalanná válok, hiszen a lelkem az egyetlen munkaeszközöm, bizony az én rossz, sokat tévelygő lelkem. Kétségbeesve bizonygattam, úgy jó az, ahogy van, valamennyire vagy nagyon romlottan – ahogy mindenkié.

– Ön mindhárom műnemben alkot, viszont a líra az elsődleges. Mit gondol, miért? 

– Valószínűleg azért, mert a pályám elejét versekkel indítottam. Azóta is leginkább a szavak érdekelnek, rajtuk, az ő lehetőségükön át, miként lehet megfogalmazni valamit a szavakkal meg nem fogalmazhatóból, az kevésbé, hogy mit fogalmazhatok meg a rendelkezésemre állóból. Óriási különbség! Hülyét kapok, ki nem, íróember, amikor azt hallja, a versnek van mondanivalója. Van olyan, hogy közéleti költészet, de az legkevesebb határeset. Nekem egy feladatom van: olyan sorrendbe szedni a szavakat, ahogy más nem tenné. Ismeri az erdő túrajelzéseit? 

– Ismerem. 

– Amikor az erdőben elindul az ember a startvonaltól a jeleket követve, hogy eljusson a kilátóig, különféle formátumú fákkal találkozik, különféle tájak mellett, között halad el. Óhatatlanul elkezdi felépíteni a saját világát belőlük, beléjük a maga világát. Amikor feljut a kilátóba, körbenéz, s amit addig egyben nem látott, most egésszé összeáll. Rálátsz a saját világod azon képére, melyre korábban soha nem volt módod. Ilyen a szavak összerendezése is. Egyfajta utat kijelölő jelzések sorozata.

– Elégedett jelenleg az életével?

– Soha nem leszek elégedett „a jelenlegi” életemmel. Sokat dolgoztam, sokat dolgozom, három műnemben egyszerre, de nem tudom, hogy érdemes volt-e, érdemes-e ennyit küszködni. Nem a sikerért igyekszik az ember, hanem törekszik, hogy eljusson a lehető legpontosabb megfogalmazásokhoz, hogy a lehető leghitelesebben, tehát legpontosabban csinálja meg azt, amit elképzelni képes. Ha belegondolunk, hogy egy-egy korszaknak hány művésze van, akinek a munkái érdemlegesen fennmaradtak… A többi megy a könyvtárba, vagy inkább a lecsóba. Értelmesebben beszélve erről: nem az érdekel, hogy fennmaradok-e, hanem hogy tettem-e hozzá valamit a nagy egészhez, ha van egyáltalán olyan, hogy nagy egész, vagy csupán egyike voltam azoknak, aki küzdött és elhitte, hogy fontos, amit csinál. Persze, életprogramnak ez utóbbi sem kevés…

Szabó B. Eszter