Az emlékezés művészete

A magány feltalálása Auster legfontosabb lépése a prózaíróvá válás felé. Már megjelennek benne a jellemző témák, amelyek egyetlen egy Auster-regényből sem hiányozhatnak: a kiszolgáltatottság, a halál, a véletlen és az emlékezés.

Jelen esetben az emlékezés a legjelentékenyebb eleme a két részre tagolt könyvnek. Az első rész, melynek címe Egy láthatatlan ember portréja, felidézi a nemrég elhunyt édesapa alakját. Világos, hogy az egyes szám első személyű narrátor máig hordozza a gyermekkori sebeket, amelyeket saját apja önkéntelenül okozott neki. Az apafájdalom a gyásszal sem múlik, az emlékezés folyamata fáradságos.

A visszarévedés kiindulópontja az elhunyt tárgyai, amelyek a madeleine-effektushoz hasonlóan indítják el az elbeszélőben a tárgyak által kiváltott emlékmeneteket. A régi holmik segítségével rekonstruálja a múltbéli eseményeket és ezzel párhuzamosan szembesíti őt a gyásszal. Tulajdonképpen a limlomok szanálása ébreszti rá a veszteségre: „A sírgödörbe ereszkedő koporsó látványánál is erősebben fejezte ki a temetés lényegét a mozdulat, amivel a raktérbe dobtam ezeket a holmikat. Ekkor végre megértettem, hogy apám halott.”. (20.)

Másrészt fontos szerepet játszanak a fényképek is (az édesapa trükkfelvétele látható a Somogyi Péter által tervezett borítón). Annie Ernaux-hoz hasonlóan a képek szerves részét képzik a visszagondolásoknak, megelevenednek ezek a fotók. Micsoda véletlen, hogy szintén majdnem négy évtizedes késéssel jelenik meg magyarul Ernaux La place (A hely) című kisregénye, melynek témája megegyezik A magány feltalálásával. Számottevő különbség azonban, hogy míg Ernaux regényéből egy társadalmi tabló is kibontakozik, az apja sorsa egyben egy elszegényedett munkásréteg sorsa, addig Auster apatörténete kisebb ívet jár be.

Mindenesetre az emlékezés nem pusztán Ernaux-nál, hanem Auster alkotásában is fájdalmas: „Sokszor, amikor tollat fogtam és hegyét a papírhoz érintettem, olyan fizikai fájdalmat éreztem a jobb kezemben, mintha szét akarna szakadni”. (48.) Ezért az írás nehézkes, amelyet legjobban a stílus tükröz. A szöveg sok egymás mellé állított részecskéből építkezik, amelyek általában vagy reflexiók a jelenre, vagy korábbi rövid történetek az édesapjáról. Ez a forma tökéletesen visszaadja az emlékezés jellegét.

Az apró történetekből kirajzolódik előttünk milyen is volt valójában az édesapa, akinek alakja anekdotikusan felépített. Megtudjuk róla, hogy fukar („a spórolás számára életforma volt” – 83.), hogy magányos, „de nem abban az értelemben, hogy egyedül érezné magát”. (25.) Inkább abban az értelemben, hogy tudatosan nem volt jelen mások életében, így az elbeszélőjében, azaz a fiáéban sem, „mert amíg élt, mindig máshol volt: valahol az itt és az ott között. De sosem igazán itt. És sohasem igazán ott”. (28.) Ő a láthatatlan ember, ahogy a cím mondja.

Ennek ellenére az elbeszélő lelkileg kiszolgáltatott marad, és a kiszolgáltatottság valamennyi Auster-regénynek kulcsfontosságú alapproblémája. Gondoljunk Mr. Blankre, aki képtelen ellátni önmagát, ezért a leghétköznapibb feladatok elvégzésében is Anna segítségére szorul (Utazások a szkriptóriumban). Csonti úr, a kutya ugyanígy mindenben kiszolgáltatott gazdájának, Willy G. Christmasnek (Timbuktu). Megemlíthetjük a repülni tudó csodagyereket Waltot, aki karrierét, így a jövőjét és egzisztenciáját Yehudi mesterre bízza (Mr. Vertigo). Továbbá eszünkbe juthat még Jim Nashe és Jack Pozzi, akik miután utolsó fillérjüket is elkártyázták az obskúrus Flower és Stone úrnál, teljesíteniük kell a győztesek összes feltételét (A véletlen zenéje).

Visszatérve A magány feltalálására, az apa a válása után kizárólag önmagával foglalkozik, az unokája sem érdekli őt. A narrátor mindezért nem haragszik rá úgy, mint Stendhal, aki köztudottan szenvedélyesen gyűlölte az apját (lásd: Henry Brulard élete). Az austeri álláspont lágyszívű, megértéssel fordul az apja felé, akinek gyermekkora közel sem volt kiegyensúlyozott.

Ekkor érkezünk meg a múltba révedés következő állomásához, amely már a narrátor nagyszüleiről szól. Az újabb állomás egy bűntény, amelyet az elbeszélő bírósági feljegyzésekből, rendőrségi jegyzőkönyvből és a korabeli sajtó szenzációhajhász újságcikkeiből épít fel, méghozzá olyan megszerkesztettséggel, hogy a mű számos része akár legizgalmasabb krimikkel is vetekedhetne. Ezeknek a különböző forrásoknak egyfajta montázsa tárul az olvasó elé. A nyelvezet teljesen manírmentes, amit mi sem bizonyít jobban, mint a szenvtelen szembenézés a rideg tényekkel: „Nem arról van szó, hogy félnék az igazságtól. Nem félek kimondani. A nagyanyám meggyilkolta a nagyapámat”. (55.)

A jegyzőkönyvek idézése ellenére az első rész szépirodalmi törekvései vitathatatlanok. Ugyanakkor a második résznek, mely Az emlékezés könyve címet viseli, már esszészerű jellege van. Tizenhárom egymással többé-kevésbé összefüggő esszéből és rövid intermezzókból áll össze a szöveg. Az összekötő kapocs a két rész között az apához való viszony.

A gondolatmenetek gyakran irodalmi párhuzamokkal egészülnek ki, aminek célja a szemléltetés és a szöveg emocionális töltetének erősítése. Így csatlakozik az apa-fia kapcsolathoz Pinokkió apakeresése vagy éppen a sorssal való szembenézéshez Jónás próféta története. Másrészt az emlékezés az első résszel szemben asszociatívvá válik. A tüdőbetegségben szenvedő kisfia sorsáról például a narrátor felidézi Mallarmé töredékeit, amelyet a francia költő a fia agóniája közben írt. A töredékek A magány feltalálásában is szerepelnek, és Auster valóban számos Mallarmé-verset ültetett át angolra.

A másik fontos különbség az első részhez képest a perspektívaváltás: „A. megértette, hogy Az emlékezés könyvében ő maga is azért ír saját énjéről úgy, mintha másról szólna, mert csak így mondhatja el a történetét”. (227.) Következésképpen az emlékek hatékony feltárásának egyik eszköze a személytelen nézőpont megteremtése. Hogy mindennek mi a lényege, azt a mű utolsó sorából tudjuk meg: „Volt. Többé nem lesz. Emlékezz.” (254.)

Paul Auster A magány feltalálása című autobiografikus alkotásával lép be a regényírás ajtaján, és lett napjaink egyik legmeghatározóbb amerikai szerzője. Könyveit átitatja valamilyen megmagyarázhatatlan hangulat, az a különös austeri atmoszféra, amelyről azonnal felismerjük, hogy az ő sorait olvassuk.

Paták Balázs

21. Század Kiadó
2022, Budapest
Fordító: Hegyi Pál
256 oldal, 4990 Ft