Az elmélet párbeszédei

DÁNÉL MÓNIKA
ÁTTETSZŐ KERETEK.
AZ OLVASÁS INTIMITÁSA
CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Dánél Mónikának az Áttetsző keretek. Az olvasás intimitása című kötetében sikerült az elméleti szoros és érzékeny olvasást megjeleníteni, méghozzá humorral vegyítve és szép nyelven. A humor az íráshoz való viszonyulásban, néhol pedig a tárgyválasztásban lelhető fel erősen: „[n]em kevés elvakultság szükséges ahhoz, hogy bele merjünk vágni egy szöveg írásába.” (183.) Nem feledhető el ugyanakkor, hogy a szerző humorában is az elmélet precizitását tartja szem előtt. Ez akkor mutatkozik meg a legjobban, amikor Erdély filmekbe való beemeléséről nyilatkozik. A szóhasználatra érdemes figyelni e soroknál: „[a]zért érzem mégis szükségesnek a bennszülöttség tematizálását, mert az alábbi filmek úgy tesz­nek, mintha nem lenne semmilyen tudásuk a kolonizáló tekintetről, illetve ennek poszt kolonialista kritikájáról filmelméletben. Olyannyira nem látom nyomát a magyar filmkritikában e nézőpont érvényesülésének, hogy állításaimat kételyek között, a (diszkurzív) vadonban fogalmazom meg.” (113.) Kijelenthető (talán), hogy Dánél Mónikát alapvetően a beszélgetés, így annak egyik legfőbb típusa az olvasás foglalkoztatja. Ezt a bevezetésben fogalmazza meg egy olyan nyelven, amely az elméletet közelebb tudja hozni a befogadóhoz: „[a]z olvasás szabad mozgás, amit az írott szöveg biztosít, elkalandozhatnak a gondolatok, de vissza lehet térni a szöveghez és újra-, illetve továbbolvasni, hogy tere legyen a gondolatoknak, röppályája. A füstifecskék akrobatikus röptéhez, majd vonulásához hasonlóan – együtt mozognak, alakzatokat hoznak létre egy mobilis rend szerint, és mégis külön. (…). Az olvasmányról való beszélgetés, a fenti hasonlatot tovább vonultatva, két fecskecsapat találkozása, érintkezés és széttartás.” (5-6.)

Az Áttetsző keretek…-kötet hangsúlyosan teremti meg az elméletek közti párbeszédet. Egyrészt úgy tűnik, hogy a der­ridai köteget és a deleuze-guattari-i rizómát közel hozza („szövegem struktúráját a derridai köteg határozza meg, az egyetlen fogalomtörténeti narratíva helyett a különböző szálak egymással való kontextusba helyezése, összefonása, mely összeszövődés azonban sohasem lehet végleges, mivel újra szétfut különböző szálakra”, 146.), másrészt a derridai gondolkodásmódot és a foucault-i más fogalmát termékeny párbeszédbe lépteti a háttérben az irónia kapcsán. Az olvasás nyereségét és a nyereség kockáztatását elemzi az irónia esetében az egyértelműség aláásása során úgy, mint ahogy a foucault-i mást interpretáló Miroslav Marcelli: „[a]z eredményt viszont csak annyiban tekintheti [a mást előirányzó egyén – beszúrás K. F.] nyereménynek, amennyiben a következő körben tétként újra felteszi mint olyan helyzetet, amelyen mindenáron változtatnia kell. Ezt a játékot csak úgy lehet játszani, ha a folytatásban minden korábbi nyereményünket elveszítjük; s nem lehet úgy befejezni, hogy meghagyunk magunknak valamit: ha pedig megszakítjuk a játékot, megfosztjuk magunkat attól az esélytől, hogy mások lehessünk − márpedig ez a vereséget jelentené” (Miroslav Marcelli, Michel Foucault, avagy mássá lenni, ford. Németh István, Pozsony, Kalligram, 2006., 22−23.). Mind a deleuze-i, mind a foucault-i meglátások vissza-visszaköszönnek a könyv egészében. Gilles Deleuze elgondolásai a filmet érintő írások mellett, mintha egy-egy olvasás- és nyelvszemléletben sejlenének fel a középpont hiányának aspektusával („káposztaszerűen rétegződő, középpont nélküli jelölőláncolódás[nak]”, 294.), Michel Foucault hatása pedig a törés, a folytonossághiány, a szakadás aláhúzásánál érződik. Dánél Mónika Foucault elméletét azonban oly módon lépteti párbeszédbe Jan Assmannéval, hogy a kettő közötti eltérést mutatja ki: „Foucault az emlékező oldaláról hangsúlyozza a rétegződést, Assmann a »dokumentumok«, emlékek rétegzettségét, összetettségét emeli ki.” (232.) Az eltérések aláhúzása alapján megképzett párbeszéd logikáját a filmelmélet vonatkozásában is létrehozza Lukács György és Balázs Béla filmszemléletét állítva egymás mellé. Az elméletben, filozófiában megjelenő párbeszédre összpontosítást minden bizonnyal a Hans-Georg Gadamer szövegkorpuszban való jártasság alapozza meg.

A párbeszéd iránti elkötelezettség lecsapódása lehet, hogy Dánél Mónikát az inter­media­litás kérdésköre ragadja meg, amelyben erősen jelen van a viszony fogalma, ez utóbbi lényegi momentuma viszont az egyik elem vagy művészeti ág másik általi meghatározása, önnön definíciójában való érzékeltetése. Ennek része a film és az irodalom kapcsán e meglátás: „a film mutatva mond a regénynek, és a regény mondva mutat a filmnek egy olyan köztes térben, ahol az egyik médium a másik önreflexiójának alapjává válik.” (68.)

Valójában ezzel a szemlélettel összefüggésben tűnhet fel, hogy a szerző érvelését minden egyes kérdéskörnél a viszony lét és között problémahalmaza mozgatja. Az irodalmi produktumokban feltűnő emberi kapcsolatok fejtegetésénél ez magától értetődően jelenik meg. Az egyik legérdekfeszítőbb argumentáció mégis a hangadás taglalása mögött bújik meg. Az Echo-történetben a hangkölcsönzés és az egybefonódás rejlik: „Echo vissza-adó-hangként tud megszólalni, hangja a másik hang (meg)létére van ráhangolva. Saját hangját az idegen hangtól kapja, amelyet azonban vissz(a)hangoz az idegennek, azonban nem identikusan (»a szót végén veti vissza«), vagyis a saját szólama is meg tud nyilvánulni ebben a ráutaltságban, hangok közöttiségében” (218.). A tükröződés átemelése feltűnhet tehát a hangadás összefüggésében, különösképpen a hangkölcsönzésnél (27., 205.). Az „életadás” válik központi elemmé. A sírkő feliratának olvasója is hangot ad, kölcsönöz, amikor „segíti” a túlvilágról átszólást. Ebben az emlékeztetés, a felejtés ellenében lépés aktusa mutatkozik meg (vö.: Orbán Gyöngyi: (Ne) „felejtsd el arcom romló földi mását”. In Keresztény Szó, 2008. július, 7. szám).

Az emlékezés és a felejtés témája több rétegében fellelhető az Áttetsző keretek…-ben; a „legelemibben” a hasonlat működési módjának ismertetésében: „[a] hasonlat a különbség révén ráutalt az emlékezésre. Ugyanakkor ahhoz, hogy hasonlat legyen, a különbség elfelejtésére is”. (266.) Az emlékezés folyamatában lévő különbség a múlt és a jelen eltéréseiben, meg-nem-felelésében szintén érvényre jut (243.), még azokban a passzusokban is, amelyekben az emlékezés és képzelet együttes említéséről olvashatunk. [Az emlékezés és a képzelet összekapcsolását nem egyszer mind Martin Heidegger (vö. pl.: A fenomenológia alapproblémái), mind Jacques Derrida (vö. pl.: A hang és a fenomén) – hogy csak a kötet által idézett szerzőket említsük – megtette.] A szövegelemek vizsgálatánál a felejtésre, így az emlékezésre reflektál Dánél Mónika akkor is, amikor az irónia természetét fejtegetve arra a megállapításra jut, hogy az irónia felejtéssel szembeni mozgást aktivál (145.). Az irónia magában foglalja természetszerűleg az újraírás aktusát. A viszonylagosítás és termékeny megújítás a hagyományhoz fordulásban úgyszintén tetten érhető (vö. pl.: 143., 195.), már csak a párbeszéd sajátosságának köszönhetően is.

Dánél Mónika Áttetsző keretek… című kötetében a szerkesztés szintjén ugyancsak érzékelhető a párbeszéd, hiszen az újabb és újabb tanulmányok egymásra / egymásba nyílnak, azaz beszélgetnek. Ez az elméleti könyv az utóbbi évek egyik legizgalmasabb vállalkozása, lévén, hogy megszólít.

Kovács Flóra 

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)

KOMP-PRESS Kiadó

Kolozsvár, 2013

356 oldal, 2400 Ft