Az elhallgatás elhallgatott jelentéstana

Család és betegség. A család az, ami ápol, ha beteg vagy. Ha a család az, ami beteg, nincs aki ápolni tudna. A családtörténet mint traumák genealógiája. Egy család a második világháború alatt. Egy miskolci család hétköznapjai a legvidámabb barakkban. Egy cukorbeteg nő 2020-ban Budapesten, aki a családról gondolkozik.

Szaniszló Judit Leli élete című regényének rengeteg erénye van, ám e recenzió keretein belül sajnos nincs lehetőségem mindet taglalni. Íme tehát, az előrehozott kimaradt jelenetek: különböző nyelvi regiszterek bravúros egymásba játszása; nagyon izgalmas viszony kialakítása narrátor és implicit szerző között; megrendítő bemutatása annak, hogyan küzd egy mozgássérült fiú egy lakótelepi panellakás fürdőszobájával; hogyan hordja egy középkorú nő haza a használt tamponokat a táskájában, mert a munkhelyi vécé nincs felkészülve ilyen helyzetekre; egy cukorbeteg nő küzdelme a teherbeesésért, egy olyan társadalomban, ahol a gyermektelen nő stigmatizált jelenség; tablószerű életképek a szocializmusból; hogyan pecsételi meg egy tizenkilenc éves lány sorsát a harmincas években, hogy a Budapesten eltöltött cselédképző évek után hazakerül, Borsodba, ahol a férje elégeti az egyetlen holmit, amit Pestről hozott magával. És egészen biztos vagyok benne, hogy ez a felsorolás sem teljes.

A Leli élete családregény, ami nincsen fejezetekre tagolva. Többé-kevésbé három generációt követünk benne, eltérő fókuszokkal, mélységélességgel. Az események, epizódok, életképek (az anekdota kifejezéstől vonakodnék) nem kronologikusan követik egymást. Leli, az elbeszélő, a harmadik generáció tagja, több ponton reflektál arra, hogy ez nem hiteles történet, a hiányzó részeket kitölti, feltételez, következtet – erre utal többek között, hogy a család minden tagjának látjuk a tudati folyamait, belső fokalizácót alkalmaz a narrátor. De ez mégsem fordul öncélú racionalizálásba. (Nem lehet racionalizálni például Béres mamát, akit kilenc szovjet katona megerőszakol, majd az erőszakból született gyermeke három hónapos korában meghal.) Ez a működés igyekszik aláhúzni azt, hogy egy család történetének elbeszélése szükségszerűen egy ember, egy családtag nézőpontján keresztül képződik meg. Nincs közös narratíva ott, ahol a kommunikációt mind befelé, a családon belül, mind kifelé, a mindenkori külvilág irányába az elhallgatás alakzatai szervezik. Erre világít rá az a vállaltan fiktív epizód, amelyben az apa, Gyuri a garatműtéte utána nem hajalndó beszélni többet, elkezd jelelni, a jelnyelvet a felesége is megtanulja – ez lesz a házastársi viták csatornája, feltételezve, hogy a gyerekek úgyse értik. De „annyira jó volna megírni, gondolja Leli, hogy egy év után már ő is pontosan tudja, sőt Kisgyuri is, hogy hogyan kell azt eljelelni, hogy »problémás«, »tönkretetted«, »én erre képtelen vagyok«, és azt, hogy »boldogtalanság«.” (92.) Ám a szülők sose tudják meg, sőt, ez az egész meg sem történt, egy lebuktatott fikciót látunk, ami a jelnyelvi apparátus intézményesített jellegében mutatja fel az elhallgatás (elhallgatott) jelentéstanát.

Lelinek vállalt gyengéje a párbeszédírás (128.), ezért nincs is sok párbeszéd a regényben. Helyette: feltételezett belső monológok, elhallgatások. A regény mégsem sikkad abba a közhelyes bölcseletbe, hogy mi minden lehetett volna más, ha az érintettek egyszerűen beszélnek egymással. Három generációnyi ember egymás közvetlen közelében, és szinte mindegyikük alkalmatlan a frontális kommunikációra – így a családon belüli szocializáció alaptapasztalatává válik a hallgatás, a verbális kommunikáció üres helyeinek internalizációja feltételezések, belső monológok formájában. Gyuri például mindig nevet, főleg akkor, amikor nem kéne, a fia Kisgyuri meg mindig rosszkor mosolyog (109.), Leli gyerek- és felnőttkorában is folyamatosan, kontrollálhatatlanul sír. Sikertelen metakommunikáció. De valamiféle kapcsolatfelvétel mégis lehetségesnek látszik: metaforikus, illetve metonímikus áttételek. A serdülő Leliből és apjából is ugyanaz a kórházi nővér vált ki szexuális vágyat. A rákkal küzdő apa kezelése után otthon ugyanabban a tolószékben ül, mint a mozgássérült fia. A negyvenkét éves Leli elképzeli, milyen lehetett az anyjának egy cukorbeteg lányt és egy mozgássérült fiút nevelni, majd arra jut, hogy nem értene semmit, nem tudná helyesen felmérni a család helyzetét, az egyes tagok pozícióját (kinek mit szabad, mit nem). (205.). A nem-meg-értésnek ez a belátása válik így szolidaritássá.

A családban mindenki beteg, testileg és mentálisan egyaránt. A betegség a regény metatrópusa, pontosabban szólva, groteszk módon, a rák. „Amikor tehát Juli kézhez kapja Gyuri diagnózisát, otthon mindenki azt találgatja, mikor kezdődhetett a dolog. A dolog természete viszont olyan, hogy ezt egyikük sem fogja megtudni soha.” (226., kiemelés tőlem.) Pedig Gyuri egy életet ledolgozott a műanyaggyárban, radioaktív anyagok között. De a rákot nem értjük. Egy olyan sejt, ami egy adott pontig ugyanúgy végzi a dolgát, mint a vele rokon elemek, egyszer csak új funkciót vesz fel, ledönti a testet – egy szervezet tehetetlensége belül, egy család tehetetlensége kívül.

A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. (5.) De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének. Mintha azt sugallná a regény, hogy egy családtörténet „jelentése” is csak ilyen akcidentális módon képződhetne meg – ami természetesen összecseng a vállalt fiktivitással. A szülők nászútjáról például rengeteg kép készül, de a „tekercsek előhívás nélkül vesznek el a nászút utolsó előtti napján”. (208.) Leli mindezek ellenére elképzeli, milyen lehetett a nászút, az anyja pedig nem mondja el neki, hogy ez a rekonstrukció legtöbb ízében hamis. (209.) A szöveg erre ránkontráz még egy duplacsavarral, hiszen mindezt Leli tudatán keresztül látjuk, tehát az elképzelt nászutat, és annak vélt, az anya általi cáfolatát is. A szöveg, bátorkodom azt mondani, legszebb jelenetének alapja is egy elveszett hangfelvétel felidézése. „Kisgyuri pucér, visítja bele a mikrofonba Leli, és lejjebb rángatja a mikrofont Gyuri kezéből, hogy még közelebb legyen a szájához. Sistergés, sustorgás, sercegés, a nyálképződés abszurd hangjai, és Gyuri kísérletet tesz arra, hogy eltussolja az elhangozttakat. Lelikém, nem kell mindent kimondani, mondja kérlelőn, magához ragadva a mikrofont, és erre mit lehet mondani. Tényleg mit.” Illetve: „Juli például senkinek nem mondta el, hogy miközben Kisgyurit a kádban egyedül hagyta, nem varrt, nem főzött, a hangfelvétel elkészülésének idejében a konyhában tulajdonképpen nem csinált semmit, és egyáltalán nem érezte bűnösnek magát.” (232., kiemelés tőlem). Csupa anyagiság: a hang anyagisága, a testé („abszurd nyálképződés”, illetve a testvér meztelen teste). Interferencia – zaj, ami jellé válik. A sistergés, sustorgás, sercegés után Gyuri azt a tanulságot vonja le, hogy nem kell mindent kimondani – mindezt egy olyan felvételen, ami néhány évvel később törlődik. Külön érdekes, hogy az egész regény folyamán nincsen, vagy szinte alig van arcleírás, közelítés az arcokhoz. Hangok vannak, melyek letörölt felvételekről szólalnak meg, nagymamák, akik végigdalolják a teljes mentális leépülésüket. Emlékeztetnék Az eltűnt idő nyomában harmadik kötetének híres jelenetére, melyben Marcel először telefonál a nagymamájával, és azon kapja magát, hogy most érti meg a nagymama szenvedéseit, amikor életében először úgy hallja a hangját, hogy nem látja az arcát.

E sorok írója meleg szívvel ajánlja a Leli életét mindenkinek. Fontos regény. Melhardt Gergő felvette a 2020 top 10 könyvét felsorakoztató listájára, és fájlalta, hogy kevés figyelmet kapott. Csatlakozom hozzá.

Bocsik Balázs

Magvető Kiadó

Budapest, 2020

261 oldal, 3499 Ft