Az élet iskolája

ORGYILKOS OSZTÁLY

Nyaktörő iramú, gonosz humorral spécizett akcióképregénytől valószínűleg kevesen remélnek stílusforradalmat, Rick Remender talán legméltatottabb szerzői sorozata azonban jócskán rácáfol az előítéletekre: szemkápráztató paneljeit csak gondolatgazdagsága múlja felül.

Kétszer súlyosan megvert önmagát, agyonlőtt, megkéselt, drogtúladagolásban meghalt barátai emlékét, azaz régi szorongásait írta bele az Orgyilkos Osztályba a szerző: középiskolai évei alatt elszenvedett frusztrációi ordítanak ránk a lapokról. Rögtön az első kötet végére biggyesztett epilógus nyilvánvalóvá teszi, főműve (melyet az Ed Brubaker írta Criminal és a Jason Aaron jegyezte Southern Bastards útját egyengető Image Comics dobott piacra) egyszerre remekbeszabott alkotói kommentár, illetve svungos, vérbe, káromkodásba, lazaságba mártott posztmodern önterápia. Ezen kívül úgy tűnhet, Remender a napjainkban unalomig koptatott ’80-as évek popkultúráját veszi górcső alá, de nem is tévedhetnénk nagyobbat. Wes Craig rajzolóval, Lee Loughridge és Jordan Boyd színezőkkel karöltve hamisítatlanul mangabeütésű képregényt hoztak tető alá, példásan csempésznek ázsiai vizuális hagyományokat amerikai közegbe. Konjunktúrájuk leginkább a hasonló metódussal (plusz ugyancsak a nevezett dekádban és a ’90-es években) dolgozó Frank Miller képi világát idézi a Ronintól a Sin City-ig, de Mark Millar tabudöntögető füzetei (Wanted, Ha/Ver) sem állnak távol az Orgyilkos Osztálytól – például az Akira végképp egyértelmű hommage-airól nem is beszélve.

Száguldjon viszont a cselekmény hat fejezeten (Reagan-nemzedék, Kölykök a Fekete Lyukból, Kígyóverem, Halj meg a kedvemért!, Körhinta, Ez nem a vég – itthon csupán hat jelent meg az eddig kilenckötetes szériából, a tizedik fejezet amerikai publikációja október végére tehető) keresztül, Remender sosem ignorálja a mű egészét átitató karakterorientációt. Bár első látásra mintha őrületig fokozott, John Hughes, netán a Karate kölyök fordulatait, stílusfogásait imitáló pastiche-t lapoznánk, az Orgyilkos Osztály bizonyítja: forma és tartalom egymást hibátlanul kiegészítő vonások. A Reagan-érába helyezett történet centrumában álló nicaraguai Marcus Lopez pedig nem más, mint az író kamaszkorba visszavezetett alteregója – ugyanazon születési dátumot (1973. február 6.) kapta, mint Remender, sőt, cinikus gesztusként a hónap és a nap maga az USA egykori elnökének születésnapja, csakhogy itt a fiatal generáció morális iránytű híján, célok nélkül bandukolva tengődik, az Orgyilkos Osztály tehát az ún. teenage angst képregényátirata. Távolról sem véletlen, hogy a sztori elején 14 éves hajléktalanként az utcán kallódó Marcus egyenesen az elnököt szeretné puskavégre kapni: újabb gellert kap a ’80-as évek sikermitológiája, Remender arra utal, hogy az ország vezetői, szüleink, netán az iskolák mennyire cserben hagyják az ifjúságot (vagy az USA hogyan mond le a koldusbotra juttatott, értelmetlenül hátba támadott vietnami veteránokról), végtelen neurózist szabadítva rájuk.

Fiúotthonba, valamint a Haláltanok Királyi Iskolájába költözteti a cselekményt a szerző, jelezve, az intézmények sejtjükig korruptak: az Orgyilkos Osztály nebulói önbizalomhiányban szenvedve degragálódnak fegyverrel, késsel, bombával, méreggel zsonglőrködő gyilkosokká, vagyis a könnyed hangvételű tinivígjátékok radikális inverzeként a tanári kar, a szülők hanyagsága, tekintélyelvűsége, gonoszsága bírja szélsőséges tettekre a kamaszokat. Legfeljebb kompenzálni tudnak a figurák, erőszakhoz folyamodni az őket gyötrő problémák civilizált feldolgozása helyett – ekképpen a képregény gyorsan pergő akciószcénái a bennük dúló viharok jelölői, a lelkükből gejzírként feltörni készülő erőszakorgia halálos metaforái. Jóllehet, szűkebb pátriájuk vetett ágyat, ételt, ruhát ad nekik, mindez puszta félrevezetés és képmutatás: a tanintézményt vezető kínai Lin mester arról beszél, visszavágásra ad lehetőséget az alsó, elnyomott néprétegnek (Remender a kínai parasztságot és öntetszelgő nemesszerepben pózoló jakuzát is keresetlen szavakkal illeti), csakhogy lózungjával kizárólag saját hatalmát igyekszik betonozni, fittyet hányva az odavesző diákságra. Csupán erőszakspirál formálódhat, békés megoldásra nem várhatunk, az Orgyilkos Osztály vaskos egyenlőségjelet húz az egymással acsarkodó lurkók és az őket sorsukra hagyó (hátbadöfő, fejbelövő) tanársorfal közé – nincs összetartás, pusztán klikkesedés. Remender habitusokon, szubkultúrákkal tükrözi a bizalomvesztést: redneckekből, kartellfiatalokból, ázsiaiakból, füvesekből, gótokból, punkokból, szovjetekből álló brigádjai folyamatosan ármánykodnak, vagyis nemcsak különböző nemzetek fordulnak egymás ellen, egyazon frakción belül is lezajlanak a kis hidegháborúk.

Ironikus zöngeként Remender albumcímekkel, együttesnevekkel reflektál a karakterek dezorientációjára: az Orgyilkos Osztályban az Adolescents (a banda egyik száma, a Kids of the Black Hole nem más, mint a második fejezet címadója) szembehelyezkedik a Pantera dühöngéseivel, a The Smiths taktusaira a Run DMC vagy a The Cure felel. Így mikor hőseink véletlenül nem egymást belét marcangolják, slágerek Tarantinói (a Kutyaszorítóban esete a Like a Virginnel) elemzésével fejtik ki nézeteiket vagy lila-bordó színvilágú koncerten adják át magukat a dübörgő zenének. Jóindulatú eszmecseréiket viszont rendre leváltja a fegyverek szava – motoros üldözés közben rázzák le a zsarukat, BMX-en menekülnek, illetve buszt vezetnek a Harley Davidsonon robogó drabális közép-amerikai bérgyilkosba, katana fúródik egy mellkasba, lövedék egy ártatlan járókelő fejébe. Kész a bizalmatlanság szó szerint értelmezendő rajza: Craig, Loughridge és Boyd izzó rózsaszínben, téglavörösben, narancssárgában, acélkékben, világoszöldben pingált, zaklatott, négyzet, téglalap, rombusz, háromszög alakjait felvevő panelrendezése újfent a szereplőkben pulzáló indulatok japán beütésű lenyomatai, az útkeresés, a coming-of-age story-kból ismerős felnövésnarratíva erőszakos visszájára fordításai. Nemcsak Marcus hányattatásai lényegesek, Remender a többieknek is hagy teret. Szerelme, a latino Maria az őt elrabló, majd örökbefogadó mexikói klánnal ütközik, plátói barátnőjére, a japán Sayára egy dühös ojabun-báty vadászik, a fekete, South Central-i Willie ölésképtelensége gyerekkori traumából fakad, a punk Billy az őt soha el nem fogadó apja ellen forral súlyzós koponyarepesztéssel záruló revansot, így az Orgyilkos Osztály a felmenők örökségével történő leszámolásról, a múlt sötét árnyainak jelenre telepedéséről is szól. Remender úgy érvel, bírhatatlan tragédia, ha 14-16 évesekre életük küszöbén, legérzékenyebb korszakukban máris halál leselkedik, ráadásul a képregényben a latin-amerikai, távol-keleti, afroamerikai értékek, a más népek iránt toleránsnak hazudott, cserébe vallási fanatizmus leple mögé rejtőző, állatokkal közösülést, xenofóbiát vagy a mentálisan betegek stigmatizációját lehetővé tevő Amerikai Álom tartópillérei zilálódnak darabokra.

Őseik bajainak feldolgozásán túl az író másra is utal: az ötödik fejezettől kezdődő másodév újoncokat (az etióp Zenzele, a nyugatnémet Helmut, a vietnami-amerikai Quan) hoz be a képbe, akik hasonló tortúrákon mennek keresztül, mint a felettük járók – A Legyek Ura/ The Most Dangerous Game/ Battle Royale/ Az éhezők viadala-dramaturgiára húzott, szinte egyetlen végtelenített ostromjelenetet pásztázó negyedik kötet abszolút vízválasztó. Patkányoknak gúnyolják a kívülállókat, a záróvizsga csak gyilkosság útján bonyolódó szociáldarwinista megtisztulásként csenghet le. Senki nem bízhat a másikban, az Orgyilkos Osztály cselszövések, intrikák garmadán keresztül tudósít a hatalom birtoklásáról, a másik hátán való felkapaszkodás nyomorító erejéről, a gyengék kirekesztéséről és a kizárólag erőszakkal birtokolható valahová tartozásról. Marcus külső-belső vesszőfutása pedig akaratlanul is a miénk (legalábbis az introspektívebb, nyitottabb alkatúakkal feltétlenül jobban rezonál), a Remender-alakmás önsorsrontóként tételezi magát, úgy véli, hibás döntései révén miatta fordulnak rosszra a dolgok és ő tehet a galibáról, vagyis újfent nincs szabadulás a belénk ivódott, tetteinket mételyező szorongásoktól. Pillanatnyi nyugalmat engedélyez ugyan egy-egy vakáció (Las Vegas, mexikói tengerpart), de a lazítás folyton öldöklésbe torkollik: a béke és a barátság hamar elillanó délibábok.

Remender tematikailag alig kecsegtet némi reménnyel: az Orgyilkos Osztály már-már a 24-re hajazó cliffhangerjeiben csak úgy sokasodnak a problémák, egyetlen konfliktusból egy újabb, még veszélyesebb zűr sarjad, hibátlan feszültségsrófolásai egyben a drámai konfliktusok elmélyítései, így szinte csak a vizuális ötletbörzén keresztül lehetséges valamiféle fellélegzés. A begombázott Marcust egy asztronautabőrbe bújt Reagan-mumus nézi le rasszistaként, Helmut a Conan, a barbárt (így a Robert E. Howard-féle sword and sorceryt) idézve darabolja ellenfeleit, a képregényboltban dolgozó főhős hangos szellentéssel intézi el az acsarkodó toxikus vásárlókat, az LSD hatásától kocsi alatt fetrengő, digitális hegyeket látó protagonistát egy csokipapíron mosolygó víziló, illetve színes-pszichedelikus bohócarcok idegesítik, vagyis Remender tökéletes egyensúlyra lel komolyság és szatíra között, tudja, milyen hangulatot csepegtessen művébe és hogyan irányítsa olvasói figyelmét.

Legyen viszont helyenként bármennyire is sodró lendületű a mese (az akciókoreográfia párszor véres burleszkké duzzadó, fizikai képtelenségek – végzetes sérülést nem okozó, gerincre zuhanó kőfal, robbanás után mélybe zuhanó, aztán talpra ugró főszereplő – késélén szambázó mutatványok tárháza), az Orgyilkos Osztály mégis a kamaszkor, hovatovább az élet rétegzett, többször szomorúságot ébresztő dokumentuma. Remender – mielőtt újra adózna a japán populáris mítosznak a Tokió szellemében – erkölcstelenségről, manipulációról értekezik („Az udvarias viselkedés csak saját céljaink elérésére szolgál.” – hangzik a képregényszéria talán legfontosabb állítása) és azzal, hogy morálisan teljesen kibillent mikrobirodalmába gondoskodás nélkül hagyott, a hatalom legkisebb jelére is zsarnokként ugró (lásd Shabnam, a magányos, túlsúlyos, komplexusait gonoszsággal palástoló, mégis szeretője-matrónája rivallásai hatására cselekvő, önállótlan machinátor egyre félelmetesebb parancsolgatásait) vagy elvárásoktól szenvedő fiatalokat terel, nem feltétlenül dicsőíti, hanem zömmel kritizálja a jövőképtől fosztott ifjúságot. Gyerekek és felnőttek kegyetlenség-körforgásáról ilyen túláradó színkódokkal, géppuskaritmusban ritkán születik ennyire bölcs, pontos áttekintés.

Szabó G. Ádám

Deadly Class, 2014– 

Fordította: Rusznyák Csaba

Fumax Kiadó

Budapest, 2019–

160 oldal/kötet, 4995 Ft