Tiszatájonline | 2023. május 6.

Az elárvult Édesanyák

M. FEHÉRVÁRI JUDIT

Ha szülő vagy, s jelen esetben az édesapák is e kategóriába tartoznak, s először látod meg a gyermeked, szinte elolvadsz attól a gyönyörűségtől, hogy ez a csöppség belőled is fogant. És lám, itt van: csodaszépséges kezecskéivel, tágra nyílt szemeivel csak benned bízik, hiszen tőled függ a boldogsága, a jövője, s ez fordítva is így igaz. Mindent megtennél érte, minden feladat eltörpül amellett, hogy immár egymásért vagytok.

Ha Édesanya lettél, meg kell tanulnod etetni újszülötted, ami néha nem is olyan könnyű dolog, miképpen a pelenkázás, a tea csuklódon való hőmérséklet ellenőrzése sem, s arról ne is beszéljünk, éjszakáról éjszakára hogyan leszel egyre fáradtabb, s nappal, mikor végre alszik a csecsemőd, néha zombi üzemmódban főzöl, mosogatsz, mosol.

Amikor megtudtad, hogy áldott állapotba kerültél, már előre elképzelted, milyen lesz gyermeked haja, testalkata, szemei, mosolya, sőt, megálmodtad a jellemvonásait, az érdeklődési körét, de még a nemét, a nevét is villámcsapásra megérezted. 

Ha senki sem készített fel a vajúdásra, a szülésre, annál nagyobb lesz a fájdalmas órák utáni örömöd. 

Nagyon gyorsan képesek telni a napok, hónapok. Gyermeked már nem csak anyatejjel táplálkozik, s máris válogat. Te sürögsz-forogsz a konyhában, s az idő múlása rózsaszínű felhőként ölel át, mert csemetéd már átfordult a másik oldalára, kicsivel később kúszik-mászik, s egyszer csak váratlanul megteszi az első lépéseit is, gagyarászik, majd kimondja az első szavakat: „Mamama, Papapa”.  És megjelenik az első gyertya a születésnapi tortán. Nagymamák és nagyapák együtt ünnepelnek veletek. 

Nektek mindenütt Ő a legszebb és legokosabb. Ha bölcsődébe jár, ott, ha oviba ott is, s természetesen az iskolában is. Már van saját ízlése, s eldöntötte, hogy vegetáriánus lesz-e vagy sem, és kedvenc játékát, ruháját, színeit is kiválasztotta. Mindent tud, mert Angyal. A tiéd. És szerettek játszani, kipirosodott orcákkal siklani a havon, majd befeküdni a franciaágyba és társas játékokat játszani, Beszélgető –és mesekönyveket olvasni, dalokat, mondókákat tanulni, betűket vetni a sorok közé. 

Az első év, amikor anyák napján megkapod életed legszebb „szerelmes levelét”: „Anya! Téged szeretlek legjobban az egész világon, sőt a világegyetemben is! Legyél mindig nagyon boldog!” És mellé egy régóta dédelgetve préselt orgona szépen beragasztva a dupla lap egyik oldalára, amire egy kettőtöket rajzolt portré díszít. 

Még később a legmegfelelőbb gimnázium, majd egyetem választása, s egy előre elképzelt jövő. Aztán már áttérbe szorulsz egy kicsit, mert gyermeked megtalálta élete párját, akivel aztán összeköti életét. Ezt megelőzően a jövendőbeli bemutatása, s halk suttogás: „Ugye, tetszik? Olyan nagyon aranyos!” És el kell engedned. Ez a legnehezebb dolog, amire senki sem készített fel, de valaha téged is hagytak szárnyalni, élni, családot alapítani. Aztán másik városba, másik országba költözik tanulni, majd hazajön, de nem hozzád, hanem ahhoz, akit Ő választott. Néhány esztendő boldogság, sűrű telefonok után egyszer csak belevisít a csöndbe a párja:

„Azonnal gyere, kórházba került…” Nem gondolsz rosszra, teszed, amit kell, rohansz… És nézed kómában öt teljes napon át, s pokolba kívánod, aki megfertőzte, aki kioltotta a Fényét… És ismét visít a telefon… MEGHALT.

– Nem! Nem fogom eltemetni a Gyermekem! – ordítod, s attól a maptól kezdve hazavárod gyermekkori otthonába. Eltelik egy év. A szerelme végig alkoholizálta eme napokat, többet zokogott, mint evett és eldohányzott huszonöt teljes esztendőt, mert a társának éppen ennyi jutott…

Más anyák is telefonon tudják meg, hogy a fiuk belefulladt egy tengerbe, miközben életet mentett. Hiába lett „hőssé”, a szobája sok-sok év távolából ma is hazavárja… Alig huszonhat évesen hitte, hogy neki sikerülhet kimentenie valakit. És így is lett. Csak Ő… Őt nyelték el a haragos hullámok és habok… A szülei gyászlepelbe és betegségekbe burkolództak, miként az előző anya sem tudja már, hogy van-e még egyáltalán ép szerve, mert az ő életéből is eltelt hét esztendő. Ő ugyan hófehérre festettette Egyetlen Lánya szobáját, félig kicserélte benne a bútorokat, de a játékaihoz nem mert hozzányúlni a mai napig sem… Mindketten zokognak, sőt többen is… Zokogáskönnyekkel van tele immár a világ. És áldásokkal, átkokkal… Mikor mire találnak rá… 

Az egyik sírja a görög tengernél, a másiké egy urnasírban található. A harmadik addig járt a Sürgősségire, míg nem vették észre a trombózisát, s a tüdőembólia vitte el, s ő sem volt idős, mindössze harmincötesztendős… Édesanyja maga is egészségügyi dolgozó, s az első elképedése után rögtön tudta, hogy hibáztak az orvosok… Azóta hetente friss virágok díszítik a sírját. 

Jelentek-e egyáltalán bármit is az imák? Az első életéért több országban is imádkoztak. 

Bírnak-e konkrét jelentéssel a normális életrendben működő világban, hogy vannak Zsófik, Zolikák, Andik és még sokkal, de sokkal többen. Egy Facebook képről elmenőben visszanéző fiatalember, akit motorostól sodort el egy kamion… Tűz ég a szemeiben, nem a végzet, s főképpen nem a halál. Tudja-e a többség, akiket gyermekeik temetnek majd el, hogy az árvaságos édesanyák és édesapák minden egyes nap minden egyes percében fájdalommal, s torokszorító könnycsomókkal élnek a lelkükben? És jaj, ha álmodnak néha a boldog időkről, mert aztán nem lehet csillapítani az éhségüket, a gyermekük átölelése miatt érzettet… Hol is ölelhetnék át a lelkeket? Keresik pedig, kutatják az igazságot, a képtelenségeket, az időutazásban reménykednek és Isten végtelen kegyelmében, amit megadhat nekik. Leomlanak a sírokhoz, és más dolog is közös bennük. Mindnyájan írnak. Megpróbálják feldolgozni a veszteség éjsötét pillanatait, hogy nem több, csak néhány percnyi boldogságra leljenek és önmagukat is láthatatlan balzsamokkal mumifikálják a pillanatnak, midőn újra azt az arcukat, testüket kell mutatniuk gyermekeiknek, amire ők emlékeznek. A tegnapot teszik a mostba és ez esztendőről esztendőre egyre elviselhetetlenebb és nehezebb. Noha, ők már tisztán látók, de ezt a szentimentális érzésvilágot csak belülről élik meg, kívülre már nem mutatnak semmit sem az árvaságból, noha van olyan, ki már csak bottal képes néhány métert megtenni. Összetörtek az ízületei is, szétrobbantak a csípői, mert fáj, nagyon fáj ma is Krisztus keresztje, amit ma nem segítenek cipelni és nincsen sem Simon, sem Veronika, csak Mária és ők.

M. Fehérvári Judit