Az éj sötétjében egy hatalmas, láthatatlan kéz felkapta és elhurcolta a régi iskolát

Éjjel esett, majd délelőtt is. Már délután van, menni kell focizni. Még vizes a fű, a kapu előtt méretes tócsa hullámzik. Lerakom a pálya szélén az ütött-kopott Ideal női biciklimet és várok. Valaki majd csak jön. Egy másik megszállott, aki eső után, a vizes fű és a sár ellenére focizni akar. 

Addig is elfoglalom magam. Fel-feldobom a labdát a magasba és mielőtt leesne, gyorsan lefotózom. Ez a kép fogja a jelenbe menteni, nem csak a labdát és a pályát, hanem mögöttük a régi iskolát, amit aztán egy évtizeddel később eltűntetnek a föld színéről. Úgy élem ezt meg, mint egy összeesküvést, mint egy rablást. Kiragadnak valamit az életemből. Egy állandóságot. Amire számíthattam, amiről tudtam, hogy ott van. Elhaladhatok mellette, ránézhetek, emlékezhetek. 

Egészen addig, azzal a kőbe vésett bizonyossággal jártam arra, hogy közben tudtam, ha erre fordulok, a templom következik, ha meg amarra, akkor a régi iskola. Aztán a buldózerek eltűntették a lelkemből ezt a bizonyosságot.  A munkagépek azóta dolgoznak, én pedig már semmin sem lepődök meg. Ma már azzal a titkos belső szorongással járok-kelek, mikor nagy ritkán hazajutok: na, mit vettek el már megint tőlem? Most vajon mi fog hiányozni az utcákból, a gyerekkorom díszleteiből? Minek a látványát kell az emlékeimből pótoljam, előkotorjam?

Egy évtized múlik el azután, hogy magányos megszállottként várom a társakat a vizes, sáros focipályán. Nekik több eszük van: nem jönnek. Később már én maradok el. Más pályákra sodor az élet. Egy főiskolai szünidő alatt gyanútlanul kerekezek az út szélén. A jól ismert épületek régi ismerősként köszöntenek. Talán még biccentek is feléjük. Az otthonosság megnyugtató érzése dől hátra bennem. Itthon vagyok. Ez itt a bár (számos biliárdozásunk és dorbézolásunk helyszíne), aztán a régi malomépület következik (aminek már a tetőzete is foghíjas volt a nyolcvanas évek végére, mégis túlélte a rendszerváltás utáni évtizedek buldózereit), ez pedig már az emeletes iskola (ahol az új tanév elején attól tartottam, a szünetek nyüzsgő egyenruhás tömegében nem találok vissza az osztályba. Leperegnek előttem a laborhoz, a tanárihoz, az igazgatói pofonokhoz, a lógásainkhoz kötődő képek). Lassan gurulok tovább, most a régi iskola következik (ahol nyolc tanév kínja és öröme még ma is ott kísért bennem időnként.). Az emlékek, kitörésre készen, türelmetlenül dörömbölnek bennem. És jön, érkezik, a semmi… A fékpofák szorításában felsír a biciklikerék fémes hangja. A nyomomban magasba száll a por. A régi iskola nincsen sehol. Csak egy nagy üres, kopár térség ásít a helyén. Mintha az éj sötétjében egy hatalmas, láthatatlan kéz felkapta és elhurcolta volna a hosszan elterülő, keskeny épületet, hogy jól kibabráljon velem. 

Csak állok, a biciklikormányra támaszkodva. Semmibe révedő tekintettel nézek magam elé. Idő kell, hogy feldolgozzam a semmit, hogy eljusson a tudatomig, hogy megértsem, megmagyarázzam magamnak. Úgy érzem, a távollétemben megloptak. Elvették tőlem a sokat babusgatott múltat, amit eddig azért nem féltettem, mert naivan úgy hittem, mindig velem lesz. 

A régi iskola dülöngélve, romosan is arról beszélt, hogy jól ismer engem. Látta, ahogy kínlódom az Eminescu-versekkel, vagy ahogy időnként kijön a lépés és nyolcast kapok algebrából, ahogy magabiztosan tízesre felelek Luxemburgból. És még annyi mást is látott. Én pedig már nem látok semmit, csak egy üres és parkosított területet, ahonnan mindent elvittek, ami nekem fontos volt. Üveges tekintettel haladok tovább, az arcom falfehér. A halált, a hirtelen rázuhanó elmúlást fogadja így az ember. És tudom, a régi iskola számára nem lesz feltámadás. 

Megül bennem a veszteség. Az elkésett ember önvádja szorongat. Ha időben érkezem, még láthattam volna, legalább még egyszer, utoljára. Beosontam volna a füst-szagú osztálytermekbe, az épület alatt húzódó kiterjedt pince-járatba, ahová ősz elején lehordtuk a fát és szenet. Igen, ezt tettem volna. 

De már késő, nem maradt semmi, csak ez a parkosított üresség, ami mindig arra emlékeztet ezután, ami nincs, hogy elvettek tőled valami fontosat. Ha arra járok ezután, a legtöbbször oda sem nézek már. Ne fájjon a látvány. Persze, elismerem, ütött-kopott volt már, málladozó, vizes falakkal, még a magyar időkből. Füstszagú osztálytermekkel, melyekben méretes csempekályhákban ropogott a tűz. A tábla feletti képről Ceaușescu elvtárs derűsen nézett le ránk, mi pedig hálából, de főleg muszájból, minden reggel elénekeltük neki a Trei culori-t. 

Nem szeretem az eltűnt emlékek helyén ásító űrt. A kihívóan bámuló új épületek idegenségét. Amikor kapkodó tekintettel keresed a múlt biztosnak hitt pontjait, aztán feladod, el kell ismerd, hogy hiába, hiszen szinte minden eltűnt és átalakult. Eltűntek a meghitt utcák, az ismerős házak, az árnyas fák. Sírba dőltek az ismerős arcok. Egyetlen szerencséd, ha valamikor, régen figyelmesen jártál. Ha a tekinteted a lelkedbe rejtette mindazt, amit látott, megfigyelt. 

Csak te láthatod ezeket a sok évtizedes fotóalbumokat. Mesélhetsz róluk. Már, ha valakit érdekel. Ha meg nem, akkor csak csendben lapozol és emlékezel. A csengő hangjára, amint a románóra végén megszólal és a szabadulást hirdeti a szorongó kisdiáknak. A következő románóráig. A folyosó sietős, hangos gyermeklépteire. Az osztályterem falán sorakozó erdélyi íróink portréira. A szemközti buszmegállóra. Az iskolatáskából előkerülő zsíroskenyérre. Mindegyik kép megőrződött benned. Csak ne kellene időnként arra járni és folyton azzal szembesülni, hogy a valóságban már jó ideje üres a régi iskola helye. Nincs sehol. Csak a nagy, üres tér maradt. Mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz az éjszaka leple alatt… Talán nem vagy egyedül. Talán mások is a lelkükben rejtegetett fotóalbumokat lapozgatnak időnként. 

Az évek múlnak, de a képek ugyanazok. Belépek a füstös szagú osztályterembe. Ceaușescu elvtárs semmit sem öregedett. Nyájas tekintete most is aranykort ígér. Beülnék a sötét színű padokba, de rájövök, hogy időközben minden összement. A múlt mindig összezsugorodik. Így hát csak állva, odahajolva vizsgálgatom egykori padomat. Hátha belevéstem, üzentem valamit mai önmagamnak. Nem bírom ki, hogy bele ne kukucskáljak a polc rejtekébe, ahol a táska mellett az uzsonnát tartottam. Vajon van-e még benne egy darabka száraz zsíroskenyér? Vagy egy összeaszott, megbarnult almacsutka?

A fényképalbumot magammal viszem a sírba. Egyre gyakrabban lapozom, kutatom. Az új már kevéssé érint meg, unom a tucatszámra készült és posztolt digitális képeket. Nem találom bennük a mesét, a történetet. Helyettük a régi képeket lapozom magamban. Ilyenkor csak elbámulok valamerre, miközben a gondolataim messzire nyargalnak. Ott ülök abban a sötét kicsi padban, várom, hogy túléljem a soros románórát, szuggerálom az órát a falon, számolom a perceket. Aztán megszólal a megváltást hirdető csengő, hatalmas kövek hullnak a mélybe, kezem az uzsonna után nyúl, a többiekkel tolongva sietünk az udvarra. Talán még jut idő focizni a pályán, mielőtt újra megszólalna a csengő.

Fábián Tibor