Tiszatájonline | 2023. november 16.

Az árvíz és a hétköznapok

RADNAI ISTVÁN

Nyurga kiskamasz voltam. Vézna, háborús gyerek. Milyen is lettem volna. Ötéves múltam az ostrom idején. Jött a jegyrendszer, az állandósult hiánygazdaság. Az éhezés folytatódott. Vidéken más az élet, még akkor más volt, amikor negyvenkilencben Abaújdevecseren nyaraltam. Az még a padlássöprések előtt volt.

Végtelen bölcsesség lakott a parasztember minden cselekedetében. Évszázadok, évezredek bölcsessége. Azon a nyáron sokat tanultam, olyat, ami egy életen át elkísért. Hasznát vettem és erkölcsi alapot adott. Istenes volt a nép, az alvégen a reformátusok laktak. A felvégen a módosabb katolikusok. Nekik ismét volt lovuk, az alvégiek szekerét két tehén húzta, ha úgy adódott. Engedelmesen álltak a helyükre és vették a nyakukba a jármot. A fogathoz mindig két tehén kellett, úgy volt megszerkesztve a járom.

Az még igazi falu volt. Városi gyerekként, csak a kertet ismertem, meg a gyümölcsfákat.

Hosszú volt az út Forró-Encs állomásig, kétszer át is kellett szállni. Annak előtte csak egyszer voltam távol Pasaréttől. Lehettem vagy négyéves, nem több, amikor Kárpátaljára mentünk, rokonokhoz. De az egy másik történet.

Leszálltunk az állomáson, aztán már a saját lábunkra voltunk utalva. Bandukoltunk a kövesúton, aztán a bekötőúton, amelyik szintén makadámút volt. Aztán váratlanul véget ért. A faluban földutak voltak, de sem a por, sem a tehénlepény nem zavart. Ez maga az élet, úgy, ahogy még nem ismertem.

Magyarkomjáton csak napokat töltöttünk, ott sem volt az utca kikövezve. De ott a görög katolikus esperes házában laktunk. Homokfutó, afféle vidéki luxuskocsi jött értünk, a két ló vidáman poroszkált. Akkor még magyar világ volt.

Megérkeztünk a bőröndökkel a faluba, Abaújdvecserbe – cipelhettük gyalog. Rám is jutott valami kisebb csomag, akkora amekkorát elbírtam. Elhaladtunk az egyik rokon háza előtt, aki megsajnált. Felrakhattuk a tragacsra a nagyobbik bőröndöt. Már akkor megtanultam, hogy egy kis faluban szinte mindenki rokon.

Erzsi nénje –így kellett szólítani, mert, mert mindenki egyből a rokonom lett, éppen végzett a fejéssel. Odahaza jegyrendszer volt. Még nem árultak szabad tejet. Itt kaptam egy csupor langyos, azaz testmeleg, habos, friss tejet. Persze formalin sem volt benne, se szódabikarbóna.

Melléje egy nagy karéj kenyeret, vagy annyit, amennyi a heti fejadagom.

Mi az a fejadag? Kaptunk hármunkra egy egész kukoricakenyeret, lehetett vagy fél kiló. Megkezdtük a ropogós sarkát a nagyanyámmal. A pék nem lakott messze, de bizony anyám része kis híján odalett, mire hazaértünk. Mit bántuk, hogy szalonnás volt, sületlen, keletlen réteg volt a héja alatt, ezt hívta a pesti humor szalonnának. Hiányzott minden hozzávaló, de a pék mégis kenyeret varázsolt. Mire kihűlt a kenyér, nem volt valami gusztusos és jó ízű. Falun meg telt mindenre.

Számomra ez a világ a végtelen szabadságot jelentette, a parasztoknak napi elfoglaltságot. Korán megöregedtek és egyre terhesebb lett a napi munka. Kellemesen hűvös és igéző a hajnal. Felkeltem én is, pedig csak láb alatt voltam. Mindent megfigyeltem. Apróságokban igyekeztem magamat hasznossá tenni, engedték, bárcsak feltartottam őket. Figyeltem és kérdeztem. Úgy éreztem illik segíteni, bár lepkét is kergethetnék a lepkehálóval, betelhettem volna a virágok és a széna illatával. Vagy alhatnék, mint otthon, ahol a két nyelvóra és a házifeladat fenyegetett még nyáron is. Úgysem tudtam a kannával, a pallón egyensúlyozni. A jó kútról hoztuk az ivóvizet. Ez a forráskút adta, csak adta, éjjel, nappal. Volt kifolyója, egy vascső.

Csak alája kellett tenni a vödröt vagy az ivóvizes kannát. Ennek egy füle volt és a teteje ivásra is szolgált.

Itatáshoz a kerekeskútból húzták a vizet. A vödör vizet sem bírtam el, de nem is fértem a kúthoz. A felnőttek igyekeztek, mert nemsokára indulnia kell a tehénnek a legelőre.

Eszter nénje már végzett a fejéssel, mert az előbbre való. Tehénnek feszül a tőgye, le akarja adni a tehenet annak, akinek kezét ismeri. Mert a fejésnek is meg van ám a módja. Nem is engedte volna át senkinek a gazdasszony, mivel nem lehetett kapkodva fejni, csak alaposan, hogy az egész tejet leadja a sajtárba.

A mihaszna süldőlányra a moslékot bízták, amit a disznók elejbé kellett a vályúba önteni, hagy lakjanak jól. A kissé még álmos szemű leányzó a megmelegített és korpával összekevert moslékot a süldőknek adta. Gyerekkorában, iskola előtt is ez volt dolga.

A koca elé csak a maradékot, mivel már nem engedték ki a kondával. Látszott rajta, hogy elnehezült, hamarosan elleni fog. Neki még abrak is járt.

Mindennek megvolt a rendje, nem véletlen, hogy hajnalban kellett kelni, télen, nyáron egyaránt. A kis Esztert meg is sajnáltam. Lapos volt, ahol a korabeliek már domborodtak.

Sovány volt és kócos. Talán még a hat osztály sem járta ki az osztatlan iskolában. Volt úgy, kancsó vízzel, volt, amikor ostorral ébresztették.

Még sosem láttam a felkelő napot, számomra mindez eseménynek számított, amit ki nem hagytam volna!

Vártam a csordát, hallottam messziről kolomp szavát, ennek a hangja egy elhangolt, repedt harangra, vagy még inkább egy pléhbögrére hasonlított, amiben kavicsokat rázogatnak. Az állat minden lépésére megkondult. A kolomp annak a tehénnek nyakában szólt, amelyik a csorda előtt ment. A többiek követték. Besoroltak a helyükre. A mi tehenünk, a Piros a kapunyitásra várt. A csorda után jött a kanász a kondával. Fújta a tehénszarvból készült tülköt. Szaladtak is süldők, mert igencsak szerették az édes makkot.

*

Amikor a hajnali munkán túl voltak, még a lábasjószágot is kiengedték, kukoricát szórtak eléjük. Csak ezután jöhetett a reggeli, kenyér, szalonna, hagyma. Én még tízórait is kaptam, egy csupor fölözött aludttejet, nagy karéj kenyérrel. A tornácon ettem meg, törökülésben.

A tyúkoknak szánt szemes kukoricát előbb morzsolni kellett. Ezt is megtanultam. Mire felszedték, amit reggel kaptak, újból adtunk nekik.

Mosni egy távolabbi kúthoz jártak az asszonyok, lányok, mert ez a kút nátronlúgos vizet adott. Onnan eredt a patak mellékága. A káváján sulykolták a ruhát. Öblíteni a jó kútból merítettek vizet. A gazdagabb portákon ezután mángorolták a mosott ruhát, hogy hamarább száradjon és lehessen vasalni. A faszenes vasalót lengetni kellett.

Az volt a szokás, hogy kiskoruktól segítettek, a nagyobbacska lánygyereknek dolgoznia kellett a háztartásban, de a földeken is. Legényke nem volt a háznál, így az itatás, a lábasjószág meg a hízó etetése után, máris mehetett a kúthoz a ruhát csapkodni a sulykolóval. Ebédig megvolt ezzel a dologgal. Nyár volt, ilyenkor sok a tennivaló.

Jött a cséplőgép. Izgalmas, ahogy a gép jár, nem is engedtek a közelébe. A lokomobil olykor ledobta szíjat, amivel a cséplőmasinát hajtotta. Zsákban volt a búza, magasra felrakták a szalmát, azt kidobta az elevátor. Villával kellett felszedni. De jó volt az asztag mellé a szalmára hasalni és olvasni. Volt úgy, hogy beástam magam, ott aztán kereshettek. Mondanom sem kell, a felnőttek elől bújtam, hiszen gyerek nem volt a közelemben. Rossz fát viszont gyakran tettem a tűzre. Persze, mire előkerültem örültek, hogy nem vesztem el. Mégis csak

vendég voltam, a pesti inas, akit rájuk bíztak. Az az inas meg úgy ragadt rám, hogy Abaújdevecseren a kamasz fiút inasnak mondták, az autót meg taxinak. Mert autója talán a megyében sem volt senkinek a háború után. Ott rozsdásodtak a Lajtán túl, ha előbb szét nem lőtték. Valamit azért gyerekként tudtam erről. Megjelentek az ütött-kopott kocsik a városban és dollárért vagy fogaranyért cseréltek gazdát. Voltak vagányok, akik kimentek a határra és éjjel elkötöttek egyet-egyet a senki földjén. Szeszt vagy kölnit vittek magukkal, hogy a ruszkikat lekenyerezzék, azaz megkérjék őket arra, hogy félrenézzenek. Az egyik szomszéd, nekem, a gyereknek elárulta a módját, nem tekintett konkurenciának.

Bizony, mi háborús gyerekek sokat láttunk, amire felnőtt korunkban sem kellene visszaemlékeznünk. Persze nem a vagányokra, hanem a kegyetlenkedésekre gondolok.

Már a betakarítás után, nekiálltunk tarlót hántani. Magam is tartottam az eke szarvát. Illés bátyja vezette a teheneket, nehogy görbe legyen a barázda. Közben arról beszélgettünk, hogy, miért nem egyesülnek a keresztyének, amikor egy az igazságuk, egy az igaz Isten. Bizony a parasztembernek helyén van az esze, gondolkodni is ráér, ha nem nehéz a munka. Ezt mondják józan paraszti észnek a városiak.

A két tehén ballagott és vigyáztam, hogyan tartom az eke szarvát, hogy a barázda mélysége is egyenletes legyen. Sürgetett a szántás, a tarlóhántás, mert kukorica került a földbe, csalamádénak. Sűrű sorba vetettük és csak addig vártunk, amíg a szárán a zsenge kukoricacsövek meg nem jelentek.

Akkor aztán forgathattam a szecskavágó karját, a felnőttek felülről etették a zsenge kukoricaszárral.

De ez már bőven a nyaralás vége felé történt.

A békés hétköznapoknak megvolt a rendje, mindenki tudta a dolgát. A háború elmúlt, a faluban nem voltak romok. Hősi halottak sem, legalábbis nem volt tanácsos így emlegetni őket.

Sárát és Esztikét, özvegy édesanyjuk mellett, Illés bátyja nevelte föl. Istápolta az özvegy húgát meg az árván maradt gyerekeket. Nem is nősült meg.

Az amerikás édesapjuk aratáskor bedőlt a rendbe. A kaszások rendet vágnak, az asszonyok, lányok kévét kötnek, amit majd keresztekbe raknak száradni, hogy csépelni lehessen. A három év alatt Amerikában elszokott a munkától az apjuk. Nem mintha nem dolgozott volna, hiszen sok pénzt hozott haza. Amit hozott, azon földet vásároltak. De már az aratástól elszokott. Nehéz munka a tűző napon a kaszát suhintani. Embert próbáló. A parasztember látástól vakulásig dolgozik. Csak télen nem jár a földekre, de a kezét sosem tartja az ölében.

*

Illés bátyjának az egyik szeme üvegből volt. Olyat én addig nem láttam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy rokkantként, nem vitték el katonának. Valamikor iparos ember volt, kerékgyártó. Esztergálta a küllőket, gyalulta az alkatrészeket. Amikor a szekér kerekét összeállította, ráhúzta az izzásig hevített, az üllőn kör alakúra kalapált acélabroncsot, vagyis a talpat. De annak a körnek szabályosnak kellett lennie, hogy ne zötyögjön a szekér. Az acél nehezebben kopik el – mesélte nekem a szakmáját Illés bátyja – és össze is tartja a kereket, így aztán se nem kopik, se meg nem vetemedhet. A küllők a kerékagytól indulnak. Majd körívet formálnak, ami keményfából készül, erre jön a talp. Hogy szálka vagy forgács szúrta-e ki a szemét, vagy az izzó acél vetett-e szikrát, nem kérdeztem. Nem illik, ha nem mondja magától. Tény, hogy az egyik szeme odalett. A parasztember szemérmes és illedelmes. Nekem is példát mutattak. Igaz, otthon is becsben volt az illem. Ha szájalt a gyerek elcsattant egy-egy pofon, vagy előkerült a prakker, vagyis a vesszőből font poroló.

*

A patak lassan, álmosan folydogált a medrében. Igazán nem volt fürödni való az átlátszatlan, iszapos víz. Libák, kacsák úszkáltak benne, a névjegyük pedig a víz színén. A gyerek mindent kipróbál. Le is csutakoltak azonnal, szelíd büntetésül hideg kútvízzel öntöttek nyakon, hogy ne száradjon rám a szappan.

Ez a csendes patak, egyik percről a másikra, métereket emelkedett. Mindent vitt az ár, ami az útjába akadt. Elmosta a partot is. Elsőnek a pallókat vitte, később ruhásszekrényt, süldő tetemét is hozta, ki tudja honnan.

Dologidőben a falu éli megszokott életét. Mindenki tudja, hogy hol a helye, mi a feladata. Még a vendég is észleli. Évről évre csak néhány nap eltérés lehet a vetésben, aratásban.

Az időjárás olykor beleszól, de hogy ennyire!

Akit csak el lehetett érni, rakta, lapátolta a földet a sűrűn egymás mellé beásott és dróttal összefogott napraforgó góréból készült kerítés mögé. A górét, vagyis a napraforgószárat már eredetileg is mélyen beásták a földbe, hogy tartson a kerítés viharban is.

A lábasjószágot felrakták a szénapadlásra. Amúgy is tudták az utat, a tyúkféle ismeri a létrát. A víziszárnyasok nem félnek a víztől, de ezek sem maradhattak az udvaron, bemenekültek az istállóba. A koca éppen ellett. Úgy kellett kikapkodni alóla a malacokat és vesszőkosárban felvinni a padlásra és szalmával, ronggyal betakarni őket. Az ólajtó elé mindent odahordtak, ami kéznél volt, hogy be ne törjön a víz.

Megúsztuk, ezen részen magasabb a part. Csak arra kellett vigyázni, nehogy megkerüljön bennünket a víz. A tehenet áthajtották Illés bátyjáékhoz, akik az utca másik oldalán laktak. A házuk a domboldalba épült. Fölöttük már csak a szérű volt.

Egy darabig bámészkodtam, felkéredzkedtem a szénapadlásra, de inkább átvittek a rokonokhoz, hogy biztonságban legyek én is, a vendég, akit Sárára bíztak. Becsben volt a pesti inas. Amilyen gyorsan jött a nagy víz, olyan lassan vonult le a keskeny és sekély mederben. Éjjel többször megnézte valaki, viharlámpával a kezében, hogy nem jött-e följebb. Másnap estére, mivel nem volt utánpótlása, visszahúzódott a patak a medrébe, nem hömpölygött olyan szélesen, hogy elárassza az udvarunkat. A házat nem veszélyeztette, azt sikerült megakadályozni.

A felvégen volt egy állandó híd, az megakasztotta a fatörzseket, ágakat, és amit a víz alája sodort. Néhány háznak kimarta, elvitte az oldalát. Ez akkor is végzetes lehetett, ha csak megbontotta a vertfalat. Ez zsaluzással készült, a deszkák közé, rétegről rétegre dömickelték, tömörítették a földet, agyagot, amihez pelyvát és töreket, a cséplésnél keletkezett kisebbre tört szalmát kevertek és ugyancsak rétegenként mésztejjel, híg oltott mésszel locsolták. A mész összetartotta a falazatot, mint a malter a téglát.

Ha az árvíz átáztatja, vizet kap a vertfal vagy a vályog, megduzzad. Amikor száradni kezd, a ház összeroskad.

Több mint hetven év távlatából, a félelemre és a kíváncsiságra emlékszem, bár a katasztrófa felidézése ma sem a kalandot jelenti. Legalább is nekem nem. Nálunk nem is esett azokban a napokban, honnan jöhetett a víz? Mélyen beleivódott az emlékezetembe az árvíz. magam előtt látom, mintha filmet néznék. A nyaralás és vidéki élet örömeit azonban nem teszi felejtőssé. A petróleumlámpás, tapasztott, földes padlós ház nem csak romantikus, de célszerű is.

Vidéken semmi nem zavart, szabadon élhettem. Nem véletlen, hogy felnőtt koromban, telket, majd házat vásároltam vidéken. Az ünnep is őszinte, nem olyan kényszeredett, mint városon. Nem sikkad el a lényeg!

*

Elvonult az ár. Majdnem olyan hétköznapok következtek, mint annak előtte, de mindenki kárt szenvedett. Napos csibét osztottak a szerencsétlenül járt falu lakosságának. Az új élet jelképét jelentették a naposcsibék. A kézi malom arra szolgált, hogy a szemes kukoricából darát készítsünk a gyenge jószágoknak. Bár sütött a nap továbbra is, a csibéknek melegedés kellett.

Szerencsére akadt kotlósunk, amely elfogadta őket. A kotlóst szalmával bélelt kosárban tartják, amíg a tojásokon ül és kassal takarják le. Ez alá a kotlós alá, némi csalafintaság árán, a csibék kerültek. Felemeltük a kast, a kotlós tyúk szárnya alá kerültek a csibék. Későn kezdett el kotyogni, amikor már nem érdemes tojásra ültetni, sőt hideg vízzel öntik le, hogy hamarább elmúljon a láza. Ne kotyogjon, kezdjen el újra tojni.

Hajnalban sem fáztam, hamar felkapaszkodott a nap az égre. Hogy meleg volt-e azon a nyáron, rendkívüli hőség, arra nem emlékszem. A parasztember mindig ugyanabban gúnyában jár. A színére, a minőségére értettem, nem is tudtam megkülönböztetni, hogy mikor váltott ruhát. Ősszel bizonyára bekecset vesz fel, láttam, hogy van belőle elég. Fiatal gyereknek meg se kottyan a harminc fok, nem is nézegettük a hőmérőt, mert nem volt. Jól éreztem magam. Mezítláb jártam még a tarlón is. Mivel otthon is mezítláb jártam, nem sértette fel a talpamat. Nagyot néztek a falusi gyerekek, akiknek szúrta a lábát. Én feltaláltam magam, nem léptem, hanem csúsztattam a lábamat.

Az árvíz rám ijesztett. A felnőtteket sem láttam ennyire sietősen és aggódva dolgozni. Hiszen mindent, egy élet munkáját és a jövendőt elvihette volna az ár. Ültem a létra harmadik vagy negyedik fokán. Ma is látom a történéseket. Előttem a ház, a tornác. Szemközt a kerekeskút és az elmaradhatatlan eperfa.

A szénapadláson meg kellett minden nap nézni, hogy valamelyik tyúk nem csinált-e magának tojófészket. A tyúkot meg kell tanítani, hová tojjon. Az istállóban alakítottak ki fészket egy kosárban vagy a jászolban, ahol hely volt. Meg kellett mutatni a helyet, vagyis oda kellett készíteni egy tojást. Lehetett az gipszből öntve, csak élethű másolat legyen.

*

Zápor után gyalog indultunk a legelőre. Korán, hogy megelőzzük a lassú járású csordát. Tarlógombát találtunk. A szegfűgombát, harmatgombát keresni kellett a rövidre legelt, illatos kakukkfű között. A tarlón is találtunk volna, nőtt az ott is, ha előző ősszel vagy télen trágyát kapott a föld. Általában kukoricát vetettek először arra a területre, annak váltónövénye volt a búza. A legelőt viszont állandóan trágyázza a csorda, természetes úton. Így oda jó eséllyel mehet az ember, de csak eső után. Mindenre rákérdeztem. Érdeklődő gyerek voltam.

Számomra minden újdonság volt, mindent kitapasztaltam. Hajtottam a teheneket, szófogadó jószágok. Csak a nevükön kellett szólítani őket. Csá Jolán, és máris befordult. A Böske a prukk jelzésre hallgatott. Nem ártott a tehén oldalát a szólás mellett az ostorral megcsiklandozni, Megütni sosem kellett.

Hazafelé úgy tudták az utat, hogy még eltéríteni sem lehetett volna őket.

Széna begyűjtése idején előkerült a petrencésrúd, hogy magasabbra lehessen rakni. Fölmásztunk magasra, a széna tetejére, beszélgettünk magvas dolgokról, gyönyörködtünk a naplementében. Igyekezett is a járomba fogott két tehén. A szekér csak a kapu előtt állt meg.

*

Eszti nénje öregasszonynak látszott, biztosan elmúlt már negyvenéves. Fekete kendő és fekete ruha volt rajta, még a kötény sem volt fehér. Özvegyasszonyhoz ez illik. Gondosan megmosta a tehén tőgyét. A friss tej habzott a rocskában. Finoman kell bánni a tehénnel, mert előfordul, hogy felrúgja, meg a gazdasszonyt is felborítja a fejőszékkel együtt. A mi Pirosunk nyugodt természetű. De János bátyjáék egyik tehene, a Jolán címeres szürkemarha. Etel nénjétől az esti fejéskor kaptam tejet, mivel nekik két tehenük volt. Vártam, hogy leszűrje, de a Jolán kirúgott, odalett a tej. Szerencsére ott a másik tehén, a Böske.

A nevük egyébként nem véletlen. A Böskét balra kell befogni, a Jolánt meg jobbra. Mindig előbb a Böskére kerül a járom. A járomszeg nem engedi kibújni, bár esze ágában se volt, de így tudja a marha a szekeret vagy az ekét húzni.

Hogy miért volt a Piros vöröstarka, elmagyarázták. A szürkemarhát a szimentálival keresztezték, így kapták a szívós, de jól tejelő fajtát. A Jolán inkább a szürke ősökre ütött a színével meg a címeres szarvával.

Elkövetkeztek a békésebb szűkszavú hétköznapok. Mindenkinek a keze járt, nem ért rá.

Csak vasárnap. A kocsma melletti kuglipályán, ment az ugratás. Pénzben játszottak, Illés bátyja volt a legjobb játékos, dőltek a bábuk. Aki nyert, fizetett egy kört, egy rundót, a többieknek. Mindig értelmesen töltötték el az időt.

Egyik nap János bátyja megkérdezte, van-e kedvem velük menni a Bársonyoshoz. Ezt számomra kirándulásnak szánták.

A kenderföldre mentünk, ott terül el a Bársonyos mellett. Nem volt erős sodra. Ez még az árvíz előtt történt. A part mellé vastag, karókat vertek le. Ott árválkodtak akár évtizedek óta. Arra szolgáltak, hogy a kenderkévéket legyen mihez kötözni. Mert a kendert áztatni kell. Rám bízták a teheneket, nehogy a tilosba menjenek, amíg a felnőttek a kendert nyüvik. Hadd legeljenek a tarlón, de ne engedjem őket a kukoricás közelébe. Amikor a János bátyja meglátta a kukoricás túloldalán legelő bikát, a kis Eszti vette át ezt a hivatalt. A biztonság kedvéért ki is kötötték a jószágot a szekérhez. Egy kevés szénát is vetettek eléjük a saroglyába. Így én is mehettem kendert nyűni. Ki kellett húzni tövestül, aztán kévébe kötötték és azokat a karókhoz erősítették. A szélső sort meg kellett hagyni magnak.

Amikor a felnőttek is belementek a kötésig érő vízbe, én is megfürödhettem. Jó meleg nyári idő volt, jólesett a hűvös vízben tartózkodni. Ilyesmiben sem lett volna részem Budán. Kertvárosi részen laktunk, de néhány diófán és egy cseresznyefán kívül más nem volt a közelben. Az Ördögárok már régen a szennycsatorna szerepét töltötte be.

Még alkonyat előtt befogták a két tehenet és azok szépen haza poroszkáltak velünk, hiszen a Bársonyos nem esett messzire a falutól.

*

Eszter nénje soha nem beszélt a férjéről. Hogy mit gondolt, azon egy tíz éves kisfiú nem törte a fejét. Apró célzásokból, Illés bátyja és Sára elejtett szavaiból kihámoztam, hogy kommendálták, nem volt szerelmi házasság. Mint felnőttek közt fülelő emberke, átéreztem, hogy a két gyereken, valamint a megszerzett földön kívül nem sok nyomot hagyott. A nénje nem lett vénlány, de egy életen keresztül özvegy. Viselte a fekete ruhát, fekete kendőt és tette a dolgát hajnaltól napnyugtáig, vagy még tovább.

Sára mesélte, hogy még csecsemő volt, amikor az apja Amerikába ment. Alig múlhatott három vagy négy, amikor háború miatt, idő előtt hazatért.

Minden egyes szavukra figyeltem, de amit esténként egymás közt tárgyaltak a felnőttek, súlyos dolgok voltak, nem gyerekfülnek szánták. Még a két fiatal lányra sem tartozott. Eszter nénje panaszkodott a testvérének, hogy hamar elfárad. A föld keveset terem. A Sára pedig hamarosan férjhez megy, elkerül a háztól.

Bizony a két öreg közül meg nem mondanám, melyiket láttam idősebbnek. Lehetett az akár a fekete kendős asszony, a nénje is. Szigorú, szúrós volt a tekintete, de arany szíve volt. A negyven-ötven éveseket nagyon öregnek láttam. Ha az ár nem kegyelmez a portának, vajon honnan lett volna erejük, mindent újra kezdeni?

A parasztember szűkszavú, kinek beszéljen, a két ökörnek, amelyek a szekeret húzzák? Ha teheneket fogtak be, azok még kibeszélik az asszonynak fejés közben, vélte János bátyja, a rokon, akinek megnyitotta a száját a laposüveg, amit a pokróc alatt tartott, a szekéren. Pedig tudhatta volna, hogy csak a fogatlan Julinak jár el a szája, nem a tehénnek. Rakta ám az áldást a feleségére, emlegetve az asszonyi állatot. Pengett is a kasza meg a villa a szekérderékban. János bátyját meg Etel nénjét még öregebbre taksáltam. A hatvanéves a gyereknek Matuzsálem. A hetven feletti nagyanyámat otthon valami jókedv fűtötte, ránc is kevesebb volt az arcán. Észre se vettem rajta az öregedést, olyan fürgén mozgott, a keze is sebesen járt.

*

Hétköznapok sorjáztak egymás után. A csorda kolompolt, így akinek nem lett oda a tehene, mehetett a legelőre. A kondának is híja volt. De lánc ugyanúgy csörgött, amikor a vizet húzták. A tehenek bőgtek, a malacok sivítottak, követelték a jussukat. Ez vasárnap is így volt.

Az asszonyok már szombaton elkészítették az ebédet, ha volt rá érkezésük. Ha nem volt, otthon maradt a gazdasszony főzni.

Vasárnap lábatlan tyúk volt a közös tálban. Megtöltötték, majd belefőzték levesbe. Különösen a tölteléket szerettem, alig vártam a vasárnapot. Ezért is emlékszem erre az ételre. Miattam hét közben is levágtak egy-egy csirkét, hiszen az volt ennek a hosszú nyaralásnak a célja, hogy engem, az alultáplált gyereket, rendbe hozzanak. A hétköznapi ételek közül a tört krumpli pirított hagymával volt a kedvencem. Ezt zámiskának hívták.

Bizony az eltelt évek alatt csak a számomra fontos dolgok maradtak meg, a többit kirostálta az emlékezet. A zsenge, apró harmatgombából készült leves is eszembe jut, hiszen nagy kaland volt a gombaszedés.

Ha már a kalandoknál tartunk a süldőlányokkal való incselkedés is a szabad élet egyik jellemző eseménye volt. Otthon bizony illedelmesen kellett viselkedni. A városi lányok vagy a szüleik ki is kérték volna maguknak. Vidéken még a vaskos tréfálkozás is megengedett. A legények is incselkedtek, csipkelődtek a lányokkal. Ahogy a lányok fogadták a tréfás udvarlást, úgy adták tudtul a legényeknek, melyik a kedvükre való és melyiknek a közeledését utasítják vissza.

A helyzet úgy hozta, hogy hozzám való legényke nem lakott a közelünkben. A boltosék lánya meg a barátnői kéznél voltak. Ráadásul felkeltette az érdeklődésüket a pesti inas.

A bolt nem volt messze, olajos padlóját naponta többször fellocsolták, ezért hívták a boltost, vagy a segéd urat vizesnyolcasnak. Gyakran átszaladtam a boltba egyedül is, mert a Diána sósborszeszes cukorkát ott árulták húsz fillérért.

Így keveredtem szerelembe a boltos Zsuzsikával. Meg is vallottam neki oly módon, hogy belekiáltottam a falusi este csendjébe.

*

Múltak a hetek, jöttek a vasárnapok szép sorjában. Lakott velünk majdnem szemben egy idősebb, katolikus lány, közelebb járhatott a harminchoz, mint a húszhoz. Nótafa volt, mindig tanított a lányoknak valami új népdalt, amit a környező falvakban hallott. Beleszőtte Devecsert a szövegbe. Vele jártam Encsre a katolikus templomba. Ha nem ért rá, akkor Sáráékkal a reformátusba mentem, délelőtt is, délután is.

Aztán eljött a várva várt Szent István napi búcsú. Addigra nemcsak levonult a víz, de igyekeztünk elfelejteni azokat a rémes napokat. Az asszonyok kimeszelték a házat, tapasztották a földes padlót a tisztaszobában meg a tornácot. Szép sárga lett a lábazat is. Ez az ünnepi készület része volt. A konyhát egyébként a főzés és a tüzelés okozta koszolódás miatt gyakrabban kellett felújítani.

Szépen felöltöztünk és elindultunk a templomba. Annyian voltunk, hogy a templom előtt gyűltünk össze meghallgatni a prédikációt. Az encsi katolikus pap igen szép beszédet mondott, még a reformátusok is őt hallgatták. Náluk nincsenek szentek, de István király, az államalapító, felébreszti a hazafias érzelmeket. Megérdemli a tiszteletet.

A délután és az este a mulatság ideje búcsúkor. Más falvakból is átjártak a táncmulatságra. A lányok miatt olyankor előkerül a bicska, mesélték a felnőttek. Engem hazavittek és lefektettek, de előtte vettek nekem vásárfiát. A mézeskalács szíveket még tükör is díszítette.

Augusztus huszadika után, varázsütésre, megváltozik az idő. Engem pedig várt, az iskola. Vágyódtam is haza, hiányzott a nagyanyám, akivel a napjaimat töltöttem és anyám, aki későn járt haza a munkából, de a szombat délutánt és a vasárnapot velem töltötte. Erdei sétáinkon angolul beszélgettünk. Ez nem esett nehezemre, de a nyelvórák meg a házifeladatok annál inkább.

Még volt hátra néhány nap. Valamit rosszalkodtam, talán éppen a nagylányokat kergettem, amikor két vödör vízzel jöttek a portánkon át. Arra rövidebb volt az út a jó kúthoz és pallót is fektettünk, amin át lehetett kelni a patakon.

A lényeg az, hogy meg akartak legyinteni vagy meg is tették, mire én hazaindultam toronyiránt Budapestre. Késő délután lehetett, mert a nap ugyancsak sietett lebukni, mire elhagytam a falut. Visszafordultam és bebújtam a szokott helyemre az asztag oldalába. Ezúttal persze nem volt nálam könyv, mint máskor. A rokonság összes könyvét kiolvastam addigra. Főleg a gyerekkönyveket. Olyanokat is, amilyeneket a mi iskolánk könyvtárából begyűjtött a teherautó és vitte a zúzdába. Ártatlan könyvek voltak, mint a Cilike rövid ruhában.

A verés elmaradt, annyira megörültek, hogy megkerültem. Az egész rokonság égre-földre keresett. Már csak három napig tartott a nagy szabadság. Sára nem vitt többet nyaralni, mert hamarosan férjhez ment Pistához, a felvégi katolikus legényhez.

Sápadt volt az őszi ég, csípősek a hajnalok, mire haza készülődtünk. A kis Esztit elküldték szolgálni, hadd tanuljon rendet. Keresse meg a hozományt, nehogy a nyakukon maradjon. Helyette napszámosokat fogadtak, ha kellett, azok nem voltak kenyérpusztítók.

A patak lassú vize békésen, folyt a medrében, mint a falusi hétköznapok. Ártatlanul tette, mintha nem roskadt volna össze egyetlen ház sem a partján. Az öregek nem bírtak a romokkal, a fiatalság a városra kacsinthatott.

– Mama, majd a keresményünkből téglaházat építünk – biztatták a szülét. Hitte is, nem is. Vasárnap szégyellte magát, mert a szekrénnyel együtt odalett a viselet. Pörölhet a nagy vízzel, amely meglepte a falut.

Sárával napkeltekor indultunk az állomásra, árkon, bokron keresztül. A határnak indultunk és a temető után szembe fordultunk a veres ágyából tápászkodó világéltetőnek. Hamar megtanultam, hogy felszikkad a föld a záporok után, de a nap melege nyújtja meg a növények szárát. Kizöldülnek a fák, új leveleket hoznak, csövet hány a zsendülő kukorica. Az eső és napfény, amit Isten után tisztelni kell. A folyamatos teremtőerőt, ami a földből táplálkozik és ellátja a porból lett embert, ahogy a pap meg Illés bátyja mondta. Egy életre az agyamba véstem, hogy lehet az: egyetlen, közös Istent dicsérünk, aztán ahányan vagyunk, annyifélék, katolikusok, reformátusok. Devecserben külön-külön templomba járunk.

Elmaradt mögöttünk a vidámság, a közös munka és a közös étkezés, a jó levegő és a jó lelkiismeret, a jól végzett munka öröme. Hiszen beletanultam, amibe tudtam és nem ácsorogtam és néztem, ahogy mások dolgoznak.

Sárának nagyon szép írása volt. Láttam otthon, hogy naponta írt egy-egy levelet. Már igen kívánta az esküvőt. Pista is leszolgálta a katonaidejét, szüretkor már igazán esedékes a kézfogó és karácsonykor, de legkésőbb farsang idején az esküvő.

Sára vőlegénye a szüleinek a földjén gazdálkodott, hajtotta a lovakat, szántott, vetett. Apja a derekával, anyja a görcsös ujjaival már nem bírja úgy a munkát. Kellene a munkaerő a családba, meg a szerető feleség. Eszti nénje is fogadkozott, kiadja Sára örökségét. Akkor már ők a testvérével, Illés bátyjával, valahogy elbírnak a gazdasággal. A távolabbi földekre akkor nem kell kijárni, azokat adják hozományba.

Míg ezeken a tudákos dolgokon járt az agyam, szedtem a lábam. Éppen idejében vettük meg a jegyeket, már bent állt a vonat. Sajnos nem maradtunk le, pedig akkor néhány nappal hosszabbra nyúlt volna a nyaralás.

Radnai István

(A Kazinczy Ferenc Társaság novellapályázatának díjazott alkotása)