Tiszatájonline | 2022. szeptember 21.

Az arányképzés elkötelezettje

HARTAY CSABA: ÁTKIÁLTANI AZ ŐSZBE

BERETI GÁBOR KRITIKÁJA
A megélt folytonosság, amely sohasem ugyanaz – költői élménnyé is válhat. S az életvilágnak az évszakok kiszámítható ritmikusságában megjelenő másságát a szövegvilág élményt adó minőségévé transzponálni, költői feladat. Mindehhez alkalmas nyelv, sajátos, intuitív érzékenység, s a térben s időben szétszórt részletek egységbe rendezésének képessége szükségeltetik. Hartay Csaba Átkiáltani az őszbe című karcsú verseskötetében mindez együtt van.

Hartay Csaba verseit egyszerre jellemzi a metaforákra épülő, a hagyományból eredeztethető tradicionális megjelenítés-technika, mint ahogy pl. a szöveglíra invencióit követő, a költészeti újítások ismeretlen terei felé nyitó poszthumanista strukturáltság. Mindezt egy élethelyzet, egy tapasztalat-együttes eredőjének is tekinthetjük, mint ahogy habituális késztetések, a külvilágot belsővé avató ösztönös, motorikus munka eredményének is. Szerzőnk a középnemzedék már kevésbé fiatal, a krisztusi kor határán is túllépett tagja. S ez az az életkor, amely egyszerre késztet számvetésre, és bizakodó, de félelmekkel vegyes előretekintésre is. Ezért, hogy kötetének összhangzattanából az időmúlás akusztikája hallatszik ki.

Költészetével az ún. konszolidációs élményvilágot hordozó középnemzedék egyik, az elsődleges valóság legérzékletesebb nyelvi, imaginárius megjelenítője. Aki a realitás jelenéből vissza és előretekint, aki a folytonosságokat és folytathatóságokat összefoglaló verselés dinamikájában az értelem konnotatív nyelvén épít poétikát, mégpedig olyat, amelyben a múlttal terhes jövő mint igazság folytatódik; s e lírai dinamika nyilvánvaló célja, hogy várakozásainknak a mulandóság ellenére is perspektívát nyújtson. Ezért, hogy opusai sorra-rendre felülírják a pesszimizmus alakzatait.

Mert kötetében a két leggyakrabban előforduló modulációs képzettel, a metaforaként alkalmazott, reményt rejtő folyó, s az évszakokkal játszó, olykor önmagát pazarló idő alakjával üzen, „A fenékről piszkossárga derengés. / Kiégettnek hitt izzók üzennek. / Alkonyban elesett nap vermel. / Már dideregnek odalent a nyár / legyengült, vézna fényőrei” A szomszéd évszakból, de konkrétabb sorokkal is találkozhatunk „Az éjszakákat átsatírozzuk. / Rajtunk rejtjelek az égitestek”, olvashatjuk a Csillagminta cí­mű munkájában a szinte életprogramot sugalló mondatokat, hogy aztán a Színek kikiáltása című vers sorai már a képviseletiség megőrzött, a késő modernség önmagát túlélt hangulatára (Nagy László, Juhász Ferenc) emlékeztessenek: „Te védj meg engem, álmok apálya után / a szá­raz, visszanyelt hajnalok küszöbén. / Indulásod után simuljanak gyűrt posztereid.” […] „Te védj meg engem, emlék. Tárca, kép. / Porba dobott, elhagyott irat. A hőség jelvénye. / Élesre tört csillag. Szilánkos, villámló éj. / Te védj meg engem elrongyolódott dokumentum. / Felhívás, a béke hosszú sípszava, te jelezz nekem” (16).

Sorait meggyőző nyelvi erő hatja át. Versei érzékeny, szaggatott pannók, egy sorstáj látleletei. „A nyár is ott lakik. / Avarpaplan alatti üveglap őrzi. / Ha elsöpörnénk, átlátnánk az elhallgatott valóságba”. Rövid, pár szavas mondatmozaikok. S a narratíva egymásba karoló mozaikárnyai közt ott a megbúvó idő. „Csupa üveg az alvás is. Csörömpölésre ébredsz. / Üres palackok huhognak a szélben. / Üres szél keres csendes maradást.” A csörömpölésben élő csend, az alvásban is látszó ébredés, a maradással teli elmúlás. Ellentétekből csiholt remek nyelvi atmoszféra. „Mintha távozna valaki a lakatlanból. / Ne könyörögj, ne kérj. Már megadatott”. A palackpostába pedig mintha üzenetek lennének zárva. „A cserepesedő mederben holt palackok között. / Csupa szálkatest és alvadt vérű konzervdoboz. / Csupa iszap, csupa rászáradó salak”. Mintha a táj jelenével a múlt biztatná a jövőt. „És itt lakik a nyár. Ennél üresebb háza már / nem lesz”. (77,  Újra feltörne a folyó). A tájhoz tartozó alanynak, mintha az erózió folyamatából, az ennél üresebb ház már nem lesz pesszimizmusból kellene erőt merítenie.

Versei egyszerre idézik az egyéni és a nemzedéki élethelyzetet, a reményteli kifosztottság állapotát.


„Alvók közül ül fel, ki másolja az álmunkat” (19), olvashatjuk. Majd „Közülük, kik segítettek cipelni a ládát, / a szomszéd évszakból átköszön valaki” (17). Sorai egy különös állapot, a nem magányos társtalanság érzetét keltik. A különböző opusokba rejtett, elejtett üzenethordozó sorok az aurát képző megszakítottság és a folytonosság egymást váltó dimenziói. „Hány alak kel fel belőlem” kérdi, mikor a múlt áttetsző otthonossága után a jövő idegenségével kell szembenéznie. „Kit mutassak fel, ha rólam beszéltek”. Az Évszakszédelgés soraiból pedig a poszthumán világ tárgyi kopársága érződik ki, míg egy másik opusából mindennek bizarr pandanjaként mintha a madáchi árvaság üzenne. „Kié legyen ez az idegen tavasz? / Megszerettetnek velünk egy újabb hőemelkedést, / hogy utána lázasan hallucináljunk a fülledt táj / áttetsző kupolaburka alatt” (39).

A múltként rekonstruálható jövő az a dimenzió, amelyben az olvasás révén terjeszkedik szét a mű. S az aurában, ebben az eredendően élmények nélküli semleges és önmagában homogén dimenzióban, a maga töredékességekből és megszakítottságokból szerves egésszé összeálló korpusz az új, a modern utáni, az önmagára vonatkozó víziók élményét hordozza.

De mi ez a „konszolidációs” élmény, élethelyzet, s a szerző ezt milyen nyelvi formákat alkalmazva jeleníti meg a verseiben? A közvetlen élmények szótranszferekké válva részben eliminálódnak, mert a nyelvivé válás folyamatában a mű kánonok és divathatások mellett a valósság és a valós eltéréséből adódó dilemmák befolyása alá kerül. A műnek nemcsak mint a valósság fikciós, esztétikai értékhordozó termékeként, de egyben a valóság részeként, mint kulturális értékhordozó alkotásként is helyt kell állnia. A téma aktuális társadalmi és alkotásesztétikai vonatkozásait érintően Németh Zoltán André Ferenc interjúkérdéseire (Helikon, 2020/21) az alábbiakat válaszolja: „A költészetben az intertextuális-nyelvjátékos ún. areferenciális posztmodern nem lehet azonos az antropológiai posztmodernnel, hiszen a 2000-es évek eleje óta a magyar költészetben létrejött jelentős lírai életművek ez utóbbit az új szociográfia, a kisebbségi tematika stb. lehetőségei felé tágítják. Azaz, tegyük hozzá, a költészet a korábbi, témaszűkítő kényszerek hatásai alól többek között a digitalizációs késztetések nyomán is felszabadulni, a témateljesség, a szabadság kereteit visszanyerni látszik.”

Mindez Hartay Csaba verselésében is nyomon követhető. S mert ő sohasem mondott le a teljesség igényéről, ezért verselése valósságában is a valóságot őrző heterogenitás útján jár. Munkái ezért a valóság kontextusából nőnek ki, s a művészet szociális fordulatát követve, a valósság különösségévé válnak. Ez látszik versei többségének a szituacionista stratégiák és technikák módozatait követő kísérleti jellegén is. Gesztusai olykor ugyan korlátozott hatókörűvé lesznek, de kötete legtöbb darabja az egyetemesség szintjén marad, s az aurában olyan „szerkezet nélküli hálózattá” válik, amely „az egészre nézve a maga egész nélküli egészében” (Seregi Tamás, lásd: Elköteleződés és kritika, Forum, 2020) képes a teljességet képviselő esztétikai érték közvetítője és elkötelezettje lenni.


A nyelvi közeget formáló folytonos arányképzés és egyensúlykeresés élteti és őrzi meg az aura számára a nyelvben lakozó igazság érvényét a töredékek állandó, mert különnemű értelmet is hordozó, s ezért egymás iránt közömbös, olykor egymást is taszító centrifugális hatásaival szemben.

Amikor a szó- vagy mondatmozaikok metaforizáltság hiányában nem képesek egymásba karolni. Hogy erre is hozzak példát: „Odalent halak riadnak elvétett szív­ütemedre. / Avar takarja a csendet. // Vonat távoli higanyszavai. / A folyó holt. Iszapjában ólom. / Mélyül körül az éj. Ülepszik. / Ahogy a kutyák ugatnak” (54, Mélyül). A mondatok itt az egész s egymás értelmezésére is képtelen, idegen részek maradnak. Viszont számos versét találó szólelemények dúsítják, mint pl.: sehovaság, fogkrémdomborzat, hullámrogyva, közép­öregség, lámpalehelet, évszakhajnal, tobozparázs, óratölcsér, évszakfóliák stb.

Mikor szerzőnk előző verseskötetét recenzáltam e hasábokon, megemlítettem, hogy a maga egyéni, közérzet-tárgyiasító beszédmódjával az ellentmondások elbeszélhetőségének adott esélyt, s hogy a posztmodernnek ez a szegmense szembefordulva az irónia kultuszával, az emberi tényező morális-egzisztenciális drámáját kísérli meg újratematizálni. Kiegészítésül ehhez most hozzáteszem, hogy a művészet akkor lehet szabad, ha indokolt, értelmes és értékhordozó. Hogy a szabadság művészete az önértékű elköteleződés. Hiszen ha a művészet a bármit lehet (tehet) és mindennek az ellenkezőjét elvén áll, akkor csupán a szabadság valóssága, művészeti szabadság, ám ha a művészet a valóságban létező igazságnak, a szabadságnak az elkötelezettje, akkor szabad művészet. S hogy Hartay Csaba költészete a szabad művészet egy korunkban lehetséges elkötelezett példája.

Végül megemlítem a könyv egy különös bravúrját, ami csak a Tartalomjegyzéket böngészve válik világossá: hogy a verscímek ábécérendjét hűen követi az oldalszámok számsorrendje. S az egybeesésnek ezt az értéknövelő leleményét mindenképpen figyelmet érdemlőnek tartom. Mint ahogy magát az egész, Átkiáltani az őszbe című friss, kísérletező kedvű verseskötetet is.

Bereti Gábor


(Megjelent a Tiszatáj 2021. novemberi számában)


Scolar Kiadó

Budapest, 2020

88 oldal, 1495 Ft