Tiszatájonline | 2022. február 7.

A magyar irodalom nemzetközi közvetítésének stratégiái

Az adminisztrációtól a csillogó könyvvásárokig

INTERJÚ DIAN VIKTÓRIÁVAL

A magyar irodalom nemzetközi közvetítésének stratégiái

Az újabb kori magyar irodalom idegen nyelvű fordításainak története az 1840-es évek közepén, az első német nyelvű Petőfi-szövegekkel kezdődött, és hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel folytatódott. Akaratból és szándékból nem volt hiány, de a kudarcos kísérletek mintha minden esetben ugyanazon rossz lépések valamelyikén múltak volna. Kertbeny Károly sikeres terjesztésű, de rossz minőségű Petőfi-átültetéseinek hibái fordított sorrendben ismétlődtek meg Arany János német megjelenésekor: Kolbenheyer Móric német Toldi-fordításai hiába voltak jobbak, mint Kertbeny kínos erőlködései, ha semmiféle reklámtevékenység nem övezte, Jovan Jovanović Zmaj kiváló szerb Toldi-fordításainak híre pedig alig jutott el jobb helyekre – a környező nyelvek soha nem jelentettek utat a világirodalomba. Az MTA 1870-es és 1880-as német nyelvű folyóiratai legfeljebb a hazai nyelv- és irodalomtudomány eredményeit tudták (valamelyest) közvetíteni külföldre, szépirodalmi anyag és tájékoztatás kevés volt benne, szervezetlen volt, nem eléggé folyamatos, és nem is volt, aki – túllépve a hazai kánon keretein – a megcélzott kultúra kontextusában segített volna elhelyezni a lefordított szövegeket. Nem beszélve arról, hogy a művek külföldi fogadtatását semmiféle hazai figyelem nem kísérte.
Ez volt az eset a Jókai-regényekkel is, pedig azoknak egykorú és állandó közönsége is létrejött különböző nyelveken. Ezért nem csoda, hogy a Nyugatosok szinte ugyanazon okok miatt voltak kedvetlenek, mint a 19. századi szerzők: érdektelenségre panaszkodtak a nyugati kritika részéről, a magyar nyelv lefordíthatatlanságának toposzát ismételgették, mintha kizárólag az lenne az oka a helyzetnek, s erősen utaltak arra is, hogy a nyugati olvasók, kritikusok korántsem azokat a szerzőket értékelik, akik itthon a legrangosabbnak számítanak, hanem olyan másodrangú szerzőket olvasnak szívesen, mint például Molnár Ferenc. Komoly elemzése azonban e tényeknek, jelenségeknek ekkor sem jött létre, pedig Babits Mihály tanulmányai, esszéi, kritikái számos esetben rámutattak, hogy a magyar irodalomra vetett idegen tekintet milyen sokféle módon lenne itthon kritikailag hasznosítható.
A Nyugatosok utáni évtizedek eredményei – bár nagyok és jelentősek voltak – szintén időszakosnak bizonyultak. Olykor elkötelezett, gazdag kapcsolatrendszerrel rendelkező egyének segítettek a magyar szerzőknek és műveknek eljutni külföldre (így jött létre például az 1955-ös francia József Attila-kötet); mögöttük azonban alig volt intézményes háttér. Máskor, éppen ellenkezőleg, ott volt a hatalmas, egymásra épülő apparátus: az 1956-ban újrainduló Nagyvilág, mögötte az állami támogatás, a Corvina Kiadó, a kulturális diplomácia, a világirodalmi tájékozottságú, értékes szakembergárda, a folyóirat ötletes szerkesztése, kiváló szöveganyaga, a nemzetközi (értsd: szocialista blokk-béli) kulturális csereprogram, a több évtizedes folyamatosság a munkában. Működött és működhetett volna. Kérdés, hogy mennyit segített mindebben az ideológiai feltét és az, hogy politikai síkon éppen az irodalomközvetítésben fedezték fel az országimázs-terjesztés hathatós eszközét.
Ha a mai helyzetről beszélünk, érdemes tehát a stratégia finomításáért pillantást vetni az egész folyamat múltjára. Talán ez hiányzott 1999-ben is, amikor Magyarország a rendszerváltás után a nemzetközi könyvpiacon, a Frankfurti Könyvvásáron debütált. Az itt szerzett tapasztalatok, a szándékok és eredmények különbözőségei késztették végül a 2000-es évek első évtizedében létrejött kiadványokat, tanulmányokat (Bernáth Árpád, Bombitz Attila, Józan Ildikó köteteit) a kérdéskör távlatos áttekintésére és a tanulságok összegzésére. S talán megint az utóbbiak vezettek oda, hogy 2010 után oly sokszor, két-három évente cserélődtek le e téren az intézmények, szakemberek, szándékok, stratégiák. Ami ismét a folytonosság folytonos megszakítottságához vezetett, pedig ez – a történelmi tapasztalatokat tekintve – alapvető fontosságú lehet a magyar irodalom világirodalmi integrálásában.
A szegedi Magyar Irodalmi Tanszéken 2008 óta működik az Alkalmazott irodalomtudomány mesterszakirány, ahol többek között e témában is vannak kurzusok. Idén a hallgatóink olyan szakembereket kerestek meg kérdéseikkel, akik a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatainak terén közvetlen tapasztalattal rendelkeznek. Az alábbiakban a velük készült négy interjút közöljük, s a hallgatókkal együtt ezúton is köszönjük, hogy az oktatói munkát olyan műhelytudással gazdagították, amit írott forrásokból nehezen lehetne megszerezni.

Hász-Fehér Katalin

Milyen munkafolyamatok vezetnek a nemzetközi könyvvásárok nyüzsgő kavalkádjáig? Hogyan lehet külföldre eredményesen közvetíteni a magyar nyelvű irodalmat, és mennyire van beleszólása egy kiadó vezetőjének a megjelenésekbe? Dian Viktóriával, az Athenaeum Kiadó jelenlegi igazgatójával és a Móra Kiadó volt főszerkesztőjével, a Balassi Intézet egykori munkatársával többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk.

– Ritkán találkozunk ilyen színes pályaképpel: Ön az összehasonlító irodalomtudománydoktora, a Móra Kiadónál dolgozott 15 évig, illetve a Balassi Intézet munkatársaként a magyar irodalom külföldi ismertségéért is sokat tett. Ha megnézzük az Ön szerkesztésében és a fordításában megjelent Móra-köteteket, találkozunk többek között francia gyerekszakácskönyvekkel és a japán kultúrát bemutató kiadvánnyal is – kiemelt cél volt, hogy a gyerekek más kultúrákat is megismerjenek?

– Igen, a Móra Kiadó szerkesztősége fontos feladatnak tartotta, hogy a domináns angolszász hatás mellett a magyar gyerekek más népek gyerekirodalmát is megismerjék. Német, francia, olasz, orosz, lengyel, svéd és finn gyerekkönyveket rendszeresen megjelentettünk, a Regék és mondák sorozat köteteiben, vagy a népmeseköteteinkben kis nyelvek és egészen távoli kultúrák mese- és mondakincse is szerepel. Kiemelten kezeltük a skandináv gyerekirodalom magyar közvetítését, amely nemcsak gyerekképében más, mint a hazai, de műfajokban és tematikában is rendkívül gazdag. Szerkesztőként az egyik büszkeségem Az informatikus kutyája című gyerekköltészeti antológia, amelyet Lackfi János válogatott, és az utóbbi száz év legjelentősebb francia és belga gyerekverseit gyűjti egybe.

– Ami az irodalom külföldi reprezentációit illeti: Ön a Balassi Intézet Publishing Hungary projektjében is dolgozott, ahol a magyar irodalom külföldi kapcsolatainak kiépítésében vállalt szerepet. Egy interjújában úgy fogalmaz, ez leginkább üzleti tevékenység és kultúrdiplomácia. Hogyan képzeljük el ezt a munkakört, milyen készségekre van szükség, illetve milyen feladatokat kell ellátni?

– A Balassi Intézet Publishing Hungary programja a magyar kulturális intézeti hálózat segítségével 2012 és 2019 között 105 könyvvásárt szervezett 37 városban, ezek közül 16 alkalommal díszvendégi státuszban. A könyvvásárok és díszvendégségek lebonyolítása mellett 147 magyar irodalmi mű megjelenését támogatta, elsősorban bolgár, orosz, török, román, cseh, észt és vietnami nyelven. A díszvendégségeknek és kulturális évadoknak köszönhetően jelentősen megnövekedett a szlovén, a lengyel és a szlovák nyelvű fordítások mennyisége. A program működési keretét 2012 és 2016 között a Nemzeti Kulturális Alap biztosította, 2017-től pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium. A könyvvásárok szervezésén túl számos más feladatot is ellátott a Publishing Hungary, például fellowship programokat szervezett külföldi könyves szakemberek számára, finanszírozta a külföldi magyar intézetek és külképviseletek irodalmi programjait.  Az éves terv kidolgozását egy kuratórium felügyelte, amelyben a magyar könyvszakma fontosabb intézményvezetői ültek. A programiroda általában 2–3 fővel működött, de volt olyan időszak is, amikor egyetlen programvezető végezte a feladatokat.

A magyar irodalom külföldi reprezentációjának több aspektusa van. Egyrészt üzlet, hiszen könyvjogok eladásában közvetítünk.

Kultúrdiplomácia is, hiszen az idegen nyelvű könyvmegjelenések és a könyvbemutatók kapcsán olyan együttműködések jönnek létre szerzők, műfordítók, könyvkiadók, ügynökségek között, amelyek a kultúra szintjén szolgálják az országok közötti jó viszony kialakítását. És persze a magyar irodalom egyik létmódja a műfordítás, a művek átültetése és beépülése más népek irodalmába. Nyelvünk, történelmünk, kultúránk hatósugarát jelentős mértékben képes növelni egy-egy irodalmi siker külföldön.

Ami a munkakört illeti, annak nagy része adminisztráció és szervezés. Nincs benne semmi fennkölt, vagy szellemi. Ez a valóság: szerződéskötések, utazásszervezés, csomag- és áruszállítás, standtervezőkkel és standépítőkkel való tárgyalás, határidők betartatása, a teljesítések igazolása, mindez szigorú pénzügyi fegyelem mellett. Ami a könyvvásárok, könyvbemutatók csillogását illeti, az a munka 5%-át jeleni. Ez az, ami látszik.

– Mik voltak ennek a munkának a tanulságai? Mik a kultúraközvetítés lehetséges irányai és esetleges zsákutcái?

– Amikor átvettem a program vezetését, a kulturális intézeti hálózat és a Publishing Hungary már a Külgazdasági és Külügyminisztérium integrált részeként működött. Sokat jelentett, hogy éves elkülönített keretből finanszíroztuk a feladatokat, nem kellett az intézetvezetőknek pályázni külső forrásra, és így a programok ütemezése is könnyedén tartható volt. Kinyíltak a lehetőségek, a Publishing keretére nemcsak a 26 kulturális intézet, hanem az összes külképviselet pályázhatott. Így olyan állomáshelyek is könnyen bekapcsolódhattak az irodalomközvetítő tevékenységbe, ahol nem volt intézet, de rátermett kulturális diplomata igen.

A nehézséget az jelentette, hogy a könyvvásárok, díszvendégségek helyszínválasztásakor igazodni kellett a KKM külpolitikai irányvonalához, ezért rendeztük Távol-Keleten drága díszvendégségeket, pedig jelentős jogeladások nélkül és csekély számú könyvújdonságokkal zárt a pekingi, tajpeji és szöuli könyvvásár. Ugyanakkor évekig nem volt magyar stand Párizsban (pedig a német után franciául jelenik meg a legtöbb magyar irodalmi mű), vagy a könyves szakma egyik alaphelyszínén, a Londoni Könyvvásáron.

Tehát az egyik tanulság, hogy akkor hasznosul jól a befektetett pénz és energia, ha a magyar irodalom népszerűsítése a könyvszakmai szempontok alapján történik. Fontos, hogy ne csak egyeztessünk a magyar könyves szakma képviselőivel, a műfordítókkal, kiadókkal, ügynökökkel, szépirodalmi szervezetekkel, hanem tegyük őket érdekeltté az eladásban, teremtsük meg számukra azt közvetítő közeget, ahol ők eredményesen árulhatják a könyvjogokat, vagy népszerűsíthetik a szerzőiket.

A másik tanulság az, hogy a stratégiaalkotásból nem hagyhatók ki a könyvpiaci szempontok, aktuális tematikai trendek, nemzetközi irodalmi irányzatok. A külföldi olvasó nem feltétlenül ahhoz tud kapcsolódni, ami a nemzeti irodalmunk szempontjából számunkra fontos.

– Azt is említi, hogy a külföldi kapcsolatokért jelenleg felelős PIM nem annyira kultúrdiplomáciai, hanem sokkal inkább szakmai szempontok alapján dolgozhat – mit gondol, kultúrdiplomácia nélkül lehetséges-e a magyar és a külföldi irodalom közötti tartós kapcsolat fenntartása?

– Egyelőre nem látom tisztán, hogy mi a Petőfi Kulturális Ügynökség stratégiája a magyar irodalom külföldi közvetítésére. Számos kezdeményezés elindult, de a rendezvények megvalósulását keresztülhúzta egy világjárvány.

Az interjúkból, nyilatkozatokból azt feltételezem, hogy a közép-európai regionális irodalmi kapcsolatokra fókuszálnak, bár azok korábban is nagyon jól működtek, elég arra gondolni, hogy a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad alatt, 2016 májusa és 2017 decembere között 60 magyar szépirodalmi és tényirodalmi mű jelent meg lengyelül. Pozitív fejleménynek tartom azt a tendenciát, hogy az ügynökség új angol nyelvű folyóirata, a The Continental angolszász nyelvterületre közvetlenül juttatja el a magyar irodalmat. És az is szimpatikus, hogy a magyar-spanyol irodalmi kapcsolatok építésére is utalnak jelek. Kevés előzménye van ennek a kapcsolatnak. A Balassi Műfordítói Nagydíj megalapításakor, 2017-ben, az első díjazott Adan Kovacsics chilei születésű műfordító volt, Kertész Imre, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Bodor Ádám spanyol tolmácsolója. Ez az elismerés lett volna a kezdete egy olyan madridi díszvendégségnek, amelynek előkészítő és levezető évével együtt, 3 éves időintervallumban növeltük volna a magyar művek spanyol nyelvű kiadásainak számát. Remélem, hogy ez a programsorozat megvalósul a jövőben.

A PKÜ azért tud inkább könyves szakmai szempontok alapján dolgozni, mint a Publishing Hungary, mert a PIM Fordítástámogatási Irodája és a külföldi könyvvásárok szervezésének feladata egymásra épülve, egy intézményen belül működik. Ugyanakkor a kulturális évadok, fókuszok, kulturális hetek, magyar napok programsorozatainak szervezését továbbra is a KKM kulturális diplomatái végzik. Ezeknek a rendezvénysorozatoknak része lehet egy kisebb könyvvásár, vagy irodalmi fesztivál. Tehát a feladatkörök összefüggnek és egymásra épülnek.

Valójában a könyvvásári díszvendégségek lebonyolításában is inkább kultúrdipomáciai szempontoknak kell érvényesülniük, hiszen nemcsak az irodalom mutatkozik be ilyenkor, hanem kísérőrendezvények segítségével a társművészetek is hangsúlyt kapnak: film, tánc, zene, képzőművészet. És nemcsak Magyarország kulturális élete kerül ilyenkor reflektorfénybe, hanem turisztikai, gazdasági és politikai aspektusai is.

A magyar irodalom külföldi kapcsolódásainak kialakítása és fenntartása kultúrdiplomácia nélkül kevéssé lehet eredményes.

– Egy beszélgetésben kitér arra, hogy speciális tulajdonságai vannak a magyar piacnak és olvasóknak. A tapasztalatai alapján mit lát, mik ezek a tulajdonságok?

– A magyar olvasók elég konzervatívok – ha lehet egyáltalán általánosítani. A mai nagy nemzetközi témák, mint az afroamerikai vagy a női jogegyenlőség, az ezekhez kapcsolódó cancel culture irodalma nem vonz jelentős számú olvasót. Az utóbbi időszakban megerősödött az ismeretterjesztő kiadványok piaca. A tematizált közéleti, társadalmi kérdések mentén született könyvek népszerűek, vagy a történelmi múlttal foglalkozó témák, amelyeket inkább filmsorozatok, podcastek formájában fogyasztanak. De a könyvkultúra háttérbe szorulása világjelenség. Szerencsére hazánkban még mindig van egy makacs, ám egyre fogyatkozó réteg, amelyik az összetettebb narratív világú szépirodalom olvasója.

– Nemrég Ön lett az Athenaeum Kiadó igazgatója. Milyen feladatköröket lát el egy kiadó vezetője? Mennyire vállal szerepet a kötetek felkutatásában, mennyire határozza meg egy kiadóvezető „ízlése”, prioritásai a kiadó profilját, illetve milyen szempontokat kell ilyenkor mozgatni?

– Az Athenaeum a Líra csoport tagjaként széles olvasóközönséghez szóló szépirodalmi és tényirodalmi könyveket jelentet meg. A címválasztásban jelentős szerepe van az igazgatónak és a főszerkesztőnek. Angol és amerikai scoutokkal, vagyis „könyvvadászokkal” dolgozunk, akik előolvassák és kiajánlják az aktuális irodalmi sikereket. Ugyanakkor a kiadónak jól kiépített lektori hálózata van (műfordítók, tudományos szakértők), akik szintén figyelik a nemzetközi piacot. Az egyéni ízlés ritkán kap hangsúlyt, nagyon kevés olyan könyv van, amit azért választunk ki megjelentetésre, mert mi szeretnénk elolvasni. Ha ilyen előfordul, az nagy ajándék, mert tényleg szívből készül a könyv. A magyar olvasói célcsoportunkat tartjuk szem előtt akkor, amikor címet választunk.

– A kiadó kínálatában milyen arányban törekednek a hazai és külföldi kötetek kiadására? Fontosnak tartja-e ebben a munkakörben is a kultúrák közötti kapcsolatok építését?

– Az Athenaeum Kiadónak sok magyar szerzője van, és igyekszünk egyensúlyban tartani a hazai és külföldi könyvek számarányát. Leginkább az angolszász irodalomból válogatunk, de 2021-ben jelent meg olasz, francia, osztrák és svéd szerzőtől is könyvünk. Különösen büszkék vagyunk svéd íróinkra, Jonas Joansson, Morgan Larsson, Alex Schulman a svéd irodalom különböző árnyalatait ismertetik meg a magyar olvasókkal.

Katona Alexandra