Átugrani a határokat: Európa és Afrika bolhaperspektívából

BALÁZS ATTILA:
SZÖKÉS A BOLHACIRKUSZBÓL

„Most, hogy a kriticizmus, a történetírás és az intellektuális bizonyosság kivénhedt hajléka romokban hever, mindannyian az utakon találjuk magunkat. A gyökerek elvesztésével és az »autenticitás« grammatikájának rákövetkező meggyengülésével szembesülve tágasabb tájakra vándorlunk. A valahova tartozásunk érzete, a magunkban hordozott nyelvünk és mítoszaink megmaradnak, de már nem úgy, mint olyan »eredetek«, az »autenticitás« olyan jelei, amelyek képesek lennének szavatolni az életünk értelmét. Nyomokként, hangokként, emlékekként és morajlásként élnek tovább, összekeveredve más történelmekkel, más epizódokkal, más találkozásokkal.”

(Elisabetta D’Erme)

A sváb származású, „eléggé alulról érkezett” Kisbolha Péter, „barátok közt: Petyi (Petyó)”, a világutazó, kalandor bolha (tehát nem háborús menekült, de nem is gazdasági bevándorló) történeteit a fia, Pál (Pali) két fejezetbe rendezi: ez Balázs Attila 2018-ban Szirmai Károly Irodalmi Díjjal kitüntetett Szökés a bolhacirkuszból c. kisregényének kötetszerke­zete.

Az Árkon-bokron át című első fejezetben az apa a családjának tanító jelleggel, a világ (és a nyelv) működésébe való bevezetésként a különböző vendégsztorikkal, anekdotákkal, afrikai mesékkel, csalimesékkel, eredetmondákkal, bibliai tör­ténetekkel, viccekkel, a pikareszk történet során útitársainak (pl. a szkarabeusznak, a dromedárnak, a sivatagi ugróegérnek, a fogatlan, vén oroszlánnak, a hiénának) az elbeszéléseivel megfűszerezett, bolha-szólásokkal és -aforiz­mák­kal (pl. „Kicsi a bolha, de erős!”) megtűzdelt, saját élettörténetét, sorsának eseményeit narrálja: Pál szócsövén keresztül. A mediátor-narrátori funkciónak köszönhetően a fontos helyet kapó, az apa ifjonti utazásainak beszámolója mellett annak kommentálása, illetve az apa szerelmi története, családalapítása, a budapesti bolhapiacon töltött, boldog gyerekkor után az apa elszótlanodása, majd a szomorú vég (az apa halála, a mese vége) is a beszéd (az írás) tárgya lehet. A heterogén anyagból, a vendégsztorik/
-textusok töredékeiből, átirataiból, a kulturális és történeti allúziókból (pl. Antonius és Kleopátra, VIII. Henrik, Attila, az Isten ostora, a Bolygó Hollandi, a bolhacirkuszos órásmester, Marc Scaliot, Kolumbusz, Nikola Tesla, William Shakespeare, Tolsztoj vagy Michelangelo Antonioni történeti és művészeti anyagának nyomaiból) és bizonyos filozófiai, vallási témák (pl. Isten igazságosságáról) körbenjárásából végül egységes élet-/család-/származástörténet­ként áthagyományozódó tudás, egyfajta holisztikus bolha-örökség – a familiáris beszédhelyzet, a didaxis és a humor kevercsén keresztül – az emberi világ kicsinyített tükrét és a szolidaritás erkölcstanát foglalja magába. (A bolhavilág mint az emberi világ kicsinyített tükre elképzelést a CIRCUS MAXIMUS & MINIMUS INTERCONTINENTAL-hoz kapcsolódó, valójában Hermész Trisz­megisztosztól származó filozófiai tétel is alátámasztja. Az tudniillik, hogy „minden, ami nagyban létezik, megvan kicsiben is ezen a világon”.) Az apáról fiúra szálló, lejegyzett, humoros, időnként túlságosan jópofáskodó oral history függeléke vagy második fejezete, a Mesefánk válogatott gyümölcseiből (random) című, ami nemcsak az apa, hanem a dédapa, a nagyapa, illetve a fiú által hallott kulturálisan hibrid, posztmodern meséket tartalmazza – szám szerint hatot. Ezek közül kiemelkedik a témáját tekintve is aktuális Cédrus és Ciprus (mese a Keletiből) című, amely annak fontos művészi dokumentuma, hogy a kígyóként tekeredő szögesdrót-kerítéseken, a torlaszokon is átjutnak a „menekülő mesék” (és a menekültek meséi) vagy azok szorongató hiánytapasztalata.

A mesélésnek, az örömittas fabulázásnak a szövegben és metaszinten több funkciója van: nemcsak puszta unaloműző időtöltés (hogy útközben „valamivel agyonüssék az időt”), nemcsak a felejtés ellenszere („edzi az emlékezetet”) vagy gyönyörködtetésül/nevettetésül és tanításul szolgáló (vö. Aesopus), az életben maradásért folytatott tevékenység (vö. Seherezádé), hanem mindezek mellett identitásépítő cselekvés, hiszen az elbeszélt történetekből derül ki, hogy ennek a világnak a narrátora(i) ki(k) is valójában (vö. narratív identitás). És hogy miért fontos, hogy ennek a szöveguniverzumnak a kitüntetett mesélői, mesefái az emberi nagysághoz képest alig látható, aprócska (populációjukat és mozgásukat tekintve azonban különösen szapora és olykor nagyotmondó) bolhák? Mert a bolhák, akárcsak a száműzöttek, a migránsok, a harmadik világbeliek, képesek átlépni, átugrani a határokon, „áttörni a gondolkodás és a tapasztalat korlátait” (Edward Said).

Balázs Attila kisregényében a már belakott kulturális, történelmi örökséget áthagyományozó és azt (a nyelv, a politika, a kultúra, a tapasztalat történelmét) felülvizsgáló, továbbíró/-alakító, a származási tények (vagy interpretációk) ellenére világlátásukban (és életformájukban) transznacionális bolhák meséléseik és utazásaik, elmozdulásaik során egy olyan érzékeny (politikai és etikai) (erő)teret nyitnak meg, ahol a megismerési vágy, a kalandozás és az úton-levés különböző formációi, a mozgás mint egzisztenciális forma, a mással, a Másikkal való folyamatos szembekerülés, érintkezés és közösségi (szimbiotikus) lét, az alá- és fölérendeltség dinamikus viszonyai, illetve a veszély és a menekülés, a szökés, azaz a túlélés maximája, az élet igenlése tárul fel. Az egyszerre a tanmese és a pikareszk regény hagyományába is illeszkedő prózakötet az arra fogékony olvasónak segít végiggondolni, hogy a napjainkban egyre gyakrabban emlegetett Európa alkonyán mit jelent európainak lenni, és segít belátni, hogy a Más, illetve a Máshol tapasztalatában, a különböző identitások folyamatos párbeszédében a különbségek nem korlátok, hanem „a komplexitás jelei” (Iain Chambers). Balázs Attila választott nyelvi pozíciója az embertől alacsonyabb entitásé: nála bolhák és a bolhanarráción keresztül legfőképpen állatok beszélnek (pl. az ugróegér a fogai között szöszörészik sivatagi eszperantóul, a kígyó úgy sziszeg, hogy „a szavából sem kukkot, sem mukkot nem lehet érteni”), amit időnként megszakít az utazás és a mesélésben való haladás során a fekete emberek karavánja. („Néha sok fekete ember jött velük szemben, ilyenkor félrehúzódtak. Ezek az emberek komorak voltak, s feltűnt, hogy elég sok gyereket cipelnek magukkal. Nem mosolyogtak, csak mentek, mint akik meg se akarnak állni a világ végéig.”) Ez a találó nyelvi gesztus teszi lehetővé, hogy elutasítsa egyetlen narratíva vagy autoritás (nemzet, faj, a Nyugat) az igazság reprezentálására vagy a jelentés kimerítésére tett igényét, illetve ironikusan kiforgassa a nyelv részrehajló attribútumát. Balázs Attila nem eurocentrikus bolhaközössége és a hozzá kapcsolódó állatsereglet egy függelékkel (posztmodern mesegyűjteménnyel) ellátott kisregény műfaji formájában úgy képes ironikusan, humorosan megszólalni, hogy közben teljesíti az európai (nagy)regény műfaji követelményét is, azaz lehetőséget kínál a látásmódunk megváltoztatására. A XX. századi regény látásmód-megváltoztató funkciójáról egyébként Thomka Beáta értekezik széleskörűen az indiai Nobel-díjas író, V. S. Naipaul kérdésfeltevése kapcsán a „Hozott anyag” a regényben c. izgalmas tanulmányában.

A Szökés a bolhacirkuszból a korábbi Balázs Attila-művek művészetfelfogásából, motívumaiból és prózapoétikájából merítkezik, de az a heterogenitás, ami például a nyulak történelmét elbeszélő, az európai és az amerikai kontinensen átívelő Cuniculus nyelvi anyagát (szépirodalmi, szaknyelvi, nyelvjárási diskurzus, élőbeszéd, mindez izgalmas vizuális betétekkel, tipográfiai megoldásokkal) vagy a Kinek Észak, kinek Dél perspektivikusságát, polifonikusságát, széleskörű forrásanyagát (egyszerre szerb, horvát, magyar, német történetírásokat, történelemkönyveket, visszaemlékezéseket, szépirodalmi műveket épít magába) jellemezte, az az új kisregényben redukálódik. A Balázs Attila-i posztmodern mese-próza, mesés krónika, fikciós történetírás formailag és nyelvileg klasszicizálódott. Ez a klasszicizálódás azonban a posztmodern irodalomtól ódzkodó, szélesebb közönség számára is élvezhetővé teszi a kisregényt, sőt az ifjabb olvasók felé is nyit. Hiszen a mesefai kvalitásokkal rendelkező, elfogyhatatlan „Mesemondó szikla”-szerző és a társszerzőnek tekinthető illusztrátor, Igor Lazin egyszerre szórakoztató, érzékenyítő és elgondolkodtató bolha(kép)történeteiben egy gyönyörű, sárgás-zöldes könyvtárgynak köszönhetően utazhatunk.

Bencsik Orsolya

A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg.

(Megjelent a Tiszatáj 2019. novemberi számában)

zETNA Kiadó

Zenta, 2018

178 oldal