Átadták a Sziveri-díjakat

A díjazottak: 

2022 – Száz Pál író, irodalomtörténész (Pozsony, Szlovákia)
2021 – Korpa Tamás költő (Budapest)
2020 – Kovács Lea műfordító (Zágráb, Horvátország)

SZIVERI-DÍJ LAUDÁCIÓK

Sziveri János-díj, 2022

CSEHY ZOLTÁN:
Laudáció Száz Pál Sziveri-díjához

Száz Pál (1987, Vágsellye) már feltűnésekor egészen rendkívüli jelensége volt az ún. szlovákiai magyar irodalomnak: például amikor Csokonai nyelvezetén, modorában, az irodalomtörténészek által is alig kutatott A csókok című regénytöredék hangján szólaltatott meg egy teljesen ép, és paradox módon nagyon is modern, verses részekkel megszaggatott regényt. Áradó nyelve nemcsak egy hihetetlenül gazdag, aktuális személyi adatbázisból, privát értelmező szótárból táplálkozott, hanem a régiséget is magának követelte. Ez a lezser, szabad mozgás a magyar irodalmi tradícióban nem merevedett sem intellektuális szórakozássá, sem élettelen stílusgyakorlattá. Sokkal inkább egy nagyívű gondolatkísérlet volt, mely egyúttal bejelentette a szerző természetes igényét a teljes magyar nyelvre, annak valamennyi lehetséges, kanonizált és nem kanonizált változatára. Száz Arcadia című regénye úgy vált kortárs művé, hogy lényegében nem akart az lenni, mégsem tudott más lenni. 

Ez a nyelvi regiszterekkel és historikus távlatú gondolatkísérletekkel űzött játék vezet el bennünket Száz Pál eddigi legemlékezetesebb irodalmi művéig, a Fűje sarjad mezőknek című, nyelvteremtő erejű „legendáriumig”. Ez az allegorikus füveskönyv részint modern legendameséket, anekdotákat, elmésségeket tartalmazó gyűjtemény, részint a kisebbségi sorsot és az egyetemes emberi esendőséget bemutató traumaelbeszélés, részint pedig a történelmi kataklizmákat egyéni szemszögből, transzkulturális horizontból láttató szubjektív krónika, de a régi és a modern magyar nyelv és műfaji tradíciók speciális elegye is. A mű felforgató ereje végtelenül spontán, természetes, minden klasszikus irodalmi szabályt áthágó, ugyanakkor rendkívül rétegzett és költői nyelvezetében rejlik: a traumakezelés dermesztő szépsége mellett a munkát ez a kísérletezés köti talán a leginkább Sziveri János életművéhez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a mű kézirata valóságos művészkönyv, bámulatos kalligráfiával készült, és lapjai között különféle gyógynövények konzerválódnak az öröklét számára.)

Száz nemcsak kiváló író, hanem jeles irodalomtörténész is: Borbély Szilárdról írt úttörő monográfiája a Száz-regényekre is oly jellemző, természetessé szelídített hibriditást tárta fel a tudomány eszközeivel. Pár napja például egy még kiadatlan Borbély-kézirattal állított be a pozsonyi tanszékre, melyben állítólag egy Csokonai-regény ígérete, lehetősége rejtőzik. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy hátha ő írta ezeket a Borbély-töredékeket, hiszen technikailag, poétikailag képes lenne rá, de természetes filológusi zavara és egészséges tanácstalansága ezt a lehetőséget azonnal eliminálta is. Borbély Szilárd életműve mellett, melynek Száz immár komoly filológusává is vált, kutatói érdeklődése egyre sokirányúbb. A délszláv irodalmi kapcsolatok, kulturális terek éppúgy érdeklik (leginkább talán a régi és új Bosznia világa), mint ahogy a haszid hagyomány vagy a magyar zsidó irodalom elméleti és interpretációs kérdései.  

Száz folytonos érdeklődése a peremen élők, a kirekesztettek, a sérülékenyek és elesettek, a vidékiek iránt, akárcsak a lokális nyelvi mozzanatok, helyi traumák és elfojtások poétikus kiaknázása sok szállal köthető a Sziveri-univerzumhoz is.

Meggyőződésem, hogy az innovatív, rokontalan, szubverzív, de vitathatatlan nívót képviselő, a kapottnál sokkal több figyelmet érdemlő alkotások díjazására született Sziveri János-díj idén is jó kezekbe került.

Sziveri János-díj, 2021

GÉCZIJÁNOS:
Unitas, mitis, tangens (Korpa Tamás méltatása)

Korpa Tamás 1987-ben született, a miskolci Herman Ottó Gimnáziumban érettségizett, a Debreceni Egyetemen 2015-ben védte meg PhD-dolgozatát. Versíróként 2006-ban a sárvári diákírók, diákköltők táborában tűnt fel, ahol első díjat kapott a munkája, idővel a Látó, az Alföld, a Bárka, a Jelenkor, a Mozgó Világ és más folyóiratok szerzője. 2013-ban a Fiatal Írók Szövetsége adta ki első kötetét Egy híd térfogatáról címmel. A Kalligram gondozásában 2016-ban jelent meg az Inszomnia, majd 2020-ban A lombhullásról egy júliusi tölggyel. Ez utóbbi kötetkompozíció nyomán érdemesült a Sziveri János-díjra. Irodalomszervező, közéleti tevékenysége figyelemre méltó.

Korpa Tamás annyiban a debreceni költészeti hagyományt követi, hogy egyszerre több térségi örökség vállalt követője. A naturától nem idegenkedő alkotó, emellett ugyanakkor városi költő is. A természet számára nem puszta élettér, tudja, hogy annak maga is a része, s ez az azonosságtapasztalata a legerősebb élménye. Az unitas, amely rá jellemző, értelmében határos a conformitasszal, az identitasszal és a partitasszal. Másrészt tudatában van annak, hogy civilizációs ismereteinek mindegyike a városi kultúrából származik, legyen az történelmi vagy kortársi. E kettős szempontú, a saját tájformára és emberképzetre ügyelő figyelemmel ugyan a legtöbb vidéki városban élő alkotó rendelkezik, de a debrecenieknek akad egyéb csoportképző sajátossága is – gondoljunk csak Csokonai Vitéz Mihályra, Fazekas Mihályra, vagy akár Aczél Gézára, Borbély Szilárdra. Magam úgy látom, az a mentálisból poétikaivá váló sajátságból, a költői szelídségből – a mitisből – következik, azaz abból, ahogyan a világgal bánik. Mindhárom verskötete nyomán kimondható, hogy pályatársai között sajátos értékű a megfigyelő résztvevői álláspontja, azaz Korpa Tamás antropológiai nézetrendszere, s annak konzekvens bemutatása, hogy miféle kapcsolathálózat részének ismeri önmagát. 

Kritikusai közül némelyek jelezték, hogy a korpai művek strukturáltsága jellegzetes. Ahogy Schein Gábor írja, nincs bennük „különbség felszín és mélység, előtér és háttér között”. Az egyes elemek közötti kapcsolatok sokaságának szem előtt tartásával, az analógiákban, oksági viszonyokban, logikai összefüggésekben, (sosem alkalmi) asszociációkban gazdag rendszert valóban nem hasznos részegységeiben értelmezni, miként a hegyvidéki lomberdő vagy a magashegyi rét biomját és biotópját sem érdemes kettéválasztani, sem pedig önmagában vizsgálni a földrajzi kitettséget, a hőmérsékleti viszonyokat, a talajt, a társélőlényeket, hanem pusztán együttesükben. Maga a komplexitás jelenti a legkisebb közös többszöröst. Ez a látásmód, s a közvetítésére kialakult versnyelv teszi a Korpa-verseket unikálissá (amelyeket mindig megemel a komponált kötet), s amelyben originálisnak látjuk az ökológiainak is érzékelhető holisztikus gondolkodásmód elemeit. Vagyis Korpa azon kevés hazai költő közé tartozik, akiknek kortársi a világképe.

Korpa Tamás azt állítja, nincsenek titkok, csak nincs még meg minden dolog, esemény, látvány, érzet és vers elmondásához a fogalom- és a szókészletünk. A költő feladata felkutatni a világ megjelenítésének a lehetőségeit. Ahogy ő teszi, úgy képzeltem el mindig a megérintő (tangens) létet, az ihletett állapotot. Elindulsz a réten, aztán áthatolsz az erdő szélén, bukdácsolsz a vaddisznótúrások és kidőlt fák között, ösvény nincs, fölfelé már a hegynek, vezetnek és vezetsz, és egyszer csak benne vagy a versben. És a versek után újabb versekre lelsz. Ott vagy magaddal, magad mellett a párod, az érzékszervi tapasztalatok, elgondolásaid, a múltad, a jövődről alkotott nézeteid. Ahogyan ő teszi, az nem a részletekben, hanem a tömbökben történő gondolkodás példája, bár azt a mellérendelő tagmondatok sokasága miatt részletgazdagnak is találjuk.

Több mindenről nem eshet most megfelelő mennyiségű szó. A földcsuszamlástól megriadt fiatal tölgy és Ladányi István egykor az Ex Symposion Baláca-számában megjelent verseinek együttjárásáról, azaz milyen az, amikor a helyszín-koordináta kitakarja a helyet. A Rovinj 21 és A lombhullásról egy júliusi tölggyel eksztatikus – egyszerre neoavantgárd és mert természeti, ókonzervatív – testvérvilágáról, amelyekben nem az idő, hanem a térélmény a sorvezető, amikor ez az egyszerű szempontváltás olyan versbeszédet implikál, amely nem bevett a kortárs lírában. Arról,hogy Závada Péter és Korpa Tamás, ha egy tájat lát, miért is magyar mondatszerű rendben érzékeli azt. Ez a látás a nemzetiségéből következik, vagy a nyelvek törvényeiből, vagy magából a többnyire antropomorfizálatlan, vagy (többször) az alulantropomorfizált tájból? De lehet-e egy nyelv nem antropomorf? Továbbá: ugyanaz a radír radírozza ki a zöld délutánt Tolnai Virág utca 3-ában, mint a szlovák rönkházban?  

Megkérhetem-e Korpa Tamást, hogy meséljen a „hangtalan mutatóujj” mibenlétéről?

Sziveri János-díj, 2020

LADÁNYI ISTVÁN:
Laudáció Kovács Lea Sziveri-díjához

Tisztelt Díjazottak, kedves Kovács Lea, kedves Utasi Erzsébet, kedves Barátaim, kedves Jelenlévők!

A Sziveri Baráti Társaság kezdettől, vagyis 1992-től fogva törekedett arra, hogy Sziveri János sokoldalú alkotóegyénisége a díjazottak sokféleségében is megnyilvánuljon. Amikor Kovács Leának ítéltük a 2020-as Sziveri-díjat, akkor mégsem csupán ezt a sokféleséget kívántuk még változatosabbá tenni egy műfordítót, a magyar irodalom horvátországi közvetítőjét jutalmazva. Önmagában nem is Kovács Lea horvát nyelvű Sziveri-kötete volt a döntő, bár megjelenése fontos esemény a Sziveri-recepcióban, és Sziveri összetett, jelentéssűrítésekkel, nyelvi játékokkal, finom nyelvi, gondolati, sőt ritmikai iróniával terhelt, formai kihívásokban igencsak bővelkedő költészetének invenciózus tolmácsolása is elismerésre méltó. De az összkép ennél is gazdagabb.

A Sziveri-díjnak mindig volt egy figyelemfelhívó, felfedező jellege. Kovács Lea több mint egy évtizede ott van többünk látóterében, és úgy éreztük, hogy mi, „a magyar irodalom” lemaradásban vagyunk vele kapcsolatban, hogy lassan vele is úgy járunk, hogy megszokjuk, magától értetődően természetesnek vesszük tevékenységét, mint a jó időt. A műfordítói és magyar–horvát irodalomközvetítői tevékenysége a magyar és a délszláv irodalmak közti átjárások, metszetek közegében ismert ugyan, de tudjuk jól, hogy a fordításokat, amíg jók, észre sem vesszük, mintha maguktól fordulnának le a könyvek. A kis kultúrák között közvetítőkre pedig végképp kevés figyelem irányul, teljesítményeik, a lefordított kötetek ritkán válnak együtt láthatóvá. Gondoljunk csak bele – a fordítói életművek a könyvespolcokon is szétszóródnak.

Rákerestem Kovács Lea nevére a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Katalógusában. A következő magyarról fordított könyveket találtam: Földényi F. László: A melankólia dicsérete (2021); Krúdy Gyula: N. N. (Egy szerelem-gyermek regénye) (2021); Lakatos Menyhért: Füstös képek (2021); Man-Várhegyi Réka: Mágneshegy (2021); Verő Bán Linda: Interaktív Hágádá (2021); Borbély Szilárd: A Testhez (2018); Sziveri János: A rövid élet titka (2017); Krasznahorkai László: Sátántangó (2016); Szabó Magda: A pillanat (2016).

Ezek között, ugyanebben az időszakban ott vannak 7 francia szerző könyvei is: Nicolas Dickner, Jean-Pol Hecq, Mauricio Segura, Abdellatif Laâbi, Véronique Arseneau, Édouard Louis, Carole Martinez.

A jelenlévők otthon vannak a szakmában, ennyi könyvcím alapján tudják, hogy emellé arányosan mennyi antológia-részvétel, folyóirat-publikáció, tanulmányok, konferencia-előadások fordítása, irodalmi rendezvényeken fordítás-tolmácsolás-mindeneskedés, mennyi apró-cseprő közvetítői munka társul. (Láttak már magyar írókat külföldi fesztiválokon? Tolmácsuknak-kísérőjüknek lenni: nem könnyű…)

Azért kezdtem ezzel, mert ha azzal kezdem, hogy Kovács Leát egyetemi hallgató kora óta ismerem, követtem a pályáját azóta, hogy a zágrábi hungarológián találkoztam vele valamelyik, a haladó hallgatók számára meghirdetett órámon, akkor az könnyen egy tanár–tanítvány viszonnyal való kérkedésnek tűnhetne. A tehetséges fiataloknak mindig könnyen kerül mesterük. A zágrábi hungarológián Ćurković-Major Franciska és Mann Jolán révén intenzív fordítói műhely működött és működik máig, újabb oktatói és hallgatói résztvevőkkel. Ez biztos, hogy jót tett a tehetség kibontakoztatásának. De igazán kiváló és produktív műfordítóvá Kovács Lea és Viktorija Šantić váltak ebből a műhelyből. Kovács Lea pedig különösen sokoldalú, kreatív műfordító, aki a nyelvi-gondolati kreativitáson túl a kiadókkal, a sajtóval, az irodalmi nyilvánosság alakítóival is szót ért, aki nemcsak kiszolgálja a kiadói igényeket, hanem folyamatos párbeszédben lévén velük önálló kultúraközvetítői tevékenységet is végez. 

Hogyan kellene megfelelően hangsúlyozni, hogy érzékeltessem a kijelentés súlyát: Kovács Lea magyar költők versesköteteit jelenteti meg horvát nyelven ma, a kétezer-tízes meg kétezer-húszas években! Egész Közép-Európában apálya van a verseskötetek fordításának.

Borbély Szilárd A Testhez (Tijelu) verseskötetének átköltése a Horvát Köztársaság Művelődési Minisztériumától Iso Velikanović-dicséretet kapott, a horvát irodalmi kritika pedig Borbély Szilárd poétikájának egyedi invenciózusságát méltatta.

Kovács Lea 1981-ben született Vukováron, Horvátországban. Tízéves kora óta, 1992 elejétől Zágrábban él. A Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karán Hungarológia és Francia Nyelv és Irodalom szakon szerzett oklevelet. Prózát, költészetet, drámát, tudományos műveket és esszéket fordít francia és magyar nyelvből. Valódi kétnyelvű-kétkultúrájú, illetve többnyelvű-többkultúrájú, a magyar az anyanyelve és szerzett műveltségének a nyelve, a horvát a hétköznapi világának és iskoláztatásának a nyelve, nem beszélve a francia nyelvben és kultúrában szerzett jártasságáról. Magyar–horvát fordítói munkáját, kultúraközvetítői tevékenységét nagyra értékeljük, ezért a 2020. évi Sziveri János-díjat neki adományozzuk.

(Elhangzottak Paloznakon 2022. július 1-én)

Fotó: Jáger István