A tanulás átalakít bennünket, azt teszi, amit minden táplálkozás, amely szintén nem csupán „fenntart”: – ahogy a fiziológus tudja. De alapjaink mélyén, egészen „ott lent”, természetesen lappang valami taníthatatlan, a szellemi fátum gránittömbje, az eleve elrendelt, kiválasztott kérdésekre adott eleve elrendelt döntés és válasz gránittömbje.
(Friedrich Nietzsche)
Már szieszta vége volt, amikor Arron őrmester a szokásos szerda délutáni bajtársi összejövetelre készülődött a tiszthelyettesek klubjában, hogy egy kicsit kikapcsolódjon, és az őserdei őrjáratról visszatérők történeteit meghallgassa, megvitassa. Közben a lányai is felébredtek a délutáni pihenésből, az ebéd-és sziesztaidőt rendszerint otthon töltötték. Errefelé, Kourouban, Francia Guyana egyik félreeső városában, az Egyenlítő kellős közepén, ez a szokás uralkodott. Ezen a héten ő volt a soros, brazil felesége – miközben Arron a lányokat visszaviszi a délutáni iskolába, a garde vue-be – otthoni teendőkkel foglalatoskodik. Arron az ötvenes évei elején járt, ősz halántékú, enyhén kopaszodó, joviális, bohókás ember. Tizennyolc éves volt, amikor elmenekült otthonról, és beállt idegenlégiósnak. Katonai küldetései során számos helyre jutott el, mégis a trópusi ezrednek helyet adó várost választotta otthonának. Miután kedvese összekészítette a lányok cuccait, beültek az autóba, és elindultak vissza az iskolába. A lányok a hátsó ülésen éppen kő-papír-ollót játszottak, amelyre apjuk tanította meg őket nemrég, így még újdonságnak számított nekik. Arron vezetés közben néha-néha a visszapillantó tükörből figyelte a lányok játékát. Azon gondolkodott, hogy saját maga sosem tanult iskolai keretek között jóformán semmit, de büszke volt élettapasztalatára, és amit tudott szerette volna lányaival is megosztani. Miután kitette a lányait az iskolánál, és elbúcsúztak egymástól, a laktanya irányába indult el. A laktanya a Ville de Cayennbe vezető főúton volt, öt perc autóútra az iskolától. Úticéljával szemben, az út másik oldalán volt a piac, amelyre szombat délelőttönként közösen látogattak ki. Hétközben csak kisebb árusok kínálták portékáikat. Néhány héttel ezelőtt, vásárlás közben, egy néger fiút pillantott meg, aki jégkását árult. A fiú tekintete nem illeszkedett a piac forgatagába, értelmet sugárzott, és miközben a lányok az anyjukkal a legújabb brazil felöltőket nézegették, odalépett a fiúhoz, és szóba elegyedett vele. Egy kis adag jégkását vásárolt tőle három euróért. Mivel a fiú törte a franciát, ezért megkérdezte, hogy honnan származik. Világos volt Arron számára, hogy nem helybéli. Megtudta, hogy a szomszédos Paramaribóból – Suriname fővárosából – menekült a zavargások, a korrupció és persze a szegénység elől. Azóta minden szombaton vásárol tőle egy adag jégkását. Az őrmester kifejezetten nem szerette az édességet, legkevésbé a jégkását. Arron úgy gondolta, hogy aki menekül sosem lehet önmaga, az a hely ejti csapdába, ahonnan menekül. Arron ezzel a gesztussal próbálta oldani tehetetlenségét.
Mikor a főútról a laktanya zöld kapujához lekanyarodott, néhány másodpercre a piac felé tekintett, szemeivel a fiút kereste – ezek… mindig menekülnek valahonnan –, és hirtelen szégyenérzet lett úrra rajta, hiszen valamikor ő is ilyen fiatalon hagyta ott Tirana mélyszegénységbe süllyedt külvárosát. Most majdnem úgy gondolt vissza rá, mint az otthonára, de már olyan régen nem járt arrafelé, hogy teljesen kiveszett az emlékezetéből.
A laktanyához érve, a tiszthelyettesi klub melletti zöld pázsiton parkolt le. Beérve egyből a hely részévé vált: hangosan üdvözölte a több mint két méter magas csapost, aki rekedt hangján viszonozta az üdvözlést. A bárpult fölött, az emeleten egy kis helyi múzeum volt, amelyet a helyi ezred, a hatvanas években szolgált Szűcs, vezetéknevet viselő magyar származású zászlós tiszteletére állított fel. Az általa kitalált őserdei akadálypályára a világ minden pontjáról jönnek speciális katonai alakulatok. Az emeleti korláton egy hat méter hosszú anakonda bőre volt kifeszítve.
Ahogy beesteledett a helység lassan megtelt szabadnapos vagy éppen szolgálatát befejező tiszthelyettesekkel. A bárpult előtti területet, a helység nagy részét egy hatalmas biliárdasztal foglalta el, felette pedig egy óriási, lemezekből összerakott óriási kard volt a plafonból lelógó két zsinórral felfüggesztve. Arron őrmester – miután számos alkalommal sikeresen kiürítette poharaiból a változó színárnyalatú alkoholt – elkezdte szokásos biliárdjátékát, amihez néhány katonatársa is csatlakozott. A néha-néha összekoccanó biliárdgolyók hangját csak váltakozó intenzitású hangos nevetés és a sörcsapból a poharakba áramló ital hangja törte meg.
Későre járt, mikor Arron őrmester a biliárdasztal sarkánál éppen egy golyó belökéséhez dőlt az asztalnak, hogy célba vegye a fehéret. Miközben visszafogta a lélegzetét, hatalmas, tompa szakadás volt hallható fentről. A kardot tartó egyik zsinór elszakadt, és nagy lendülettel fejbe vágta Arron őrmestert. Aki szemtanúja volt az esetnek, biztos volt benne, hogy egy ekkora ütést a fejen nem lehet túlélni. Legalábbis tartós károsodás nélkül nem. A bajtársak gyorsan körbevették Arron őrmestert, életjeleket kerestek nála, mivel nem volt eszméleténél, majd valaki kigombolt az ingén néhány gombot, hogy jobban kapjon levegőt. Arron egyszer csak magához tért, de nem tudta mi történt, nem engedték felállni, és a mentő is hamarosan megérkezett, a helyi katonai korházba szállították kivizsgálásra.
Egyetlen napot töltött bent, hiszen az összes lelete negatív volt, semmilyen elváltozás nem volt tapasztalható az idegességen kívül, így hazaengedték. Századparancsnoka javaslatára mégis egy hét szabadságot kellett kivennie. Egyik délután épp a lányokra vigyázott, miközben a garázsban berendezett kis asztalnál, az iskolai házi feladathoz képeket festettek. Arron őrmestert eddig ismeretlen érzések hullámai kezdték maguk alá temetni. Mikor a lányok elkészültek a képekkel, kivitték őket a kertbe száradni. A pakolás apjukra maradt. Hírtelen az érzések szándékká váltak, a szándék pedig cselekvésé. Arron őrmester festeni kezdett a megmaradt kartonra. Nem látott mást, mint a fejében élő képet, közben időérzéke is megszűnt. Arra sem lett figyelmes, amikor felesége hazaérkezett. Mikor megpillantotta férjét, ismeretlen látvány fogadta: Arron egy csodálatos akvarellt festett, professzionális művészeket meghazudtoló módon. Arron éppen kész volt a remekművel, mikor felfigyelt a mögötte álló feleségére. Ketten, néhány másodpercig együtt bámulták a képet, majd a felesége csak annyit tudott kérdezni: „Arron, ezt te festetted?” A válasz rövid volt: „Meg kellett festenem!” A kép száradása közben, a család apró-cseprő dolgaival foglalkoztak. Másnap Arron a közeli – vietnámiak által üzemeltetett – szuvenírboltban saját eszközöket vásárolt a festéshez. Felesége egyáltalán nem aggódott, csupán furcsállta a hirtelen jött hobbit, még a munkahelyén a kolleganőinek is megemlítette az esetet.
Arron őrmester a tiszthelyettesek klubját egyre ritkábban látogatta. Minden szabadidejét, mikor a családtagok nem tartózkodtak otthon, festészettel töltötte. A garázs lassan megtelt varázslatosan szép festményekkel. Arron sem a családját, sem pedig a munkáját nem hanyagolta el mellette. A szóbeszéd hamar terjedni kezdett – egyik-másik ismerőse kíváncsi lett és felketeste otthonában, néhányan még pénzt is ajánlottak a képekért. Végül még az internetre is felkerültek a képek, és Arron őrmester kisebb helyi híresség lett. A lányok lassan felcseperedtek, de az őrmester még nyugdíjas korában sem hagyott fel kedvenc időtöltésével. Egyre nehezebben gondolt vissza a légiónál töltött évekre, egyre kevésbe ismerte fel magát emlékeiben, erősödő szégyenérzete volt, ha az éles bevetésekre gondolt: Szarajevó, Új-Kaledónia, Csád. Nem az bántotta, amit tett, hanem amit nem tett. Kezeivel értékesebb dolgot is művelhetett volna a fegyverhasználatnál. Egyetlen értéket látott a múltban, ezek pedig a bajtársai voltak. Ha találkozott velük, mindig a katonai dolgokról beszéltek, amelytől Arron egyre távolabb érezte magát. A postás, a boltos, a benzinkutas is csak, mint légiós őrmestert ismerték. Nem tétlenkedett, nyugdíjasként, itt az őserdő mellet viszonylag kevés festőművész tevékenykedik. A közeli lycée-ben, délután amatőr festőszakkör indítását engedélyezték számára. Nagy lelkesedéssel adta át tapasztalatait a festészet iránt érdeklődőknek. Ugyanúgy foglalkozott a növedékekkel, mint saját lányaival, élvezte, hogy át tud valamit adni önmagából. Próbálta elfoglalni magát. Egyre többet beszélt családjának, arról, hogy élete első felét eltékozolta, és hogy ezt az áldást, amit kapott nem érdemli meg. Érdemtelennek találta magát erre az ajándékra. Azt szerette volna, ha jeltelen sírba temetik. Arron tudta, hogy a családja ellenezni fogja kérését, így amikor úgy érezte közeleg az idő, felkereste ügyvédjét, akivel végrendeletet csináltatott. Az ügyvéd évek óta ismerte Arront, de nem tudta eltéríteni tervétől, hiába kérlelte.
Arron őrmester életében is eljött az utolsó nap, a halál ajándékával nézett szembe. Kouroui kertesházuk felső emeletén a behúzott sötétítő függönyök, és a légkondicionáló szüntelen zakatolása mellett próbálta utoljára összeszedni gondolatait, és önmagával szembenézni, bízni abban, hogy a lehetetlen megtörténhet. Azon elmélkedett, hogy azzá az emberré vált-e, akinek lennie kellett. Nemcsak katonai múltját, hanem a festészet iráni rajongását is távolinak érezte. Rádöbbent, hogy a csoda kétszer is megtörtént az életében: lányai születései. Határozott igennel válaszolta meg a magának feltett kérdést, hiszen két csodálatos lány apja lehetett. Megnyugvást érzett, tudatosult benne, hogy ez volt ebben a világban a valódi küldetése. Elmélkedéseit, töprengéseit, az emeleti lépcső dübörgése szakította meg: valaki a földszintről az emeltre igyekezett. Idősebb lánya volt az, felhozta az őrmester reggelijét. Amikor lánya benyitott, néhány másodpercig csak bámultak egymásra. Arron Lánya észrevette, hogy apja egyre rosszabban néz ki. Arca beesett, miközben erősen lefogyott. Úgy érezte, egy ismeretlen fekszik az ágyban. Tehetetlenség érzése mellett megpróbálta megetetni, de Arron csak a narancsléből kortyolt egy keveset, lánya miközben etetni próbálta, azon gondolkodott, hogy vajon apja megint a katonai múlt és a művészete között tépelődik, és hogy az eltékozolt évek miatt biztosan bűntudatot érez.
Temetése végakaratának megfelelően történt: névtelen sírba temették. Temetésén a családon kívül a város és a megye előjárói is megjelentek: a polgármester, az egykori bajtársak, az ezredparancsnok, az iskola igazgatója. A temetés időpontja egy szeptemberi napra esett, talán az esős évszak előtti utolsó napra. A temetést követően a gyászolók lassan, csendben átvonultak a közelben található lycée-be, ahol oktatott. Az összegyűltek a tikkasztó hőség ellenére feketében tették meg a temető és az iskola közötti távot, miközben az útszéli pálmafák váltakozó árnyéka végigkísérte őket. Az iskolához érve, a belső udvarra mentek, ahol felavatták Arron őrmester mellszobrát. A mellszobor egy 160 cm magas hasáb alakú márványon helyezkedett el, a mellszobor alatt a gravírozás a következő szöveget tartalmazta: „Arron Hoxha kourou-i festőművész.”
