Tiszatájonline | 2022. július 16.

Aranymetszés

KOVÁCS RITA

fbt

(REGÉNYRÉSZLET)

„A lábam előtt zöldes-barnás, lassan mozgó vízfelület hevert. Az ajtóból – amit épp az imént csuktam be magam mögött – néhány lépcsőfok vezetett le egy fekete, formájában a mai gondolára hasonlító csónakhoz, csak ezt középen, az eső ellen, boltív fedte. A víz másik oldaláról, pár méterre tőlem, Velencére emlékeztető, neogót ablakok néztek vissza. Átfutott a fejemen, hogy talán az a legegyszerűbb, ha visszamegyek az ajtón, de hiába dörömböltem, senki sem engedett be, a kulcsom pedig egyáltalán nem illett a nála sokkal nagyobb zárba. Nem volt más választásom, csónakba szálltam, bár sosem irányítottam korábban semmilyen vízi járművet. Megpróbáltam a cölöphöz erősített kötelet eloldani, de a nedves rostokon folyton megcsúszott a kezem, és a sokadik próbálkozásra lezuhantam a hajópadlóra, egy lenvászon darabon támasztottam meg magam. Feltápászkodtam, és a ronggyal a kezemben újra kezdtem. Így már sokkal könnyebben ment. A hajópadlón megtaláltam az evezőt is. Viszonylag könnyen tudtam tartani az egyensúlyt, és néhány csapás után kikanyarodtam a két épület között vezető csatornából. Hatalmas lárma ütötte meg a fülemet. Egy sokkal nagyobb vízfelülettel, húsz vagy harminc hasonló hajóval, jobbra pedig egy kőhíddal – ahogy pár nappal később megtudtam –, a velencei Rialtóval találtam szemben magam. 

Próbáltam a parthoz közelíteni az evezővel, úgy, hogy közben egy hajónak se ütközzek neki, már csak azért is, mert némelyik, hozzám közel eső csónakból kiabálni és mutogatni kezdtek felém. Lassan azt is észrevettem, hogy minden ember reneszánsz jelmezt visel, mintha felvonulásra, vagy karneválra öltöztek volna fel. Csak az volt a furcsa, hogy senkin sincs álarc. Amikor már elég közel kerültem a parthoz, próbáltam a cölöpöt úgy elkapni, hogy ne csússzak meg a padlón. Nagy nehezen a hajót is kikötöttem. Kapaszkodtam a kő szélébe, hogy felhúzzam magam, és ki tudjak szállni, amikor a tenyerem előtt mérhetetlen hegyes, hosszú orrú cipők figyeltek, és állták utamat, mint a vizslakutyák. Kiegyenesedtem, és szétnéztem a reneszánsz kori Velencében.

A mester – ahogy mindenki szólította – különösen gyanakvó ember volt. Tizenöt éves korában érkezett (ahogy ő mesélte), vagy inkább szökött (ahogy a pletykákból tudom) Mantovából a lagúnák a városába, hogy elszegődjön inasnak egy ékszerészműhelybe. Sosem tudta pontosan megfogalmazni, miért pont ötvösnek állt be. Egyszer, még gyerekkorában arra ébredt, hogy kézzelfogható, maradandó tárgyakat szeretne létrehozni, amelyek olyan szépen vannak megmunkálva, hogy szinte már varázserővel bírnak. 

Saját magáról nem szívesen beszélt. Míg a velenceiek mindig ki voltak éhezve a legújabb pletykára, ő, mások igen hasonló történeteibe is rendszeresen bele-bele ásított, mert az újabb szerelmi bonyodalmak hallatán olyan érzése támadt, mintha csontvázakat mutogatnának neki. Az érzéseket, ezeket a fehér, lecsupaszított csontokat – a szerelmet, a féltékenységet, az ömlengő rajongást, aztán a hirtelen közönyt – mindig ugyanaz a logika állította össze egy, díszítés és fantázia nélküli, romlandó és elégethető vázzá. Azok az emberi kapcsolatok, amikkel kénytelen-kelletlen – már csak munkájából kifolyólag is – találkoznia kellett, egyáltalán nem voltak misztikusak, titokzatosak vagy többértelműek. Különleges energiák felszabadulását vagy mozgását sem látta bennük. Áttetszőek voltak, mint egy darabka jó minőségű smaragd, de az ásvány csodás ereje nélkül. 

Az ékszerek viszont, amiket a különböző minőségű kapcsolatok változó fázisaiban kértek tőle, mindent megváltoztattak. Amikor a kész tárgyat – a gyűrűt, az amulettet, a láncot, a hajpántot, a kalaptűt vagy mindezek kombinációját – átnyújtotta a megrendelőknek, minden csírázó vagy betokosodott érzelem értelmet nyert, egyedivé, megfoghatóvá vált. És nemcsak a mester nézett az ékszer készítése alatt és után az emberekre egészen más szemmel, de ők maguk is úgy érezték, amikor az elkészült tárgyat megpillantották, hogy minden a helyére került. 

A velenceiek – különösen a nők – látszatra igen nyájasak, kedvesek voltak vele. Hamar megnyíltak a fiatal, ügyes ötvösnek, így egyre több palotába lett bejárása, és a megrendelések száma is nőtt. De a többi, Rialto környéki műhely irigy szemekkel, mindig ugrásra készen figyelte ténykedését. 

Aznap reggel is, amikor megismerkedtünk, már különösen korán a műhelyben volt. Két inasával együtt egy, a dózse által megrendelt ezüstvázán dolgoztak, aminek estére el kellett készülnie. Az egyik inas kicsit ügyetlen mozdulatot tett, és a még díszítésre váró tárgyat a földre lökte. A hirtelen haragú mester akkorát rúgott bele, hogy a szerencsétlen kirepült az ajtón, és pont az én lábam előtt ért földet. 

Ösztönösen fölsegítettem, és bekísértem a műhelybe. 

A mester annyira belemerült a munkájába, hogy észre sem vette, idegen lépett be. 

Nem volt mitől tartanom. Mintha az a tény, hogy egy másik korból jöttem, burokkal vett volna körül. Annyira abszurd és lehetetlen volt ez a találkozás, hogy nem töprengtem rajta, ahogy azon sem, hogy fogok kikeveredni belőle. 

Amikor az alacsony, de szikár ötvös megérezte a jelenlétemet, dühösen letette a vázát, majd a köténybe törölte a kezét. Egy szót se kellett szólnia ahhoz, hogy tudjam, jobb lesz, ha elfogadható indokot szolgáltatok arra, hogy miért zavartam meg.

A táskám mélyébe nyúltam, és kivettem a cipzár mögül a smaragdköves fülbevalót. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban meg tudja nézni, de nem engedtem ki az ujjaim közül. Láttam rajta, hogy felismerte az ékszert, bár uralkodott az arcvonásain és a mozdulatain is. A tekintete viszont felcsillant.

A vésés itt-ott pontatlan kicsit, de az összhatás kétségkívül lenyűgöző. Ügyesen megtervezett darab. Minek hozta ide? Már készen van.

„Ajándékba kaptam” – füllentettem. „És mivel igencsak megtetszett a munka, szerettem volna megtudni, ki készítette, hogy újabb darabokat rendelhessek. Ajándékozóm nem akarta elárulni a készítő nevét, de néhány barátom szerint, egy bizonyos Kráter mester.” 

„Craterét” – javította ki a nevet – „jópár éve nem látta senki. Itt kezdett Velencében dolgozni, de nagyon ritkán vállalt el megrendelést. Napokig szöszmötölt egy-egy ötletén, végül minden pénze elfogyott, és egy nap nem nyitotta ki a műhelyét. Senki nem tudja, hová ment. Ha engem kérdez, kicsi a valószínűsége, hogy ő készítette volna ezt a fülbevalót. Általában medálokon, kámeákon piszmogott, több, de inkább kevesebb sikerrel.” Majd megragadta a karomat, és az ajtó felé húzott. „Szívesen elfecsegnék még kegyeddel ilyen lényegbevágó kérdéseken, de még – amint látja – bőven van dolgom.” És lökött is egyet rajtam, hogy egész biztosan a műhelyen kívülre kerüljek.

Pár nap kiesett az emlékezetemből. Amikor magamhoz tértem, sötétbarna mennyezetgerendák bámultak rám vissza. A takaró alatt végigtapintottam magamon, különösen finom selyemköntös volt rajtam. Dél, vagy kora délután lehetett, mert a nyúlánk ablakon ömlött be a fény. Kiszálltam az ágyból. A márvány hűvösétől emlékezni kezdtem, hogyan találtam magam hirtelen Velencében. Körbenéztem a teremben. Egy széken egy hatalmas, krémszínű bársony ruha volt odakészítve, a szélén aranyszínű zsinórral díszítve. Megemeltem. Legalább tíz kilót nyomott. Logikusnak tűnt, hogy ha ki szeretnék menni a terem végében található ajtón, ebbe a ruhába kell valahogy belepréselni magam. 

Már csak pár lépés választott el, hogy lenyomjam a kilincset, amikor velem körülbelül egyidős, különösen szép arcú, rézvörös hajú (díszes, hímzett és gyöngyökkel kivarrt ruhájú) nő állt meg velem szemben. Ahogy végignézett rajtam, felderült az arca. Kezével intett a szobában található egyik szék felé, hogy üljek le. 

„Nos, kedvesem, téged a szolgálónk talált meg. A palota földszintjén levő gabonaraktárban beszéltél kivehetetlenül, igen furcsa akcentussal, csak annyit értettünk belőle, hogy Cratere nevét emlegeted. Mivel Craterét jól ismerem – jó pár ékszert készített nekem – felhoztunk a palotába, hisz, még az is lehet, hogy téged éppen ő küldött. Utólagos engedelmeddel, átkutattuk a táskádban találtakat. Lopással vádolhatnálak, hisz nálad volt a fülbevalóm, ha valami megérzés nem súgná azt, hogy tanulhatunk még egymástól egy-két hasznos dolgot.”

Miközben megállás nélkül beszélt, megnéztem rajta minden apró részletet. Az ujjain – a jobb hüvelyken kívül – gyűrűk voltak. A dekoltázsa – ahhoz a ruhához képest, amit nekem készítettek ki – merészen volt kivágva. A haja nem volt tűkkel vagy gyöngyökkel összefogva, szabadon hullott a vállára, bár, lehet, hogy csak akkor hagyta így, amikor a palotában közlekedett, és senki nem látta. 

„Úgy döntöttem, nem foglak kérdésekkel zaklatni” – mondta magabiztosan. „Engem Veronicának hívnak, és addig élvezed majd a vendégszeretetemet, ameddig mindkettőnknek szükségünk lesz rá. A fülbevalót magamhoz vettem. Ezt a szobát a rendelkezésedre bocsátom, itt fogsz aludni. A palota többi részében körbevezetlek majd. Bárkinek, akivel találkozni fogsz, azt mondjuk, hogy egy unokatestvérem vagy Triesztből, úgyis a triesztiekhez hasonlóan beszélsz. Ja, azt javaslom, a palotából nélkülem ne nagyon lépj ki, itt nem hiszem, hogy bárki is ismerne, a város pedig – gondolom, már sejted – igen veszélyes, főleg egy egyedül mászkáló nőnek, aki nem ismeri a játékszabályokat.” A ruha vállához nyúlt, hogy megigazítsa és kacéran felnevetett. 

„Úgy érzem, rengeteg dolgot kell még megtudnod. De most nem zavarlak tovább, gondolom, szomjas és éhes vagy, az asztalhoz kísérlek.”

„Mi az oka a nagy szívélyességednek?” – próbáltam faggatni. Közelebb hajolt arcomhoz. Végigsimította hajamat, aztán lehúzta a vállamon a ruhát, a tenyere egy pillanatra megkapaszkodott a váll görbületében. Végighúzta a nyelvét a bőrömön, aztán szájon csókolt. Én nem érintettem őt meg. A kezem mozdulatlanul lógott egészen a szék karfája alá, mintha legközvetlenebb összeköttetésben az lenne az agyammal, ami azt üzente, hogy inkább tettesse magát halottnak. A száj viszont, ami a túlélésre játszik, gondolkodás nélkül visszacsókolta. Ugyanolyan langyos, kellemesen bizsergető érzés volt, mint amikor végighúzta a nyelvét a vállamon. 

Mivel semmi tétje nem volt a dolognak – Veronica nem tett egy számomra ismeretlen mozdulatot vagy gesztust sem – és nem kellett félnem, mint a férfiakkal való csókolózás után, hogy innentől kezdve engem fog minősíteni a további viselkedése, hogy akar-e velem találkozni, és ha igen, még vajon hányszor, nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Veronica közeledése épp olyan érzés volt, mint amikor az ember egy jó meleg fürdőt vesz, vagy mondanak neki egy-két kedves – külsejét, vagy viselkedését illető – megjegyzést. Nem volt tétje vagy kockázata.

Aztán hirtelen elengedte a számat. Eligazgatta a vállamon a ruhát, megállt felettem, és mosolyogva – mintha innentől kezdve barátnők lehetnénk – a szemembe nézett. „Ugye tudod, hogy vicceltem. Jó. Megmondom, miért vagy itt. Legalábbis, amennyit most megértesz belőle. Ha azt a fülbevalót meg tudtad tőlem szerezni, akkor egyrészt nagyon ügyes vagy, és van mit tanulnom tőled. Másrészt, fogalmad sincs, milyen energiákat hordoz, és milyen hatással van a viselőjére, mert ha nem így lenne, sosem vetted volna el. Amit az az ékszer tud, arra keveseknek van szükségük. Mások, különösen olyan nők, akik még szeretnék, ha viszonoznák a szerelmüket, jobb, ha távol tartják tőle magukat.”

Ahogy kilépett az ajtón, és megindult előttem, hogy az ebédlőbe kísérjen, olyan érzésem volt, mintha nem szeretne többet a fülbevalóról beszélni.

Délután ötig, amíg sötétedni nem kezdett, különösebben nem is tűnt fel, hogy egy ötszáz évvel korábbi világban járok. A 21. századi Velence nyelvét is nehezen értem meg. Mikor legutóbb ideutaztam, egy kis lakást vettem ki a Zattere negyedben. A tulajdonossal többször is el kellett ismételtetnem, hogy a konyhában mit hol találok, és hol van a legközelebbi, olcsó vendéglő. Ez, az ötszáz évvel korábbi nyelv ugyanolyan mesterkélten, kicsit nevetségesen csengett. A velenceiek úgy beszélnek, mintha állandóan a szájukban tartanának egy falatot – „col boccon in bocca”, ahogy ők mondják – talán nem véletlenül. Különösen sok időt és figyelmet fordítottak az étkezésre – most megtapasztaltam, hogy már a reneszánsz óta.

A látvány sem volt nagyon meglepő. Pont olyan valószerűtlennek tűntek akkor is a csipkézett, pasztellszínű, aprólékosan kidolgozott, márvány- és tégla falfelületek, mint a mában. Az ablakon át mintha egy botanikus kert tárult volna elém tavasszal. Mindenhonnan a legváratlanabb formák bukkantak elő, amelyek – bár ötszáz éve semmit sem változtak – az ideiglenességet, a mindig változásra kész, csepp alakú rügyeket imitálták. 

Veronica palotájában időnként felbukkantak fehér inges, kötényes, főkötős szolgák, de ez pont ahhoz a sürgés-forgáshoz hasonlított, mint amivel az ember délelőtt, a takarítás idején egy nagyobb szállodában találkozik.

Sötét, nehéz ládák és szekrények szippantották magukba minden szobában a zajokat. Ajtóikon filigrán, színes rajzok fecsegtek – mintha csak a szemlélőt szeretnék megtéveszteni arról, hogy mi mindennel találkoztak már életük során. Csak a szekrények tetején, a különös, kakastaréjhoz hasonló díszítés törte meg a masszív, szögletes formát, mintha kénytelen-kelletlen mégis párbeszédbe akarna lépni a gótikus épülettel. 

Egyedül a szagokat nem tudtam megszokni. A kor önálló életre kelt nyelve volt: a felerősített, kendőzetlen szagok árulkodtak mindenről, vagy épp terelték el a figyelmet, mikor melyikre volt szükség. Ráadásul minden egyes illatot táplált a közeg, ami körülvette, ahogy a csatornákban rekedt tengervíz árulkodott mindenhol a halak jelenlétéről.

Öt után meggyújtották a szalon hatalmas gyertyatartóiban és csillárjában lévő gyertyákat. Veronicánál gyülekezni kezdtek a város legelőkelőbb és legérdekesebb figurái, akiknek csak a körvonalait tudtam kivenni, mintha szellemek lettek volna. Veronica fehér bőre és zöld szeme világított közöttük. A vajszínű brokátruhával én is felhívtam magamra a figyelmet, bár, nem bántam volna, ha a háttérben maradok, hisz semmi közöm nem volt még ehhez a világhoz, sejtelmem sem volt, hogyan viselkedjek. 

Lassan már foglalt volt az összes szék a nagy asztal körül, amikor az ajtón egy számomra is ismerős ember lépett be. A szolga Biaggini néven vezette a terembe. Az egyetlen üres helyre, a mellettem lévőre ült le. Idegesen dobolt a lábával. Amikor olyan szögben fordította az arcát, hogy jobban ráesett a fény, akkor jöttem rá, hogy újból a Rialtónál dolgozó ötvösmesterhez van szerencsém.

Miután a három szolga mindenki poharába töltött vörösbort és felálltunk koccintani, a mesterre néztem. Nem látszott rajta, hogy felismert volna. Bár a többiekre se nagyon figyelt a teremben, valami egészen más köthette le a gondolatait. 

Veronica kezdte a felolvasást a verseivel. A legtöbb férfi elbűvölve itta a szavait. Az a pár nő, aki az esten megjelent, próbált elégedetten, tetszésének helyet adva mosolyogni, de az ide-oda dülöngélő gyertyalángok jelezték, hogy vibrál a levegő, alig várják, hogy valaki más vegye át a szót.

Amikor egy fiatal lány hárfázni kezdett, Biaggini felpattant a helyéről, és – mivel nem messze ült az ajtótól – viszonylag feltűnésmentesen kiviharzott a teremből.

Pár percig hezitáltam, utána menjek-e. Lehet, hogy túl feltűnő lenne. De a kíváncsiságtól, hogy ki lehet ez a figura, és mi dolgom van vele, ha már másodjára futottam bele, egyre nyugtalanabb lettem. A két, egymással szemben lévő falikar gyertyapárjai világították be a folyosót, ahol a mestert megtaláltam. Leültem mellé, és mindent elmondtam érkezésem körülményeiről, arról, hol találtam meg a fülbevalót és hogy fogadott be Veronica. A mester most meglepő türelemmel hallgatta végig a beszámolómat. Csak az volt a furcsa a viselkedésében, hogy egy pillanatra sem nézett rám. A történet után – mivel nem mutatta, hogy nagyon meglepődött volna – kértem, hogy mondjon el mindent, ami segíthet abban, hogy megértsem, mibe keveredtem.

Biaggini, a beszámolóm után két percig hallgatott. Az érdeklődés minimális jelét sem mutatta. Bámult maga elé, összekulcsolt kezekkel, mintha még mindig egy munkáján gondolkodna. Aztán megszólalt.

„Nézze, én rajongója vagyok a női szépségnek. Nagyjából sejtem, hogy mit akar tőlem, de kivitelezhetetlen dolognak tartom, mert az ötödik gyermekem anyjával élek együtt, és folyamatosan gyötörnek a megrendelésekkel is, Velence szinte összes palotájából. Ám, sosem lehet tudni, hogy a jövő mit tartogat számunkra, én örülnék neki, ha Veronica palotájában maradna, itt rendszeresen találkozhatnánk.” „Azt hiszem, félreértjük egymást” – próbáltam helyre rakni a dolgokat. „Lehet, hogy nem bízik meg bennem, hisz nem ismerjük egymást, de az, amit az imént mondtam, szóról szóra igaz. Kérem, segítsen. Nyilván feltűnt a mesternek, hogy egészen más ruhában voltam, amikor a műhelyében találkoztunk, mint amit itt, Velencében, ebben a korban viselnek.” 

Úgy tűnt, mintha sikerült volna egy kis bizalmat ébresztenem magam iránt, mert egészen kisimultak a szája körüli ráncok, az ironikus mosoly kísérői a beszélgetésünk kezdetén.

„Nem szívesen szoktam szakmai titkokról beszélni senkivel, de most talán kivételt tehetek, mert nem a sajátomat kell elárulnom. Jól van, elmondom, mit tudok Crateréről, meg a talált fülbevalóról. De ne verje nagydobra, amit hallani fog, főleg azt ne említse, hogy mindezt tőlem tudja. Jobb lesz, ha egy biztonságosabb, eldugottabb szobába megyünk át.”

A fali gyertyatartót leemelte, és – mint aki igen jól ismeri a palotát – elindult a lefelé vezető lépcsőn, majd betessékelt maga előtt egy ablakok nélküli, pár méter széles, viszonylag kis szobába, melynek egyetlen berendezési tárgya egy kényelmetlen fapad volt. A fejünk fölé akasztott gyertyafény megvilágította a szemét: olyan volt, mintha egy országúton váratlanul felbukkanó rókával lenne dolgom.

„Cratere nem volt a szó szoros értelmében vett ötvös. A műhelye az enyémtől kettővel jobbra helyezkedett el, így elég gyakran találkoztam vele. Inast nem tartott magánál, mert nem akarta, hogy bárki is elfecsegje, mi mindennel foglalkozik, de persze, az esti kocsmázásai alatt fény derült egy-két dolgára.

Velencében ő volt az egyik legfontosabb ékszerrajzkészítő. Több könyvet is kinyomtattak, amiben szinte kizárólag csak az ő mintái szerepeltek, de annak, aki ismeri a mesterséget, rögtön szembe tűnik, hogy a legtöbb ezek közül csak a fantázia terméke, mert nemesfémekkel gyakorlatilag kivitelezhetetlen megoldásokat tartalmaz. Annál nagyobb köze volt az alkímiához, a titkos kísérletekhez, mint magához az ötvösséghez, már, ha egyáltalán ötvösnek lehet nevezni, amennyiben általa készített darabot nem sokat láttam. Pontosítok. A múltkor talán nem mondtam igazat, a fülbevaló, amit maga talált, valószínűleg az ő munkája. 

Különösen az ásványok – na és persze a nők – vonzották. Meg volt róla győződve, hogy nincs az a kívánság vagy fantázia, amit ne lehetne kielégíteni egy-egy megfelelően elkészített ékszerrel. Az egyes nemesfémek és drágakövek önmagukban is varázserővel rendelkeznek, hát még ha ezeket megfelelően kombinálják, bizonyos rendszer szerint illesztik, vagy olvasztják össze, akkor egyenesen csodára képesek. De nemcsak az anyagoknak, a mintáknak is jelentőséget tulajdonított, ezért is rajzolt annyi skiccet. 

Eleinte nem értettem, hogy tudja magát fenntartani, ha alig kap megrendelést. Egy nap viszont, délben, a szieszta idején, amikor általában senki nem jár a Rialto környékén, és a műhelyekben se nagyon dolgoznak – kivéve persze engem, mert épp a francia király érkezésére kellett egy egészen bonyolult edényt készítenem, és látástól vakulásig azt alakítottam – egy lefátyolozott, különösen gazdagon díszített ruhájú nőt láttam Crateréhez bemenni. Általában, a szokásos kis lotyókat leszámítva, nem nagyon járt hozzá senki, ezért nagyon kíváncsi lettem, és utána osontam.

A nyár közepén, júliusban jártunk, a kemencéktől távol is nagy volt a hőség, nemhogy azok mellett, ezért Cratere műhelyének nyitva volt az ablaka, és résnyire az ajtó is. Láttam és viszonylag jól is hallottam őket az ablakon keresztül. A nő felemelte a fátylát, különösen szép, mediterrán vonásait fénylő, kék szemek ellenpontozták. Cratere rögtön magához húzta, megcsókolta, nyilván nem először, mert a nő is szorította magához az itt-ott fekete foltokkal piszkított ötvös köpenyét. Nem a szeretőktől szokásos heves szenvedéllyel – különben nyilván le is dobálták volna magukról a ruhát mindjárt –, hanem az egymást régóta ismerők gyengédségével. Mintha féltek volna, hogy hamarosan elveszíthetik a másikat. Nagyon megdöbbentem, mert nem értettem, mi vonzza a gyönyörű, és minden bizonnyal gazdag, finom nőt ahhoz a büdös, kócos hajú, kiismerhetetlen alkimistához. Kezdtem arra gyanakodni, hogy a Cratere által fabrikált ékszer-tákolmányok bizonyos értelemben működnek. 

Aztán az alkimista – nem értettem, mi ütött belé – megszakította az ölelést, és eltolta magától a nőt. Egy, a munkaasztalról felkapott, de még tiszta rongydarabbal bekötötte a nő szemét, és eltűnt a kisajtó mögött. A nőnek, miközben Craterére várakozott, olyan elragadó mosoly derítette fel az arcát, hogy most már egészen nyilvánvaló volt: szerelmes belé.

Cratere pár másodperc múlva fel is bukkant újból a kis ajtó mögül, mint ahogy egy nyest bújik elő az odujából, és a nő nyakába akasztott egy násfát tartó láncot. Nem láttam pontosan, hogy nézett ki, de egész biztosan piros kő csillant meg a közepén – mintha a júliusi forrósággal akarna packázni – a násfa alján apró, fehér gyöngy lógott. Azt furcsállottam az egészben, hogyha a nő már eleve rajong az alkimistáért, mire jó a nyaklánccal ez a cécó. Cratere a nő elé tett egy tükröt, és levette a szeméről a rongyot, mi közben ő maga végig ott állt mögötte. 

A látványról, ami ezután a szemem elé tárult, már nem merném azt állítani, hogy nem a rekkenő hőség és a több napja megfeszített munka miatti fáradtság okozta hallucináció volt. Anélkül, hogy akár egyikük is a legapróbb mozdulatot tette volna, a nő helyén, a tükör előtt most Cratere állt, a nő mosolya mintha az ő arcán folytatódott volna, mögötte viszont, diadalittasan, az előkelő szépség fogta a vállát. A nyaklánc mindvégig a tükör előtti alak nyakában lógott, vagyis most – nevetséges módon – az alkimista sötét bőrét díszítette.

Aztán mindketten eltűntek a kis ajtó mögött, így én is visszamentem a saját műhelyembe.

A nő – legalábbis az, aki az elegáns ruhát viselte – körülbelül egy óra múlva elsuhant az ajtóm előtt. 

Innentől kezdve ívelt fölfelé Cratere ékszerrajz-készítő karrierje – egyik albumot adta ki a másik után – és a kocsmákban sem lehetett vele éjszakánként találkozni. Időnként megjelent egy-egy estélyen vagy felolvasáson, de mindig nagyon furcsán viselkedett, nem maradt sokáig.

Biaggini – mintha csak most gondolkozott volna el maga is a Cratere műhelyében akkor történteken – itt abbahagyta a történetet. Felállt, a gyertyatartót leakasztotta a falról, és közelebb ment a szobában található egyetlen, viszonylag kisméretű festményhez, és rávilágított a képre. 

A képen a természetet kék és rozsda színek körvonalazták. A gyertyafényben a világos bőrű, szőke, gondolaféle, ívelt, keskeny hajón ülő nő és a körülötte lévő angyalkák (némelyik a vízben úszott, némelyik a hajón állt) szinte világítottak. A nő kezében, és a térdén – sejtelmem sem volt, mit akarhat szimbolizálni – egy hatalmas kék labdát tartott. A vízből egy középkori torony emelkedett ki. A háttérben, valószínűleg az Euganei dombok ismétlődtek egymás után, sötétkék színben, ritmusosan, jól elkülönítve a lemenő Nap fénye által bevilágított égtől.

Bellini festménye – mondta Biaggini.

Úgy is hívják, hogy „A melankólia, vagy a szerencse allegóriája”, meg úgy is, hogy „Incostanza”. Veronica egy festőtől vette meg a képet – mondanom sem kell, hogy kedvező áron. Valójában persze nem is mondhatjuk képnek a szó szoros értelmében. Egy fésülködő asztal egyik ajtaja. A festő képes volt leszedni a táblát az eredeti helyéről, csak, hogy Veronicának kedveskedjen. 

„Miért nem adta oda inkább az egész szekrényt?” – kérdeztem. „Na látja, ezt én sem tudom.” – válaszolta faarccal, mintha a tréfát, hogy annál mulatságosabb legyen a helyzet, nem szeretné megérteni. Aztán idegesen legyintett egyet a kezével, és otthagyta a festményt. Megállt előttem. „Elég a pletykákból. Nem ezért mutattam meg a képet.” 

Nem akartam kizökkenteni a mestert Cratere történetéből, így a fülbevalóra tereltem gyorsan a szót. „Veronica nekem azt mondta, hogy ő rendszeres megrendelője volt Craterének, és a smaragdköves fülbevalót is ő készítette.”

Veronicánál persze sokan megfordulnak, ezzel nyilván nem mondtam újdonságot. Cratere is járt nála, nem is egyszer, és nyilván mindenki számára egyértelmű volt, hogy a szeretője. Az egyik irodalmi esten – azután, hogy az előkelő nő a bolond alkimistát meglátogatta – Veronica a fülbevalóval, mint Cratere tákolmányával dicsekedett el, és valóban lélegzetelállítóan festett a zöld köves függővel a téglavörös, arany-zöld betétes ruhában. Aznap este viszont szinte senki sem foglalkozott a csábos házigazdával, mintha láthatatlan lett volna. Az emberek ittak-nevettek, egymással beszélgettek, és egy-két kurtizánnak még a seggét is megtapogatták. Nem tudom, hány liter bor fogyhatott el, a végére szinte mindenki dülöngélt a részegségtől, volt, aki Veronica palotájában aludt el, az asztal alá bedőlve. Amikor Veronica került a sor a felolvasásban, többen beleröhögtek a szonettbe – bár egyáltalán nem volt vicces – a végén még kommenteket is fűztek hozzá hangosan. Veronica nagyon okos, határozott nő. Egy pillanatra sem jött zavarba, inkább forgatta az agyában a kereket, és próbálta megérteni, mi történhetett aznap este az ő kitartó hódolóival. Mert – és pont ebből fakadt a legnagyobb varázsa – saját bájában, tehetségében, és a férfiakra gyakorolt hatásában sosem kétkedett. Tehát, valami külső okot kellett találnia.

Úgy tűnt, hogy a fülbevalót tartotta ludasnak, mivel soha többet nem láttuk rajta, és Cratere neve sem szerepelt innentől kezdve a meghívottak listáján.”

Biaggini most felállt, megint odament a Bellini képhez. 

„Nem tudom, mit várt tőlem. Sikerült-e megválaszolnom a kérdéseit. De itt van például ez a leszakított szekrényajtó. Az egyik címe alapján a folyamatos változásról kellene szólnia, egy másik szerint pedig az abban rejlő melankóliáról. A sors iróniája, hogy magát a festményt is kiszakították eredeti közegéből, a szekrényen található többi allegória közül, és ki tudja, Veronica után ki lesz a következő tulajdonosa. De ha jól megfigyeli, az ingatag hajón egyensúlyozó nőalak a képen biztosabbnak és állandóbbnak tűnik, mint a háttérben látható euganei dombok vagy a vízből kimagasló torony. Talán azért, mert kapaszkodnak belé a puttók, talán mert profilból ábrázolta a festő, mintha csak a saját világa érdekelné, és fütyülne rá, ki mit gondol róla. Szóval, utoljára beszéltem Crateréről, mert valójában sem az alkímiában, sem pedig az ékszerek mágikus erejében nem hiszek. A történetek úgy forgathatók, mint Bellini képén a nagy kék labda, ezernyi felületük létezik. Időm sincs rá, hogy ilyen hiúságokon gondolkozzam. Egyedül a kivitelezés létezik, a technika: hogy tudom-e, milyen anyagokat illeszthetek vagy olvaszthatok össze, és hogyan vigyem fel az olajfestéket a diófára, mit keverjek össze ahhoz, hogy egy bizonyos színt kapjak. A többi, majdhogynem, véletlenszerűen, tapasztalatokból, élményekből rázódik össze.”

Végignézett rajtam – talán most először térképezte fel a nyakam alatti testrészek átmérőit – és, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, minden tétovázás nélkül rátette a tenyerét a mellemre. Ott is felejtette, mintha csak azt várná, hogy a két anyag kellően összeforrjon, és miközben a mester lelkiismeretességével egy pillanatra sem vette le a szemét a „megdolgozandó” felületről, tovább beszélt.

„A szerelemről is ugyanezt gondolom. Persze te fiatal nő vagy, és többértelműségre, misztikára, titkokra vágysz. De a szerelemhez szakértelem kell, anélkül kifullad, vagy működésbe se lép, mint a tűzcsiholó levegő nélkül.”

Majd, ugyanazzal az ironikus mosollyal – ami egy térképszerű ránchálózatba rándította az arcát – mint amivel a folyosón folytatott beszélgetésünket indította, a szám felé közelített. A bizonytalanságnak vagy a visszautasítástól való félelemnek halvány jelét sem mutatta.

Egy pillanatra szinte már én is benne voltam a dologban, mert izgatott a gondolat, hogy úgy nézzenek rám, vagy bánjanak velem, mint egy darab, bármivé formálható fémre, és kiszálljak a saját nehéz, gondolatokkal és kérdésekkel teli fejemből, de aztán felpattantam.

„Biaggini, lehet, hogy magának igaza van. És az, amit szerelemnek nevezünk, nem más, mint hallucináció, vagy manipulálható, tovább gondolható, és időnként akár – részleteiben, vagy egészében – meg is valósítható álom. És lehet, hogy a maga precízen kidolgozott ötvös remekeinek a megvalósításához semmi szüksége a szerelemre, mert maga egy zseni, és a technika ördöge egyben, de ahhoz, hogy megrendeléseket kapjon, már sokkal inkább nélkülözhetetlen, gondoljon csak bele.”

Diadalittasan elvigyorodott, mintha a saját igazára derült volna fény. 

„Látom, hogy okos vagy. De jobb lesz, ha lassan visszamegyünk a többiek közé, mert még kitalálják, hogy mi mindenről fantáziáltam itt rólad vagy veled együtt, ahogy tetszik. Indulj te először, és mentsd ki magad Veronicánál, hogy rosszul lettél. Én kicsit később megyek utánad. Körbenézek, nincs-e valahol egy magányosan pityergő, a társaságtól félrevonult, vigasztalandó leányzó az egyik szobában.” 

Ez jó lesz útravalónak, ha egy kis izgalomra vágynál – és a kezembe nyomott egy könyvet – majd fütyörészve eltűnt. 

Kellemesen hideg volt a puha bőrkötés tapintása. A borítón ez állt: Hypnerotomachia Poliphili. Kár, gondoltam, hogy nem tudok latinul. És már majdnem elindultam felfelé a lépcsőn, amikor jobbra megláttam, hogy a Canal Grandéra nyíló nagy ajtó nyitva van. Elindultam, hogy behúzzam, mert süvített be a hideg szél a csatorna felől. Az ajtóban pár vízcsepp pofon is vágott, ezért ösztönösen behunytam a szememet. Mire kinyitottam, az ajtó másik oldalán találtam magam, és a Pozsonyi út köszönt vissza rám, a szombat délután nyugalmával.”